Csend. Dorina első gondolata a hirtelen beállt csend volt, melyben csak saját szipogását hallotta. Felpillantott, szemei ködfátyolán át nagybátyját figyelte, és a végkifejletre várt. Magában ezernyi teóriát lejátszott, védekezést, támadást, különböző magyarázatokat, ám Tomi némasága elfeledtette vele mindet. Akkor, ott jött rá, van rosszabb, mint a düh, a kiabálás, a szidás, az pedig a hangtalan, néma csend.

Kínlódott, és kínlódásából nem segítette ki senki. Tomi a falat nézte unokahúgának háttal, kezeivel a fejét szorítva, mintha attól félne, ha nem fogja, szétesik. Talán meg sem hallotta a halk sírást, a sóhajokat, a hüppögést, vagy csak próbálta kizárni, hogy gondolkodni tudjon.

Percek, hosszú percek teltek el így, míg Dorina úgy érezte, nem bírja tovább. Az elvetett lehetőségek közül mégis akadt egy, amelyikkel megtörte a csendet, és a közéjük állt feszültséget.

- Sajnálom, én csak… nem akartam… nem akartam, hogy bajod essen. – Idétlenül hangzott, lévén, hogy Tomi sem gyerek, sem gyenge nem volt, mégsem volt más, amit a lány mondhatott. – Nem akartam, hogy… hogy Lóri elmondja a rendőrségnek, hogy… hogy te is…

Tomi olyan hirtelen fordult hátra, hogy a lányba beléfagyott a szó. S bár arckifejezése fenyegető volt, Dorina állta. – Megmondtam. Nem megmondtam neked, hogy kerüld el, és szólj, ha a közeledben ólálkodik? Nem figyelmeztettelek? Ez az én dolgom, nem a tiéd.

- Tudom, én csak…

- Ha tudod, miért akartál elmenni vele? - A harag újra lángra kapott a férfi szemeiben, és úgy vádolta unokahúgát, mint a bíróságon az ügyész. – Mégis, mit akartál tenni? Mit akartál csinálni a hátam mögött?

- Én nem, nem… soha…

- Mit nem, mikor ezt tetted?

- Én nem, hidd el, hogy egy pillanatra sem akartam semmit ellened. Én csak… féltem… féltem, hogy börtönbe juttat.

Igaz volt, és ezt Tomi is tudta vagy sejtette, mert ismét elfordult, elsétált az íróasztala mögött, majd egy kanyarral Dorina mögé lépett, és némileg nyugodtabban szólalt meg.

- Nem bízol bennem – kérdezte keményen -, nem bízol benne, hogy kezelni tudom a problémáimat?

- De igen, csak…

- Csak? – Még közelebb sétált, mígnem elérte Dorina intim zónájának határát.

- Csak… féltem. – Az őszinteség ott csillogott a lány szemeiben, szenvedő, fájdalmas tekintetében, és már akkor sem hazudott volna, ha erre kényszerítik. – Azt mondta, bizonyítékai vannak ellened, és fel fogja használni, ha én nem… ha nem hagylak el. Mit tehettem volna?

- El kellett volna mondanod.

Dorina ajkai szétnyíltak, és szavakat formáztak. Szavakat, melyek értelme a legnagyobb erővel bírt, amit fül valaha hallott. – Jobban szeretlek, mint bárkit a világon, jobban, mint magamat. Nem hagyhattam, nem engedhettem, hogy börtönbe kerülj.

- Inkább te mentél volna börtönbe?

Még ha csak Lóri börtönéről volt is szó, de Dorina bólintott, miközben letörölte potyogó könnyeit. – Bármit megtettem volna érted, pedig… tudom, hogy neked nem én kellek, hanem Aletta.

- Mi van? – Tomi összehúzta sötét szemöldökét, amitől a tekintete szinte villámokat szórt.

- Régebben is ilyen barátnőd volt, nem?

- Ennek mi köze Alettához?

- Hát… az alkata. Hogy neked a telt lányok jönnek be.

Tomi hitetlenkedve rázta a fejét. – Ó, te magasságos! – Van még valami?

Dorina bűnbánón lesütötte szemeit, mint aki az ítéletére vár. Pedig az már eldöntetett, és ezt csak akkor értette meg, mikor nagybátyja ismét megragadta a karját, a fotelhez húzta és leültette.

- El ne mozdulj – fenyegette meg mutatóujjával -, különben kénytelen leszek drasztikusabb eszközökhöz folyamodni.

Fenyegetése keményen csattant, és Dorina még akkor sem moccant volna, ha az épületet földrengés rázza. Megtanulta a leckét, mert nagybátyja haragja bemutatta azt. Persze hiú ábránd lett volna azt hinnie, hogy Tomi az elvesztése miatt dühöngött. Sokkal inkább bántotta a tény, hogy unokahúga elárulta, és az ellenségével szövetkezett. Bizalma megingott benne, és talán soha többé nem is tér vissza. Persze nagybátyjának nem volt szüksége rá, talán még terhére is van, de ő Tomi nélkül senki, egy elveszett lélek, akinek nincs otthona.

