"Tudok a gyermekemet ért bántalmazásokról, amiket nem mondok, nem dörgölök egyetlen szülő orra alá sem, de le kell írnom, mert azt akarom, hogy tudják: felelősséggel tartozunk, nem csak gyermekeink életéért, de a viselkedéséért is! Nem kívánom, hogy bárcsak a helyemben, vagy a gyermekem helyében lennétek, mert hiszek a szeretetben, a békében, a megbocsájtásban, és mert nem kívánok egyetlen szülőnek sem olyan lelki kínokat, mint az enyém.

A szívem szakad meg, ha arra gondolok, mit érezhet, mit élhet át az iskolában, mikor lökdösik, gúnyolják, piszkálják, csak mert nem olyan, mint a ti gyerekeitek. Nem olyan, mert sokkal jobb náluk. És ez a jóság már ott megmutatkozik, hogy egyetlen jó szóra elfelejt mindent, hogy boldogan jön haza, ha kedvesek vele, és örül, ha egy nap eltelik anélkül, hogy bántalmaznák. Az én gyermekem kiegyensúlyozott, boldog gyermek, a lelke tiszta, a szíve csupa szeretet. Bárcsak tudnám, hogy a ti gyerekeitek miért lettek agresszívak és gonoszak, hogy mi történhet nálatok, amit nem képesek feldolgozni, és ami miatt kényszert éreznek arra, hogy másokon töltsék ki a felgyülemlett feszültséget, hogy uralkodjanak felettük, megalázzák és megszégyenítsék őket.

Bárcsak segíthetnék, hogy megértsétek, mennyi fájdalmat és bánatot okoznak gyermekeitek, csak mert elfelejtettétek megértetni velük, hogy az elesettet
fel kell segíteniük, a sírókat megvigasztalniuk, a társaikat pedig elfogadniuk."

Itt pedig a száraz tények:

A legfrissebb statisztikák szerint, Magyarországon minden tizedik gyermek iskolai bántalmazás áldozata. Van akit hetente egyszer, de van, akit minden nap ér valamilyen sérelem. Ide tartozik a fizikai bántalmazás, az ütés, lökdösés, kényszerítés, holmi eltulajdonítása. Ugyanakkor a lelki terror, mely személyesen, de akár interneten keresztül is megtörténhet. Ez lehet gúnyolódás, csúfolás, zsarolás, hamis kép kiposztolása, vagy épp az arra történő reakció, hamis üzenetek stb.)

Az áldozat:

A szaklapok szerint az alacsony önértékeléssel rendelkező gyerekek, akik szerények, visszahúzódóak, csendesebben. Ugyanakkor van egy kis hányad, akiket azért ér inzultus, mert MÁSok. Ez a másság sokrétű lehet, valamilyen hiányosság, esetleg tanulási nehézség (mint a diszlexia, figyelemzavar), de nagyon sok esetben a megszokottól eltérő gondolkodás, mely sokkal empatikusabb, sokkal mélyebb, mint társaié.

A tettes:

Legtöbbször erőszakos, agresszív, magabiztos diákok, ám ahogy megvizsgáljuk a családi hátterüket, kiderül, hogy elhanyagolt, szabad elv szerint nevelt gyerekek. Odahaza nem foglalkoznak velük, ahogy azzal sem, mit csinálnak. Ha a szülők fülébe jut is egy-egy eset, mivel a gyermekük a bántalmazó, elintézik egy legyintéssel, és azzal, hogy "gyerekcsíny".

Mégis, van egy határ, ahol megálljt kell parancsolni!

Több fiatalkori öngyilkosságról derült ki, hogy az iskolai bántalmazás, a virtuális megszégyenítés volt a kiváltó ok, amit a gyermek már nem tudott elviselni, feldolgozni.

Hány gyermeknek kell meghalnia, hogy a szülők végre észbe kapjanak, és megtanítsák gyermekeiknek, hogy nem szabad másokat bántaniuk? Hány magát hibáztató, öngyilkos kisdiák kell, hogy a tanárok szigorúbbá tegyék a fülükbe jutott bántalmazási esetek büntetését? Mennyi holttestre van szükség, hogy végre mindenki belássa: Végre lépni kell!

Ágnes, 38 éves  "Az általános iskolában csendes, visszahúzódó gyerek voltam. Nem sok barátom volt, és így utólag visszagondolva, nem is igaziak, mert sosem álltak mellettem, ha problémám akadt, mikor a többiek csúfoltak, bántottak, elvették a cuccaimat. Hogy miért tették? A mai napig nem tudom, de szívesen kitörölném az életemből azt a nyolc évet, mert nagyon megviselt. Megalázottnak éreztem magam, és nagyon fájt, amiért nem szerettek. Minden nap az iskola végét vártam, és örültem, mikor végre vége lett."