Délutánra járt az idő, mikor Dorina szemei kinyíltak, és a lehúzott redőny résein át beköszönt a ragyogóan tűző nap. Látta, de idő kellett hozzá, hogy felfogja, hogy megértse, hiszen az első pillanatban azt sem tudta hol van. Lassan kelt életre benne a hely, és minden pillanata az elmúlt estének, hajnalnak, a bánatnak és a boldogságnak. Ittak, igen, ez tisztán rémlett előtte. Tomi italt adott, amitől úgy érezte, már nem önmaga. Hazajöttek, és az anyja kiborult. Azt mondta, elengedi a kezét, és többé nem figyel rá. Figyelt valaha is? Soha nem hallgatta meg, a problémáit egy intéssel elintézte. Mégis… így megtagadva iszonyú fájdalmat okozott. Erre is emlékezett, hiszen szívébe még most is belemart. Vigaszt és biztonságot keresett. A medencéhez ment, nagybátyja közelébe. Beleugrott a vízbe, mintha öngyilkos akarna lenni, pedig soha egyetlen pillanatra sem állt szándékában. Meg kellett tennie, hogy végre átlendüljön a holtponton, amiben volt. Tomi elkapta. Erős karjának szorítása, ujjainak érintése maga volt a lángoló csoda. Kiemelte a vízből, és azt mondta… igen, azt mondta, hogy: „Itthon vagy, Dorina.”
A lány szíve hevesen dobogott, és a simogató tenyérbe csókolta felhevült érzelmeit. Tomi csak nézte, és szemei úgy vetültek rá, mintha nem értené, vagy inkább, mintha nagyon is jól tudná… Azután megrázta a fejét, és egy halovány mosollyal otthagyta unokahúgát.
Dorina sokáig pislogott utána, ruháiból, csöpögött a víz, a szíve csordultig tele lett, és a legszívesebben felordított volna, hogy mindenki hallja, egyszerre rossz és jó, nehéz és könnyű, keserű és édes. Sosem érzett hasonlót, talán mert eddig nem foglalkoztak vele, nem szerették.
Ezen kettősséggel ballagott a szobájába, és kóválygó fejjel levetkőzött, és befeküdt az ágyába. Sokáig, nagyon sokáig nem tudott elaludni, mert a szíve úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni mellkasából. Ám az ital megtette hatását, és hamarosan mégis álomba szenderült, de álma olyan volt, mint maga a valóság: rideg és tűzforró.
Nyújtózkodott egyet, majd egy mély sóhaj kíséretében kikelt az ágyból. Tomira gondolt, amitől egész teste remegni kezdett, és szokatlan gondolatok lepték el. Csinos akart lenni, csinosabb, mint eddig bármikor. Elhúzta a száját, mert ruhatára igazán szegényes volt, csupán egy bőröndből állt, ami még mindig ott hevert kinyitva az ágy mellett. Azért odalépett, és kiszedett belőle mindent, míg ráakadt egy mélyen dekoltált, testhez simuló hófehér pólóra, és egy egyenes szabású, fekete vászonnadrágra. A haját egy laza copfba fogta és leheletnyi sminkkel eltűntette a szeme alatti karikákat. A szemfestéket is a kezébe vette, de tekintetének csillogása olyan hatással bírt, hogy nem volt szükség színezésre.