Letörölgette még mindig folyó könnyeit, és lehajtott fejjel várta, hogy nagybátyja visszatérjen. Mivel az ajtó nyitva volt, hallotta ahogy a férfi keményen a beosztottjait utasítja, sokkal keményebben, mint eddig bármikor. Ez is miatta van, tudta jól, és biztos volt benne, gyűlölni fogják ezért.

- Tíz perc múlva senkit nem akarok itt látni, sem vendéget, sem titeket! Világos?

- Tíz perc? – hitetlenkedett Marcsi. – Annyi idő alatt össze sem tudunk pakolni.

- Nem érdekel. Holnap egy órával előbb bejöttök, és megcsináljátok.

- De főnök – sipákolta Klemi -, reggel kártya van.

- Mondd le, nem érdekel, de tíz percen belül tűnjetek el!

Ennyi, és hiába kérdezgették, próbáltak beszélni vele, Tomi otthagyta őket, és visszatért az irodába. Első pillantása a szerencsétlenül ücsörgő, kicsire gömbölyödött unokahúgára esett, és vonásain végigszaladt a remegés. Erősen becsapta az ajtót, majd a sarokban álló asztalkához ment, elvett egy poharat, és teletöltötte pálinkával. Egy hajtásra kiitta, ahogy a másodikat is. A harmadikkal viszont Dorinához ballagott, és neki nyújtotta. - Idd meg, jót fog tenni!

A lány remegő kézzel nyúlt az italért, és belekortyolt. Az ízét nem érezte, olyan erő csípte az egész száját tőle. Köhögött párat, és jobbnak látta visszaadni a pálinkát. De Tomi nem vette el.

- Hajtsd fel! – parancsolta.

Dorina nem tehetett mást, ismét a szájához emelte a ki tudja hány fokos nedűt, és felhajtotta a felét. Már nem csak a szája égett, de az egész belseje úgy lángolt, hogy attól félt, belülről fog elporladni. Köhögve nyújtotta vissza a poharat, de Tomi még mindig kegyetlenül elhárította, és a fejével intett, hogy igya meg. Nem volt választása, Dorina sietve kihörpintette a maradék mérget. Fulladozott, úgy érezte, menten elpusztul a testéből kiáradó tűztől. Maga előtt látta saját tükörképét, ahogy a haja lángokban áll, az arca vérvörös, a teste pedig folyamatosan olvad. Ezért nem értette, Tomi miért olyan veszett nyugodt, mikor látja, hogy még levegőt is alig kap. Mégsem szólt, nem mert. Ugyan mit mondhatna, ami befolyásolhatná a kialakult helyzetet?

Tomi elvette a poharat, visszatette az asztalkára, majd kivette zsebéből a telefonját, benyomkodott néhány gombot, és a készüléket a füléhez emelte. Miközben arra várt, hogy a túloldalon felvegyék, unokahúgát figyelte, aki zavartan, szemlesütve süllyedt bele a fotelbe, és megszólalni sem mert.

- Ferenc... – szólt köszönés helyett, miközben az íróasztalához ballagott, és leült a mögötte lévő forgószékbe. – Szívességet kérnék… Nem… Lóriról van szó, menj el hozzá, és szorongasd meg egy kicsit. – Már hangsúlyában sem kérés volt, sokkal inkább parancs. – A vád? Zsarolás, emberrablási kísérlet.

Dorina döbbenten meredt nagybátyjára, de ideje sem volt közbeszólni – persze mersze sem -, Tomi tovább folytatta.

- Nem, dehogy, velem nem próbálkozna. Dorinát zsarolta meg, és kényszerítette arra, hogy vele tartson… Természetesen nem… Itt van velem, az ijedségen kívül nincs baja… Nem ő, hanem én, mikor kirángattam a kocsiból… Persze, egy tapodtat sem. Ismersz, nem?... Oké, kösz! – A férfi kikapcsolta a készüléket, majd lazán az asztalra dobta. Tekintete unokahúgát pásztázta ismét, de nem szólt, csak felállt, megragadta a székét, és egészen Dorina elé húzta. Mielőtt helyet foglalt volna, kopogás zavarta meg, és Marcsi dugta be a fejét.

- Bocs, de már mindenki kinn van. Bezársz? – Tomihoz beszélt, de kíváncsi szemei Dorinára tapadtak, mintha szeretne belelátni a történésekbe. Mégsem látott mást, csak egy kislányt, aki a szidástól, a haragtól megtörten, megsemmisülten ücsörgött magában.

Tomi odament, elállta a bámészkodó útját, és vele együtt el is hagyta a szobát. Az ajtót nem csukta be, így Dorina hallotta, amint Marcsi érdeklődő kérdéseit hárítja, és Alettának válaszol a „Mikor jöjjek?” kérdésére. Egy szó azonban megütötte a fülét, és úgy dobbant elméjében, mintha csak téglával vágták volna fejbe.

- Köszönöm, Tomi, és jó éjt! – hallotta Aletta köszönését, és arra Tomi válaszát.

- Neked is, babám!