Ott állt a csukott ajtó előtt, és képtelen volt megemészteni, hogy már nem kell az édesanyjának. De kellett valaha is? Hiszen cipelte egyik helyről a másikig, de nem sokat törődött vele. Mégis. Ez a nyílt elutasítás rosszul érintette, és meg iszonyatosan megrémült tőle. Lassan ballagott le a lépcsőn, önkéntelenül is oda, ahol a biztonságot, a nyugalmat érezte. Átment a nappalin, ki az udvarra, lerúgta a cipőjét, és ruhástól leült a medence szélére. Nem tudta, mit fog tenni vagy mondani, de már előre reszketett, előre rettegett attól, hogy nagybátyja is ugyanúgy elutasítóan viselkedik majd, mint az anyja. A könnyei végiggurultak sápadt arcán, de oda sem figyelt rájuk, csak Tomit érzékelte, aki hatalmas karcsapásokkal közeledett felé, és mikor odaért, letörölte arcáról a vizet, majd kíváncsian felnézett rá.

- Te még nem alszol?

- Nem… nem tudok.

- Pedig hosszú volt a nap.

- Tudom, de… – motyogta a lány, de hangja olyan kétségbeesetten szólt, hogy Tomi azonnal rájött, itt sokkal többről van szó.

- Na, mondd, mi történt?

- Bementem anyához, hogy… hogy megmagyarázzam, hogy… de elküldött. Nem kellek neki, soha nem is kellettem, csak nyűg voltam a nyakán, egy kolonc. – Szája legörbült, szemeiben ott csillogtak a reménytelenség könnyei. – Engem senki nem akar. Nem akart apa sem, most már anya se. Mi lesz velem? Kit érdekelne, ha meghalnék? – A kérdéssel egy időben a vízbe ugrott. Nem számított rá, de a medence mélysége azonnal lefelé húzta, még arra sem maradt ideje, hogy levegőt vegyen. Hitte, a mondata nem is érhetne banálisabb végett, mégsem volt benne félelem, mert Tomi elkapta hátulról, és a derekánál fogva húzta fel a levegőre.

- Mit művelsz? – suttogta a férfi ijedten, és olyan szorosan tartotta unokahúgát, hogy testük teljesen összetapadt.

Dorina kiköhögte a lenyelt vizet, és mikor csillapult az ingere, megérezte nagybátyja ölelésének melegét, a hasát fogó erős tenyeret, a hátához szorított mellkast. Nem bírta, fejét hátrahajtotta Tomi vállára, és megtett mindent, hogy hasson rá. – Senkim sincs – szipogta elesetten.

- Akkor én ki vagyok? Ugyan, Dorina, hiszen anyád eddig sem törődött veled. Mégis, miért bánt most annyira, hogy képes lennél megfulladni miatta?

A lány már nem hallotta a szavakat, mert teste furcsa rezonálásba kezdett, és azon viaskodott magában, hogy meg merje-e fogni Tomi ujjait, melyek ott nyugodtak a hasán. Talán az ital miatt, ami még mindig elhomályosította, talán másért, végül megérintette az erős kezet, miközben fejét fordította, és homlokát a férfi állának döntötte. Maga sem értette, honnan volt mersze hozzá, és igazából nem is érdekelte, mert csak a pillanat számított, a néma perc, amíg nagybátyja a karjaiban tartotta, de olyan gyengéden, hogy elcsapásra elfeledte minden bánatát. Ám ahogy minden, a perc is véget ért. Tomi meghátrált, megragadta unokahúga derekát, és egy hatalmas lendülettel kiemelte a vízből, visszaültette a medence szélére. Egy halovány mosolyt küldött felé, majd háttal ráfeküdt a vízre, és lassan eltávolodott Dorinától.

Hallani lehetett karjainak egyenletes mozgását, és a tompa fényben az egyre messzebb tűnő, majd közeledő alakját. Dorina megállapította, hogy még sosem látott ennél csodálatosabbat, és még soha senki nem volt rá ekkora hatással. Hogy rajongását tompítsa valamelyest, és a férfit maga mellett tudja, mikor Tomi visszaért, feltett egy egyszerű, és cseppet sem fontos kérdést.

