A felnőtté válás nehéz folyamat, és nagyon megviseli... a szülőket. Eleinte csak a kamaszokról beszélünk, de vannak, akiknél a helytelen kezelési módszerek azt eredményezik, hogy a huszonéves kor elején még mindig önfejű, öntörvényű, másokat lenéző, megalázó emberek maradnak. Ők azok, akik nagyon későn, vagy talán soha nem ébrednek rá, miért nem kedvelik őket, miért nincsenek jóban senkivel.

Kezdjük az elején.

A gyermek hozzá van szokva, hogy szülei intézkednek helyette, kicsiként a legtöbb problémáját megoldják. Ám ahogy nő, egyre nehezedik vállaira a felelősség, önállóság súlya. Ez az az attitűd, amit lát, ami természetes folyamat. Vannak, akik könnyedén átsiklanak e felett, ám mások nehezebben veszik az akadályokat. Ez függ tőlünk, szülőktől, a gyermek-szülő viszonytól, és persze attól, megszabjuk-e a határokat, vagy engedünk kitöréseinek. Amennyiben a határokat választjuk, megépítjük vele a gyermek másokhoz való viszonyulásának mérföldköveit. Mert, ha a csemete megtanulja tisztelni a szüleit, képes lesz tisztelni másokat is. Ha megszabjuk határait, egy életen át tudni fogja a helyes és a helytelen viselkedési formákat.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne engedjünk meg korához méltó dolgokat, csupán kontrolláljuk, beszélgessünk vele, és ha kell, igenis tiltsuk el attól, ami nem az ő javát szolgálja vagy veszélyes, illetve nagyon helytelen.

Mondok egy példát.

Egy fiú születése óta akaratos, makacs. Kiskorában a földön fetrengett, ha valami nem tetszett neki. A szülei nem győzték okítani, visszafogni, keretek közé szorítani, büntetni. Az amúgy jeles tanuló fiúval az általános felső tagozatában sok probléma volt viselkedése miatt. Szülei sokszor, sokat magyaráztak neki, szigorúan bűntették, emellett viszont megadtak neki minden segítséget, hogy közösen kilábaljanak a nehézségekből. Mire a fiú elérte a 15 évet és a középiskolába kezdett, képes volt tisztelni tanárait, kimaradni a korabeli fiúk iszákos dorbézolásaiból, lógásaikból.

Egy lányt apja halála után az anyja nevelt. Megadott a gyermeknek mindent, de hagyta, hogy kis felnőttként önálló, saját akarattal rendelkező ember legyen. Nem szabályozta, nem állított fel korlátokat, nem ismertette meg vele a helyes és helytelen fogalmakat, inkább egyenlő társként próbálta kezelni. A lány huszonéves korára nem tiszteli sem az anyját, sem pedig embertársait. Én központú, a véleményét zokszó nélkül beleordítja bárki arcába, nem foglalkozva azzal, kinek milyen mély sebet okoz. Lekezelő, lenéző, nem törődöm felnőtté vált.

A kamaszok viselkedése valójában egy segélykérés, hiszen a gyermekkor és a felnőtté válás között őrlődnek, és a kiutat, önmagukat keresik. Nem mindegy, milyen értékeket visznek magukkal ezen az úton. Mert akit megtanítottak arra, hogy az életben szabályok vannak, az érezni fogja a felelősséget, és a szerint fog élni, értékelni. Ha emellett megkapja a kellő szeretetet és törődést, tisztelettudó, becsületes felnőtt lesz belőle. Ám ha szabadjára engedjük, és hagyjuk, hogy ha elbukik, maga álljon talpra, nem fog érezni tiszteletet embertársai iránt, mert úgy hiszi, mindent maga kell, hogy megoldjon, nem áll mellette senki.

Vajon hány pro és kontra példa mutat rá a kis felnőttek viselkedésére? Vajon igaz a tézis, és mindenkinél eljön az idő, hogy ráébred egykori viselkedésének szörnyűségeire?