- Engedd el!

Tomi éles hangja csattant fel a hátuk mögött, és Dorina képtelen volt eldönteni, hogy a megkönnyebbüléstől ver félre a szíve, vagy a megaláztatástól, aminek nagybátyja tanúja lett. Nem számított, csak az, hogy az őt markoló kéz engedett, és már nem ölelte olyan szorosan.

- Ugyan már! Ez csak egy kis liba. Most mi bajod? – fordult oda a bíró a zavar legkisebb jele nélkül.

- Azt mondtam, vedd le róla a mocskos kezed! – taglalta Tomi, és észrevehetően egyre dühösebbé vált, vonásai pedig egyre keményebbé.

- Nem értelek – motyogta a bíró, de keze még mindig ott nyugodott a lányon -, eddig nem volt gond, ha kiszolgáltam magam. Most mi bajod?

- Nem mondom még egyszer! Azonnal vedd le róla a kezed, különben esküszöm, hogy egyenként töröm le minden ujjadat, ami hozzá ér!

Dorina nem mert felnézni. Lesütött szemekkel, egész testében remegve várta, hogy végre történjen valami, amitől kevésbé érzi rosszul magát. Még azt is csak haloványan vette észre, hogy a bíró ujja már nem ér hozzá, hanem fenyegetően lendül Tomi felé, és ott hadonászik a férfi orra előtt.

- Fenyegetsz? – kiabált a bíró fülig vörösödve, mert észrevette vendéglátója háta mögött a kártyapartnereket, akik kíváncsian nyújtogatták nyakukat befelé. – Nagyon vigyázz, mit merészelsz!

Csend lett, mély, síri csend, melyben Tomi dühe szinte látható formát öltött, miközben úgy hajolt a bíró arcához, mintha lenne ereje bárkivel szembe szállni. - Takaródj! – Csupán egyetlen szó volt, de sokkal többet mondott, mert Tomi tekintetében gyilkos ösztönök csillantak. Mindenki látta, de csupán a rendőrkapitánynak volt lélekjelenléte hozzá, hogy közbeszóljon.

- Ne csinálj ostobaságot!

Tomi arcizmai minden pillanattal egyre jobban rángtak, és láthatóan nehezére esett türtőztetnie magát. – Takarodj innen! – ismételte önmagát, s közben tett egy fenyegető lépést előre.

A bíró, aki jóval alacsonyabb volt vendéglátójánál, nem sokat tehetett, morogva, hangosan kiabálva kikerülte Tomit és a bámészkodó férfiakat. – Ezt még megbánod! Ezt még nagyon meg fogod bánni! – sivította, majd dúlva-fúlva elhagyta a helyiséget.

Távozásával egy ideig olyan mély lett a csend, hogy Dorina hallani vélte saját szívének heves dobogását. Amúgy is labilis állapotban volt, amit tetézett a rászegeződő jónéhány férfiszem, és Tomi jelenléte.

- Nyugi! – A rendőrkapitány vetett egy mindent tudó pillantást a lányra, majd megveregette Tomi vállát, és visszament a kártyaasztalhoz, ahogy utána a többiek is.

Dorina érezte a perc súlyát, és nagybátyja borús, szánakozó tekintetét. Nem akarta magáénak tudni a sajnálkozást, sokkal inkább a megértésre és biztonságra vágyott. Szeretett volna elmenni, itt hagyni mindent, és visszabújni saját kis csigaházába.

- Jól vagy? – Tomi odalépett unokahúga elé, és tenyerét végighúzta a vékony, reszketeg karon.

Az érintéstől Dorina megszédült, és olyan szívesen bújt volna a meleg, erős karok közé, de nemhogy bújni, moccanni sem mert. Hogy mégse tűnjön olyan elveszettnek, bólintott, miközben úgy bámulta a padlót, mintha arra lenne írva az elmondandó szövege.

- Nagyon sajnálom – suttogta a férfi, s ujjai lágyan megszorították Dorina állát, ezzel kényszerítve, hogy felnézzen és lássa nagybátyja égető, perzselő szemeit. – Tudnom kellett volna.

