Hajnalodott, mikor ürülni kezdett a terem. Tomi régi ismerőse társaságában ücsörgött a pultnál, és tekintetét alig-alig vette le unokahúgáról. Dorinát ez nyugtatta egész éjjel, ám egy idő után kevésnek találta, és mivel munkája sem nagyon volt már, merészségre szánta el magát. Lassan odaballagott nagybátyja mellé, de olyan közel, hogy karjaik szinte összeértek. Lóri szemei felcsillantak, és olyan tűzben égtek, amit mindenki észrevett körülöttük. Úgy tűnt, Tomi is látta, mert vonásai ugráltak idegességében. Hogy megelőzze a bajt, felemelte a kezét, és lazán átfogta unokahúga derekát, közelebb húzta magához, és egy lágy csókot lehelt annak pirossá vált orcájára.

Dorina a fellegekben járt, a lélegzete elállt, és egész testében rázta a bódult remegés. Égett az arca, és hogy ne lássák, hátat fordított Lórinak, és fejét nagybátyja vállhajlatába fúrta. Testét nekidöntötte a biztos, erős támasznak, és beszívta Tomi férfias illatát. Nem csak az orra, de egész lénye megtelt vele, amitől bátorságot merített, és míg tálcát fogó keze maga mellett lógott, szabad karját nagybátyja nyak köré fonta.

- Nagyon édes ez a kislány! – hallotta meg Lóri hangját, ami visszazökkentette abba a valóságba, amit épp ki akart zárni. – Barátom, igazán irigyellek érte.

Dorina érezte nagybátyja feszült izmainak rángását, amitől ő is ideges lett, mert nem tudta, neki szól-e, vagy ismerősének. Keze megremegett Tomi tarkóján, és amíg még volt benne mersz, megsimogatta előbb a csupasz nyakat, majd beletúrt a sűrű, selymes hajba. Élvezte, ahogy a hajszálak cirógatják ujjait, de még jobban azt, hogy nagybátyja megdermedt az érintésre, és fejét is félig feléje fordította. Derekát fogó keze a lány hátán simított végig, amitől Dorina még jobban hozzá simult.

- Ezt még nézni is élvezet! – füttyentett Lóri, majd felállt a bárszékről, és megveregette barátja szabad vállát. – Hagylak benneteket édelegni, de számíts rá, hogy megkereslek. Van néhány nyitott ügyünk, amit tisztáznunk kell. – Nem várt választ, csak egy utolsó mosolygós pillantással távozott.

Tomi felsóhajtott. – Na végre! – Elengedte unokahúgát, és készült felállni, de Dorina nem mozdult. Nem mintha nem értette volna a jeleket, csupán képtelen volt abbahagyni az ölelést. – Cica! Alig van vendég, menjünk haza! – hallotta a kérlelő hangot, de még így is nehezére esett elengedni az egyetlen embert, aki törődött vele, aki odafigyelt rá, aki szerette.

- Nem… nem maradhatnánk így? – suttogta alig érthetően, zavartan, és a visszautasítástól idegesen.

- Meddig? Már így is igazi látványossággá váltunk.

Dorina ijedten emelte fel a fejét, és ő maga is látta nem csak Marcsi haragos, féltékeny tekintetét, de a többi pincérét is, nem beszélve a még ott maradt vendégekről.

Fülig pirult, és elengedte nagybátyját. Hagyta, hogy Tomi kivegye kezéből a tálcát és a pultra tegye, majd követte, mikor átvágott a nagytermen, és kilépett a hátsó ajtón.