- Reggel megyünk a klubba?

Tomi a vízben lebegve végighúzta arcán és haján a két kezét, majd felnézett unokahúga szomorú szemeibe. – Dehogy! Hisz mindjárt reggel van.

- És délután?

- Igen. De téged csak akkor viszlek magammal, ha addigra kialszod magad. – Kedvesen megszorította Dorina bokáját, majd egy erőteljes mozdulattal kimászott a medencéből. – Úgyhogy, irány az ágy!

Dorina is felállt, és lehajtott fejjel, keserűen pislogott maga elé. – Nem tudok. Én… nagyon félek.

- Mitől?

A lány nem értette, honnan volt ereje és mersze, de felnézett nagybátyjára, és olyan bánatos képet vágott, hogy minél erősebb szánalmat ébresszen. – Attól, hogy egyedül maradok, hogy… én… nekem nincs semmim, én…

Tomi értetlenül megrázta a fejét, majd odalépett unokahúgához, és nedves tenyerébe fogta sápadt, remegő arcát. – Felejtsd el! Nem maradsz egyedül. Itthon vagy, Dorina.

A tekintetük találkozott, és a lány egész testében reszketett. A lábai alig bírták, a szíve olyan hevesen kalapált, mintha kevés lenne számára a hely. És valóban az volt, mert csordultig volt Tomival, és az iránta való mély szeretettel. Egy pillanatra behunyta szemeit, mert attól félt, kiolvasható belőle minden érzelme, azután mégis kinyitotta, mert rájött, azt akarja, hogy nagybátyja tudja, lássa és érezze, soha így nem szeretett senki mást.

Felemelte reszkető karját, és ujjaival előbb megérintette Tomi kezét, majd lágyan megfogta, odafordult, és csókot lehelt a tenyerébe. Utána sem engedte el, csak belefektette arcát, és úgy nézte a férfi értetlen, bizonytalan tekintetét.

Ott állt a csukott ajtó előtt, és képtelen volt megemészteni, hogy már nem kell az édesanyjának. De kellett valaha is? Hiszen cipelte egyik helyről a másikig, de nem sokat törődött vele. Mégis. Ez a nyílt elutasítás rosszul érintette, és meg iszonyatosan megrémült tőle. Lassan ballagott le a lépcsőn, önkéntelenül is oda, ahol a biztonságot, a nyugalmat érezte. Átment a nappalin, ki az udvarra, lerúgta a cipőjét, és ruhástól leült a medence szélére. Nem tudta, mit fog tenni vagy mondani, de már előre reszketett, előre rettegett attól, hogy nagybátyja is ugyanúgy elutasítóan viselkedik majd, mint az anyja. A könnyei végiggurultak sápadt arcán, de oda sem figyelt rájuk, csak Tomit érzékelte, aki hatalmas karcsapásokkal közeledett felé, és mikor odaért, letörölte arcáról a vizet, majd kíváncsian felnézett rá.

- Te még nem alszol?

- Nem… nem tudok.

- Pedig hosszú volt a nap.

- Tudom, de… – motyogta a lány, de hangja olyan kétségbeesetten szólt, hogy Tomi azonnal rájött, itt sokkal többről van szó.

- Na, mondd, mi történt?

- Bementem anyához, hogy… hogy megmagyarázzam, hogy… de elküldött. Nem kellek neki, soha nem is kellettem, csak nyűg voltam a nyakán, egy kolonc. – Szája legörbült, szemeiben ott csillogtak a reménytelenség könnyei. – Engem senki nem akar. Nem akart apa sem, most már anya se. Mi lesz velem? Kit érdekelne, ha meghalnék? – A kérdéssel egy időben a vízbe ugrott. Nem számított rá, de a medence mélysége azonnal lefelé húzta, még arra sem maradt ideje, hogy levegőt vegyen. Hitte, a mondata nem is érhetne banálisabb végett, mégsem volt benne félelem, mert Tomi elkapta hátulról, és a derekánál fogva húzta fel a levegőre.

