"...nem vész el, csak átalakul."
Ez jellemző csapongó gondolataimra, a mindig megújuló lelkivilágomra, és a fantáziámra, mely új és új történetek megalkotására ösztönöz. Sosem pihen meg fejemben a film, melynek képkockáit papírra vetem.
Mi a legújabb: Hát "Tomi".
Két aprócska részlet:
"... Dorina minden alkalommal veszített az emberek iránti szeretetéből, a boldog család alkotta képéből, és önmagából is. Az azelőtt nyitott, vidám lány egyre zárkózottabbá vált, félt, rettegett minden újtól, és a tanuláson kívül nemigen érdekelte más. A férfiakról alkotott képe pedig éppoly csúfos volt, mint az önbizalma, ami igencsak megcsappant tizennyolc éves korára....
...Tomi hozzá beszélt, ránézett, amitől hirtelen a lába ujjáig elvörösödött. Szólni akart, de még a hangját sem találta, mint egy kisiskolás, akit tetten értek, és félelmében beszélni sem tud. Nonsense! És mégis, olyan görcsbe állt a gyomra, amit maga sem értett. Így jobbadán a fejét rázta, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy legalább néhány lépést tegyen előre, a lépcső felé, ahol takarásba lehet a férfi kérdő tekintete elől. Ahogy ez megtörtént, mintha kicsit magára talált volna, és elsuttogott egy „Sajnálom”-ot..."
S hamarosan a folytatás...
