Amint belépett az ajtón, megcsapta valami kellemes virágillat, valami édeskés, üde, friss. Ahogy körbenézett, azonnal megpillantotta az asztal közepén álló illatosítót, amit még ő maga helyezett el hónapokkal ezelőtt. Nem, ez mégsem az volt, mert tisztán emlékezett rá, hogy óceán illatút vett, ez pedig a friss virágok üdeségét árasztotta. Tomi, csak ő lehetett. Bár normális esetben ez mit sem számított volna, most mégis úgy élte meg, mint egy csodát, egy pozitív dolgot élete kudarcai között. Már-már boldogan ült le az ágyra és szívta be a jázmin, ibolya, rózsa illatát. A világ is megfordult vele… de csupán egyetlen pillanatra, mert aztán kijózanodott, és ráébredt ostobaságára. A szobát nyilván senki nem használta, így érthető, hogy Tomi valami módon el akarta nyomni az állott levegőt. Ettől lelombozódott, és ismét csak leverten állt neki elfoglalni a helyiséget. Persze ez nem tartott sokáig, hiszen egy ideje bőröndből öltözködött. Nem látta értelmét nagyon kipakolni, mert amint anyjának új barátja akad, úgyis elköltöznek.

Ó, mennyire unta már a folytonos lakásváltást, az új „apukákat”, a ledér életet, amit az anyja élt, és a kapcsolat végi vitákat, veszekedéseket. Míg kicsi volt, tetszett a sok új arc, az utazgatások, de egy idő óta családra, békére, szeretetre vágyott. Egy biztos pontra, amilyen Tomi is volt.

Tomi. Dorina felsóhajtott, és tűnődve hunyta le szemeit. Nagybátyja sosem látott benne mást, csak nővére lányát, nem volt több. Egyszerűen keresztülnézett rajta, szinte semmibe vette, mégis ott volt, ha kellett. Jól emlékezett rá, mikor néhány éve az akkori iskolájában egy fiú piszkálta, csúfolta és bántotta is, ő pedig a sokadik eset után haragosan ágyékon rúgta. Az igazgatónő csak ennyit látott, ezért behívatta Dorina anyját. Ahogy soha, Sára akkor sem ért rá, és maga helyett Tomit küldte el. Az pedig, miután meghallgatta a történteket, kérdőre vonta unokahúgát. A lány elkeseredettségében nehezen tudott beszélni, valahogy mégis eldadogta az igazságot. Tomi ekkor nem csak az igazgatónőt hordta le a sárga földig, amiért nem képes rendet tartani és megakadályozni, hogy a fiúk bántalmazzák a lányokat, de megkereste a srácot is, és közölte vele, ha még egyszer Dorinához mer nyúlni vagy a szájára venni, szétveri a fejét. Igen, szó szerint így mondta, és még csak a hangját sem emelte fel, de fenyegetése olyan határozott és éles volt, hogy a fiú azóta inkább elkerülte mindnyájukat.

Akkor, igen akkor érezte először Dorina, hogy Tomi az egyetlen jó dolog az életében. Ezt a biztonságot akarta, és a szíve mélyén meg is nyugodott kicsit, hogy ha csak egy rövid időre is, de végre élvezheti. Legalábbis ezt hitte, mert a következő percben anyja sipákolását hallotta.

- Hogy lehetsz ilyen tutyimutyi? Még a csomagjaimat sem vagy képes felhozni?

- Nem vagyok a rabszolgád! – felelte Tomi, hangjában érezhető feszültséggel.

- De férfi vagy. Az égre, mozdulj már meg!

- Ne szórakozz velem! Ha annyira kellenek a cuccaid, vidd fel magad!

Ez még csak a megérkezés pillanata – gondolta Dorina keserűen, és hogy elejét vegye a robbanásnak, ami anyjánál igen gyakori, sietve kilépett a szobájából, és kikerülte Sárát, majd a lépcső alján megragadta a két bőröndöt azzal a szándékkal, hogy majd ő felviszi azokat. Ám anyja, ahelyett, hogy megelégedett volna ezzel, tovább kiabált.

- Látod? A lányomban több megértés van, mint benned! Iszonyú lusta ember lettél!

Dorina szenvedve indult felfelé málháival, mikor egy kéz megragadta hátulról mindkét bőröndöt, és erőnek erejével elvette tőle. Hagyta, de megfordult és értetlenkedve nézett Tomi dühös szemeibe.

- Ezek itt maradnak, míg a nagyságos asszony le nem fárad értük! – jelentette ki a férfi, és visszatette a táskákat az ajtó mellé, azután felegyenesedett, és kihívóan nővérére nézett. – Itt senki nem a te szolgád, és ahelyett, hogy vitázol, örülj, hogy nem doblak ki.

- A nővéred vagyok, ilyet úgysem tennél. – Sára magabiztossága nem is igen volt fokozható, és ettől Tomi, ha lehet, még dühösebb lett.

- Biztos vagy benne? Akárhányszor visszajössz, mindig megbánom, hogy beengedtelek. Egyszer még megéred, hogy zárt ajtókat találsz.

Az egész nem is érdekelte volna Dorinát, de a szavak őt is érintették. Vajon Tomi ezt a kijelentést csak nővérének szánta, vagy rá is értette? Szólni sem mert, csak aggódva, fájdalommal telve pislogott maga elé. Hallotta még anyja szitkait, melyek egyre távolodtak, mígnem egy óriási ajtócsapás jelezte, hogy visszavonult a szobájába. Akkor jött rá, hogy ugyanolyan szerencsétlenül ácsorog, mint érkezésükkor, azzal a különbséggel, hogy most Tomi is ezt tette alig néhány lépésre tőle. A lépcsőt bámulta, és nyilvánvalóan azon tanakodott, hogyan kezelje kibírhatatlan testvérét. Dorina elérkezettnek látta az időt, hogy azt a csendesre sikeredett „sajnálom”-ot újra elrebegje.

- Sajnálom!

Tomi a lányra emelte mérgesen merengő tekintetét, majd megrázta a fejét. – Nem a te hibád, hogy anyád egy kiállhatatlan némber.

A szavak erősek voltak és martak, de a lány nem foglalkozott vele, mert elveszett nagybátyja tekintetének kékjében. Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen tisztán látta volna. Milyen csodásan fénylett, milyen… Nyelt egyet, és megköszörülte a torkát.

Miről is beszéltek az imént? Ja, igen. - Mégis az anyám.

- Nekem meg a nővérem, de elég csapásnak érzem ezt. A legszívesebben… megfojtanám.

- Miért… miért nem teszed? – A kérdés zavart volt és alig halható, Tomi mégis megfelelt rá, egy halovány mosollyal ajkain.

- Még üljek is miatta? Nem elég, amit el kell viselnem?

Dorina szája is mosolyra húzódott, bár inkább tűnt egy bizonytalan, félszeg grimasznak.

- Tudod – folytatta Tomi -, nem értem, hogy bírod. Nekem az idegeimre megy.

Nem várt választ, csak fogta magát, és a konyhába ment, ahol csörgött-zörgött. Dorina pedig – maga sem tudta, honnan volt hozzá mersze – kíváncsian utána somfordált. Nem ment be, ahhoz végképp gyáva volt, csak az ajtóból nézte, ahogy nagybátyja a kávét készíti. Nézte, mert nem volt jobb dolga, és mert a látvány eszébe juttatta a kedves, kellemes napokat ebben a házban, Tomi közelében. Talán éppen ennek hatására csúszott ki a száján az a néhány szó, amibe azonnal belepirult. – Jó újra itthon.