Az éjszaka nagyon lassan telt. Dorina képtelen volt aludni, csak forgolódott az ágyon, és átrágott minden lehetőséget. Nem akart titkolózni Tomi előtt, sem hazudni neki, éppen ezért, miután előző nap hazaértek, a fáradtságra hivatkozva az emeletre sietett, gyorsan lezuhanyozott és bebújt az ágyba. Azóta feküdt ott álmatlanul, rettegve attól, ami történhet. Mert akárhogy forgatta is elméjében a lehetőségek során, egyet tisztán látott, hogy Lóri őt akarja, s ez elől nem menekülhet. Már csak abban reménykedett, hogy talán képes lesz kialkudni valamit, amivel ad is, és mégsem kényszerül becstelenségre sem Tomival, sem önmagával szemben.

Az órájára nézett, és arra gondolt, nagybátyja vajon alszik-e még? S ebből azonnal eszébe jutott, hogy hamarosan el kell mennie, és még ki sem találta rá a kifogást. Az ügyintézés, mint olyan rá nézve nem volt hiteles, hiszen ez idáig sem voltak intézni való ügyei. A vásárlás sem jó, mert azt előző nap intézte Tomival. Nem volt ötlete, pedig tudta, elő kell rukkolnia valamivel, ha netán nagybátyja ébren lesz a távozásakor. S hogy ébren lesz, abban egészen biztos volt.

Forgolódott még egy darabig, majd minden mindegy alapon kikelt az ágyból, és ahogy megfogadta magának, egy ócska mackónadrágba, és egy kinyúlt pólóba bújt. A haját kifésülte és lófarokba fogta, ahogy általában. Most viszont ügyelt arra, hogy a csinosságnak még csak a látszata sem legyen felfedezhető rajta.

Lassan, nesztelenül lépett ki a szobájából, és ugyanolyan halkas osont le a lépcsőn, be a konyhába, hogy igyon egy csésze kávét. Korán volt még, nagyon korán, ezért is lepődött meg, mikor lefőtt fekete várta. Kínlódva sóhajtott, és már kávézni sem volt kedve. Mégis kitöltött egy csészényit, majd leült az asztalhoz, és a messzeségbe nézett. Úgy sejtette, nagybátyja a medencénél cigarettázik, mint általában, s a szíve húzta volna hozzá, ám a félelmei megálljt parancsoltak, és arra késztették, hogy kerülje el Tomit egészen addig, míg a helyzet tisztázódik.

Könnyű volt kigondolni, de kivitelezni annál nehezebb, mert alig két perc múlva Tomi lépett a konyhába, egy szál törölközővel a derekán. Csodásan festett nedvességtől csillogó, kidolgozott teste, ahogyan kócos, víztől csöpögő haja. Dorina szíve megállt ütemében, és még levegőt is elfelejtett venni. Erre akkor jött rá, mikor nagybátyja rámosolygott, és vizes ujjaival ámuló, önkéntelenül kitátott szájához nyúlt, és összezárta. Az áramütés sem eshetett volna rosszabbul a lánynak, mint az érintés. Nem bírta, és nem is akarta elviselni úgy, hogy csalárdságra készült. Ezért felállt, majd zavartan, lesütött szemekkel kikerülte a férfit, és kiment a konyhából.

Nem tudta, merre tartson, csak abban volt biztos, hogy nem akar nagybátyja szeme elé kerülni, sem ostoba magyarázatokat gyártani. Végül a nappaliban kötött ki, ahol a kanapéra huppant, és bekapcsolta a televíziót. Teljesen mindegy volt, mit adtak benne, mert oda sem figyelt rá, de jó ürügyet szolgáltatott a menekülésre. Legalábbis egy darabig, mert vagy negyed óra múlva Tomi jelent meg egy csészével a kezében. Csupán egy pillantást vetett unokahúgára, majd a kanapé végéhez ült, és a televíziót bámulva kortyolgatta a feketét.

Csend volt, csupán a száz éve forgatott film szereplői beszéltek. Dorina úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné az előadás, szíve azonban egyre hevesebben lüktetett, s lassan a feje is fájni kezdett. Nem sokáig bírta, ki akart szabadulni, el akart menekülni Tomi néma, de érezhető kíváncsisága elől. Ezért erőt vett magán, felállt, és idegesen zsebre dugta kezeit.

- El… el kell mennem. - Mikor nagybátyja érdeklődő tekintete rávetült, sietve folytatta, amíg még volt hozzá mersze. – Öööö… Anya… igen, anya hívott, és… találkozni akar. – A hazugságtól fülig vörösödött, ezért igyekezett rövidre zárni. – Biztos… biztosan nem tart sokáig.

Tomi a lányt vizslatta, és tekintete egészen belevájt. – Mikor hívott? Nem hallottam telefoncsörgést.

- Mert… mert a mobilomon hívott.

- Van mobilod?

Volt, egy ősrégi butafon, amit még anyja adott neki, mert ő vett magának egy sokkal divatosabbat. Csak ritkán használta, valójában azt sem tudta, hová tette, és biztos volt benne, hogy már régen lemerült. – Igen.

- Mit akar az anyád?

- Nem… nem tudom. – Dorina iszonyúan kínlódott. Nem szeretett, és nem is tudott hazudni. – Nem mondta.

- Hol találkoztok? Elvigyelek?

- Nem! – vágta rá azonnal. – Még van időm. Csak arra gondoltam, sétálok egyet a városban. Mióta itt vagyok úgysem láttam, csak a kocsiból.

Tomi összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, és úgy méregette unokahúgát. – Biztos, ne vigyelek el?

- Nem, tényleg. – Dorina produkált egy halvány, bizonytalan mosolyt, majd otthagyta nagybátyját, mielőtt az további kérdésekkel bombázta volna. Az emeletre szaladt, magához vett némi pénzt, majd ugyanazon lendülettel rohant ki a lakásból.