„Itthon”. Valóban ezt mondta? Tomi rámeredő döbbent tekintetéről visszaolvasta szavait, és lesütött szemmel, idegesen javította ki magát. – Vagyis nálad.

A férfi alig láthatóan megrázta fejét, miközben visszafordult a kávékészítéshez. – Eddig azt hittem, csak anyád hiszi azt, hogy itt lakik.

- Igen… vagyis nem… - Dorina legszívesebben a föld alá süllyedt volna, de előtte iszonyú kényszert érzett, hogy magyarázatot adjon, nehogy a férfi róla is hasonlóan rossz véleménnyel legyen, mint az anyjáról. – Nem… nem úgy ahogy anya. Csak… a sok költözködés közben, ez az egyetlen hely, ami… ami biztos, ahová folyton visszajövünk, ahol van szobám, és…

- Oké, oké! – Tomi mindkét kezét felemelte, mintha csak védekezni akarna, s közben lazán odafordult unokahúga felé. – Hagyd! Értem.

- Jó, mert… mert nem akartam, hogy azt hidd, hogy én is… hogy csak azért…

- Nem hittem. – Volt a csendes felelet. – Iszol egy kávét?

- Igen. Köszönöm!

- Rendben. Addig, ha gondolod, sétálj ki az udvarra. Szerintem meg fogsz lepődni. A kávét majd kiviszem, ha elkészült.

Dorina bólintott, majd bátortalan mosollyal az ajkán megfordult, és idegesen, izgalommal telve baktatott végig az előszobán, a hátsó üvegezett ajtóhoz. Amint elhúzta a nyílászárót takaró sötétítőt, a látványtól ámulva tátotta nagyra a száját, ugyanis egy hatalmas medence körvonalazódott ki előtte csurig feltöltve. A víz úgy csillogott, akár a gyémánt, és hívogatón tükrözte vissza a nap sugarait. Lehetett úgy húsz méter hosszú, tíz méter széles, és legalább két méter mély. Csábító volt, nagyon csábító. Dorinát mégis keserűséggel töltötte el, mert soha senki nem tanította meg úszni. Vágyakozott, hogyne vágyakozott volna, de már nagyon régóta tisztában volt vele, nem minden álma válhat valóra. Annyit mégis megengedett magának, hogy odalépjen, leguggoljon, és legalább az ujját beledugja a hűs, mégis kellemesen simogató vízbe.

- Ha van kedved, ugorj bele! – hallotta meg a háta mögött Tomi kellemesen csengő hangját.

Olyan gyorsan állt fel és egyenesedett ki, mintha rajtakapták volna. Alig volt ereje hozzá, hogy megszólaljon. – Nem lehet.

- Nem?!

- Nem, mert… - pirult el Dorina, miközben tekintete valahová a távolba révedt. - Én nem… nem tudok úszni.

Tomi összehúzta sötét szemöldökét, ahogy átnyújtotta az egyik csészét unokahúgának. Merengve figyelte a törékeny lány reszkető ujjait, vékony csuklóját, miközben félszegen elvette tőle a kávét. Tekintete ekkorra már célba vette egész alakját, keskeny derekát, formás csípőjét, hosszú, bő farmerral eltakart lábait, és a vastag pulóver alól kisejlett egyéb idomokat. Arca sápadtsága kiütközött, ahogy szemének és hajának fénytelensége, kedves vonásainak mély borúja. Szomorúnak látszott, nagyon szomorúnak. Persze, nem csoda, egy ilyen anya mellett – töprengett Tomi, majd komótosan arrébb sétált. Nem tudta, nem tudhatta, mi megy végbe unokahúgában, és eddig nem is érdekelte, mert Dorina kislány volt. Most viszont kész felnőtt, és jóval értelmesebbnek tűnt, mint az anyja.

- A suli? – tudakolózott tovább a férfi, miközben csészéjét az asztalra tette, zsebéből pedig cigarettásdobozt vett elő, amiből kihúzott egy szálat. A cigit a szájához emelte és meggyújtotta, a füstöt pedig eleregette az ég felé.

Dorina zavartan pislogott, és a látványtól még a feltett kérdést is elfelejtette, így nagybátyjának újból fel kellett tennie.

- Hogy megy a suli?

- Ó, hát… nehezen, de végeztem.

- Nehezen? – Tomi szemöldöke megint összeugrott, tekintete pedig áthatóan vizsgálta a lány ideges vonásait. Olyan sármos volt, olyan jóképű, hogy Dorina képtelen volt átsiklani felette.

- Öt… öt év alatt hatszor váltottam gimit, attól függően, hogy… anya pasijai… hogy merre laktak. Szóval… ezért. De végre befejeztem, és… most csak… vagyok.

- Egyetem?

- Álmodozom róla. – A lány egy őszinte mosolyt küldött nagybátyjának, de rögtön fülig pirult merészségéért, ezért zavartan tovább beszélt. – Nincs hozzá pénzem.

Tomi arcán őszinte érdeklődés mutatkozott, amitől a lány még inkább elvörösödött. – Anyád?

- Neki sincs. Sosincs. A… a gimit is nehéz volt, de kijelentette, hogy az egyetemet már végképp nem támogatja. – Hangja tele volt keserűséggel, pedig megtett mindent, hogy elrejtse. – Felvetettem, hogy… hogy keresek munkát. Kinevetett. Azt mondta, olyan nyámnyila vagyok, hogy senki nem alkalmazna. Úgy néz ki, hogy igaza van – sóhajtott fel. – Ahová eddig jelentkeztem… hát… nem vettek fel. Tudom, hogy kicsit… szóval – Dorina nem értette, miért, de hatalmas kényszert érzett, hogy már az elején tisztázzon mindent, és nagybátyja ne ítélje el. – Nem vagyok társasági lény, és merész sem. Nincs nagy szám, és… igen, nyámnyila vagyok, pedig nem voltam, csak…

- …Sára – fejezte be a mondatot Tomi, és egy óriási füstgomolyagot eregetett az ég felé. – Azt hiszem, értelek.

- Szeretnék dolgozni, szeretnék egyetemre menni, de félek. Főleg attól, hogy mindez csak álom marad. – Dorina belekortyolt a kávéjába, s lassan végigsétált a medence szélén. – Nem tudom, mihez kezdjek.

Tomi egy darabig némán, merengve nézte, mintha szeretne belelátni, mintha ismerni akarná minden gondolatát. Elnyomta elszívott cigarettáját, és a kávéjáért nyúlt. – Majd lesz valahogy – nyugtázta, aztán elindult befelé, mint akinek még emésztenie kell a hallottakat.

A lány tétován pislogott utána, de már azt remek eredménynek tartotta, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettek. Mivel egyedül maradt odakint, úgy döntött, ő is inkább visszamegy a házba, fel a szobájába. Ám alig ért fel a lépcsőn, az anyja haladt el mellette azzal az elhatározással, hogy főzni fog. Nem a kijelentéssel volt baj, sokkal inkább az eredménnyel, ami rosszabb volt Dorina rémálmainál. Sietve hárított is, pedig mardosta az éhség. De tisztában volt vele, anyja főztjénél még az éhezés is jobb.