- Mit művelsz? – suttogta a férfi ijedten, és olyan szorosan tartotta unokahúgát, hogy testük teljesen összetapadt.

Dorina kiköhögte a lenyelt vizet, és mikor csillapult az ingere, megérezte nagybátyja ölelésének melegét, a hasát fogó erős tenyeret, a hátához szorított mellkast. Nem bírta, fejét hátrahajtotta Tomi vállára, és megtett mindent, hogy hasson rá. – Senkim sincs – szipogta elesetten.

- Akkor én ki vagyok? Ugyan, Dorina, hiszen anyád eddig sem törődött veled. Mégis, miért bánt most annyira, hogy képes lennél megfulladni miatta?

A lány már nem hallotta a szavakat, mert teste furcsa rezonálásba kezdett, és azon viaskodott magában, hogy meg merje-e fogni Tomi ujjait, melyek ott nyugodtak a hasán. Talán az ital miatt, ami még mindig elhomályosította, talán másért, végül megérintette az erős kezet, miközben fejét fordította, és homlokát a férfi állának döntötte. Maga sem értette, honnan volt mersze hozzá, és igazából nem is érdekelte, mert csak a pillanat számított, a néma perc, amíg nagybátyja a karjaiban tartotta, de olyan gyengéden, hogy elcsapásra elfeledte minden bánatát. Ám ahogy minden, a perc is véget ért. Tomi meghátrált, megragadta unokahúga derekát, és egy hatalmas lendülettel kiemelte a vízből, visszaültette a medence szélére. Egy halovány mosolyt küldött felé, majd háttal ráfeküdt a vízre, és lassan eltávolodott Dorinától.

Hallani lehetett karjainak egyenletes mozgását, és a tompa fényben az egyre messzebb tűnő, majd közeledő alakját. Dorina megállapította, hogy még sosem látott ennél csodálatosabbat, és még soha senki nem volt rá ekkora hatással. Hogy rajongását tompítsa valamelyest, és a férfit maga mellett tudja, mikor Tomi visszaért, feltett egy egyszerű, és cseppet sem fontos kérdést.

- Reggel megyünk a klubba?

Tomi a vízben lebegve végighúzta arcán és haján a két kezét, majd felnézett unokahúga szomorú szemeibe. – Dehogy! Hisz mindjárt reggel van.

- És délután?

- Igen. De téged csak akkor viszlek magammal, ha addigra kialszod magad. – Kedvesen megszorította Dorina bokáját, majd egy erőteljes mozdulattal kimászott a medencéből. – Úgyhogy, irány az ágy!

Dorina is felállt, és lehajtott fejjel, keserűen pislogott maga elé. – Nem tudok. Én… nagyon félek.

- Mitől?

A lány nem értette, honnan volt ereje és mersze, de felnézett nagybátyjára, és olyan bánatos képet vágott, hogy minél erősebb szánalmat ébresszen. – Attól, hogy egyedül maradok, hogy… én… nekem nincs semmim, én…

Tomi értetlenül megrázta a fejét, majd odalépett unokahúgához, és nedves tenyerébe fogta sápadt, remegő arcát. – Felejtsd el! Nem maradsz egyedül. Itthon vagy, Dorina.

A tekintetük találkozott, és a lány egész testében reszketett. A lábai alig bírták, a szíve olyan hevesen kalapált, mintha kevés lenne számára a hely. És valóban az volt, mert csordultig volt Tomival, és az iránta való mély szeretettel. Egy pillanatra behunyta szemeit, mert attól félt, kiolvasható belőle minden érzelme, azután mégis kinyitotta, mert rájött, azt akarja, hogy nagybátyja tudja, lássa és érezze, soha így nem szeretett senki mást.

Felemelte reszkető karját, és ujjaival előbb megérintette Tomi kezét, majd lágyan megfogta, odafordult, és csókot lehelt a tenyerébe. Utána sem engedte el, csak belefektette arcát, és úgy nézte a férfi értetlen, bizonytalan tekintetét.