"Kicsengettek. A kisfiú csendesen üldögélt a padban, míg osztálytársai egyre-másra szállingóztak ki a szünetre. Bárki, aki elment mellette megütötte vagy lökött rajta egyet, s bár a tanár rászólt a gyerekekre, egyikük sem ijedt meg az okító szavaktól, amik mögött valójában nem volt semmi. Üres frázisok voltak, mert nem jártak sem büntetéssel, sem fenyítéssel.

A kisfiú lehajtotta a fejét, s nehezen ugyan, mégis tűrte a megaláztatást. Csak akkor kelt fel a helyéről, mikor már az utolsó osztálytársa is elhagyta a termet. Tudta, ki kell mennie neki is a szünetre, de félt, rettentően félt attól, hogy a bántalmazás, a gúnyolódás ott is folytatódni fog, és már soha nem ér véget. Ha pedig elkezdte egy, mindig egyre és egyre többen lettek ellene, míg lassan már úgy érezte, egyedül van, teljesen egyedül.

Mi a hibája? Mi baj van vele, hogy nem szeretik? Miért kell neki nap mint nap elviselnie a gonoszkodó gyerekek gúnyos megjegyzéseit, az ütlegelést, a pofonokat? Miért kell ide járnia? Hát már soha nem lesz vége? Mikor hagyják végre békén? Bárcsak meghalhatna, hiszen odafenn az angyalok biztosan jobban bánnának vele.."

Gyakori probléma az iskolás gyermekek körében, hogy egy kisebb-nagyobb csoport kiszemeli az iskola egy diákját - általában osztálytársat -, akit csúfolnak, sértegetnek, bántanak és teljesen kiközösítenek. Ezt látva a legtöbb gyerek szintén csatlakozik a nagyszájú, vagány, magukat tökéletesnek hívő hadhoz, ami miatt a kis megalázott, kigúnyolt gyermek egy életen át tartó lelki sérüléseket szerez.

Vajon ki a felelős ezért? A számítógépes játékok, amelyekben gyilkolni, ütni-verni kell az ellenfelet? A társadalom, melyben meghatároznak kétféle embertípust, az eltaposót és az eltaposottat? Vagy a szülő, aki saját gyermekét egy másokkal gonoszkodó, kezelhetetlen, arrogáns egyénné neveli?

Persze ráfoghatjuk másra, hiszen saját gyermekünkkel nyilván elfogultabban viselkedünk, mint másokéval. Mégis, sokszor elég megnézni a gonoszkodó gyermekek szüleit, és a válasz nagyon is egyértelművé válik.

Milyen utódja legyen egy nemtörődöm anyukának, aki ahelyett, hogy elbeszélgetne a fiával, vállat von annak mindenféle tette felett? Milyen legyen az a gyermek, akinek apukája maga is csaló, gazember, anyukája pedig túlságosan fennhordja az orrát? És az, akinek szülei otthon lekezelően beszélnek másokról? Vagy éppen nem is ők, hanem a televízió, számítógép, PS neveli a gyereket helyettük?

Milyen ember nevelődik így a csemetéből? Honnan fogja tudni, mi a jó és mi a rossz? Hogyan szocializálódik?

Mikor elkezdik az iskolát, természetes, hogy hatalmi harcokba keverednek, és valakinek állnia kell a hierarchia csúcsán. Ilyenkor a helyüket keresik, megismerik egymás gyengéit, erősségeit. Ám aki nem vesz részt ebben a játékban, és nem érdekli a hatalmi harc, gyenge láncszemmé, kikezdhetővé válik. Ők lesznek azok, akik a későbbiekben elszenvedik a megannyi csúfolódást, bántalmazást, végül a teljes kiközösítést. 

És ehhez elég egyetlen egy  gonoszkodó gyerek, aki viszi magával a többit.

Ha az osztályban egyetlen ilyen gyerek is van, és talál egy jó barátot, társat, aki partner mások bántalmazásában, a többi már magától alakul. Hiszen minden gyerek az erősebbhez húz, talán éppen azért, nehogy véletlenül ő maga legyen a célpont.

De mit tehet az a kisfiú/kislány, aki nap mint nap kénytelen elviselni a megaláztatások végeláthatatlan sorát? Mit tehet, ha sem a diáktársai, sem a tanárok nem védik meg?

Nehéz kérdés, amire úgy vélem minden hasonló gondban lévő szülő keresi a választ. A legelső tanács ilyenkor az, hogy próbáljunk meg beszélni a gyerekek szüleivel, a tanárokkal. Néhányan kitérnek arra is, hogy beszéljünk magukkal a bántalmazó gyerekekkel, majd legvégső esetben váltsunk iskolát.

Ezzel talán megoldódik egy gyermek problémája, de sajnos a társadalomé megmarad.

A mai elszigetelődött, magányos világban, ahol a társadalmi érintkezés leginkább sms-ben, messengeren történik, és a közösség neve Facebook, az emberek egészen másként viselkednek egymással, mint azelőtt. Olyan, mintha a ház falait - ami a számítógép előtt körbeveszi őket - magukkal cipelnék mindenhová. Nem tudják, mit kezdjenek másokkal, hogy beszélgessenek, miként szólítsák meg. És ez még csak a kisebbik probléma.

A virtuális játékok kegyetlen világában, az öldöklés, a vérengzés közepette kialakul bennük az a társadalmi érték, amit látnak. Nem fogják fel, hogy a játék nem a valóság, és az életben nem azért járnak a jó pontok, ha valakit megütnek, megvernek. Nekik egész már értékrendszerük van, mint másoknak. Ehhez még hozzájárul a kormány is azzal, hogy a gyerekeknek jogokat adott, a tanároktól, szülőktől pedig elvette a fegyelmezés lehetőségét.

Csak néhány példa:

forrás: http://gyermekjogok.ajbh.hu/unicef.php

"19. cikk

Senkinek nem szabad fizikailag bántania téged...

37. cikk

Még ha valami rosszat is teszel, senkinek nincs joga ahhoz, hogy úgy büntessen, hogy azzal fájdalmat okozzon vagy megalázzon..."

Leegyszerűsítve ez annyit tesz, hogy a gyerek megrúghat, haraphat, üthet, bánthat, gúnyolhat másokat, de ő nem fenyíthető. És ezzel nem is lenne semmi baj, ha a szülők, a nevelők, a társadalom ugyanolyan hangsúlyt fektetne a gyermekek szocializálódására, mint a jogaira. Akkor nem lennének problémák sem az iskolában, sem az életben, mert a diákokban nagyobb lenne az empátia, mint az ego.