A lány egészen elérzékenyült, és igazán össze kellett szednie magát, hogy képes legyen megszólalni. – Jól… jól vagyok.

Bizonyára mást mutattak vonásai, mert Tomi összehúzta szemöldökét, és olyan mélyen vájt unokahúgába, mintha átröntgenezné gondolatait. – Biztos?

- Ühüm. – Dorina ismét bólintott, és bár kellemesen hatott rá nagybátyja erős ujjainak enyhe szorítása, mégis elfordította a fejét, mert nem bírta a csodásan kéklő szempár vizslatását. Nem tudta, mit tegyen, hogyan reagáljon, ezért nekiállt folytatni a munkát, amit a bíró miatt félbehagyott.

Ezt látva, Tomi visszasétált vendégeihez, és lassan a minden hasonlatos lett, mint az incidens előtt. A férfiak folytatták a játékot, ittak, és telefüstölték a szobát. Dorina újabb kör italt osztott szét, s közben hallgatta a beszélgetést.

- Tehet valamit? – tudakolta a temetkezési vállalkozó két slukk szivar között.

- Nem, dehogy! – rázta őszes fejét a rendőrkapitány. – Mióta is jár ide? Ha befeketíti Tomit, azzal saját magát is, hiszen tanuk vannak rá, milyen elvetemült szerencsejátékos. Ha szükséges, bizonyítani tudjuk, hogy folyton lerészegedett, és molesztálta az alkalmazottakat. Legutóbb pedig áthágta a legfőbb szabályt, mely szerint házicicát nem simogatunk.

A kijelentésre Dorina egész testében elvörösödött, és biztos volt benne, Tomi azonnal felvilágosítja a társaságot, mekkora tévedésben vannak. Ám a férfi hallgatott, még csak nem is reagált az elhangzottakra, mintha minden szavuk igaz volna. Ettől Dorina szíve még hevesebben kapálózott, és elöntötte a nagybátyja iránti szeretet. Úgy hitte, soha senkitől nem kapott még annyi törődést, mint tőle, soha senki nem fordított rá ekkora figyelmet. Felpillantott, és meglátta Tomi meleg tekintetét, ahogy őt pásztázza. Szíve olyan iramban lüktetett, hogy kezdte azt hinni, a vékony felsőjén át már-már látható. Főleg azután, hogy Tomi egy fejbiccentéssel odaintette magához.

Dorina engedelmesen lépdelt hozzá, de nagybátyja abban a pillanatban felállt, és a székre mutatott. Nem igen tehetett mást, s mivel ellenkezni nemigen mert, helyet foglalt. Nem sokáig kellett tétlenül várakoznia, mert Tomi megragadta a bíró székét, odavitte sajátja mellé, és leült unokahúga közvetlen közelébe. Felemelte az asztalon nyugvó kártyalapokat, és a lány kezébe nyomta, majd úgy egészen közel hajolt hozzá, hogy nem csak lábaik értek össze, de vállaik is.

- Én nem… - dadogta Dorina, de nem tudta eldönteni, hogy a férfi közelségétől, vagy a zavartól, amit érzett -, nem tudok játszani.

- Nem gond – felelte Tomi, s közben átkarolta a lány vállát, majd a füléhez hajolt, és belesuttogott. – Ez egy színsor lesz. Már csak egy lap hiányzik. Cseréld le a káró hetest!

Dorina szédült nagybátyja italtól édes leheletétől, izmos lábának melegétől, hosszú ujjainak érintésétől, és igencsak koncentrálnia kellett, hogy eljusson a tudatáig, amit mond. – Melyik? Melyik az? – kérdezte végül. Nagybátyja pedig türelmesen magyarázott és mutogatott hosszú perceken át. Dorina a fellegek felett lebegett, és még számára is hihetetlen volt, de már mosolyogni is tudott. Amikor pedig egy nagyobb összeget nyert, Tomi nevetve magához húzta, és csókot lehelt a homlokára. Akkor úgy érezte, vége a világnak. Olyan hirtelen támadt fel benne ez a felismerés, hogy sírni vágyott tőle. ám a játék ment tovább, és nem akarta, hogy bárki megsejtse vívódásait, szívének rejtett titkát.