Az embereket nézte, hosszú idő óta először merte felemelni a fejét, és körbenézni, megszemlélni azokat, akik körülveszik. Sokáig, nagyon sokáig élt bezárt szívvel és lélekkel, nem engedett közel senkit, és félt mindenkitől. Tomi hatására mégis sikerült kinyílnia, s még ha kicsit tartózkodón, de végre látta a többieket. A szomszédos asztalnál ücsörgő idős nénit, aki kapucsínót iszogatott, egy fiatal párt, akik süteményt ettek, egy férfit valamivel távolabb, és a sarokban egy középkorú nőt. Közben érkeztek mások, és voltak, akik le sem ültek. Dorina őket is megszemlélte, s ezzel hosszú percekig lefoglalta magát. A fagylaltja azonban elfogyott, így ő is távozni készült. Bár egy kávét még megivott volna, de nem vitte rá a lélek, hogy az egyre növekvő sorba beálljon. Inkább az ajtó felé indult, és csupán egy pillantást vetett hátra, hogy illedelmesen, ahogy kell, elbúcsúzzon, mikor nyílt az ajtó, és ő nekivágódott az érkezőnek. Nem volt vészes az ütközés, az ijedelme viszont a tetőfokára hágott, mikor az erős férfikezek megragadták a karját, és próbálták egyensúlyban tartani.

- Hová olyan sietősen? – Lóri mosolyogva méregette a riadt lányt, akinek minden félelmét kiolvasta tekintetéből, és érezte reszkető testéből. – Jól vagy?

Dorina bólintott, és akaratlanul is meghátrált, hogy beengedje a férfit. Lóri mégsem mozdult, s talán gyökeret is vert volna, ha mögötte nem ácsorognak a bejutásra várva. Így félre lépett, de éppen csak annyira, hogy még ott maradjon Dorina mellett. Egyik kezével még mindig a karját fogta, s a vonásait kutatta.

- Korábban találkoztunk, mint vártam. Ha tudtam volna, hogy itt vagy, már előbb idejövök.

- Csak… csak véletlen. Egy fagyit… fagyit ettem.

- Tomi? – Lóri sietve körbenézett, de mikor nem látta egykori társát, megnyugodva emelte vissza tekintetét a lányra. – Nincs veled?

- Nincs.

- Nos. – A férfi odébb húzta a félszeg lányt, és az egyik üres asztalra mutatott. –Leülünk?

Dorina az ajtóra nézett, a menekülési útra, majd az emberekre, hátha észrevesz valamelyikükön is annyi szimpátiát, ami kisegítheti, ha baj lesz. De senki nem figyelt rá. Végső elkeseredettségében még Marcsira is rápillantott, ám azt lefoglalta egy vevő.

- Még mindig ennyire félsz tőlem? Pedig mondtam, hogy nem bántalak. Gyere! – Nem várt beleegyezést, csak odahúzta a lányt egy távolabbi asztalhoz. Szabad kezével kihúzta neki a széket, és csak akkor engedte el, mikor Dorina helyet foglalt. Akkor a férfi is leült szemben vele, és egyenesen, nyíltan nézett rettegést tükröző arcába. – Nézz körül! Nincs mitől tartanod, itt elég sokan vannak. megiszunk egy kávét, vagy amit akarsz, és beszélgetünk. Vagy várjunk vele tíz óráig?

Dorina a fejét rázta, s bár nem lehetett tudni melyik lehetőséget utasította el éppen, Lóri az utóbbira tippelt, ezért odafordult a pult mögött álló Marcsi felé, és mikor az vetett rájuk egy érdeklődő pillantást, egyszerűen odaintette magához. – Nemrégen fedeztem fel ezt a cukrászdát. Jó kis hely, nem?

Dorina már magát a kérdést sem értette, mégis bólintott, és hogy ne tűnjön olyan veszettül sutának, megpróbált megszólalni. – Mióta… mióta jár ide?

- Mióta kiszabadultam – mosolygott a férfi. – Nézd, tudom, hogy kicsit… hogy is mondjam, gyors a tempóm, de elég sok időt elvesztegettem a börtön miatt. Kicsit berozsdásodtam, nem tudom, hogyan bánjak egy olyan csodás virágszállal, amilyen te vagy. Ha megijesztettelek, bocsánatot kérek.

Szavai egészen hitelesen hangzottak, és Dorina egy pillanatra elfelejtette, mitől is tartott olyan nagyon, de eszébe jutott Tomi, és ettől ismét remegni kezdett.

Marcsi lépett az asztalukhoz, és kíváncsian szemlélte mindkettejüket. – Nocsak! Micsoda véletlen! – vigyorgott mindent tudón, s bár a lányt halálra rémítette, Lóri ugyanolyan nyugodtan viselkedett, mint eddig.

- Hoznál nekünk két kávét? – Dorinára pillantott. – Cukorral, tejjel? – Mikor a lány bólintott, Lóri is azt tette Marcsinak. – Nekem meg a szokásos.

A nő felhúzta szépen ívelt szemöldökét, és egy sokat sejtető vigyorral távozott. A férfi csak erre várt, ismét a lányhoz fordult.

- Mondd csak, hogy ismerkedtél meg az én jó öreg cimborámmal?

Dorina zavartan pislogott maga elé, és azon tanakodott, mit feleljen. – Én… mi… már régóta… nagyon régóta…

- Valóban? Ugye nem azt akarod mondani, hogy előtted az anyukáddal volt?

- Nem, én nem, dehogy!

Lóri megint elmosolyodott, de Dorina még mindig nem mert nyíltan felnézni rá.

- És a szüleid? Mit szólnak hozzá? Hiszen Tomi már nem huszonéves.

- Semmit. Az… az apukámat nem ismerem, és… az anyukám is elment.

- Elment? Ezt hogy érted?

- Hát… elment. Együtt él egy… férfivel.

- Értem.

Dorina idegessége valamelyest csillapult, mert úgy látta, Lóri talán mégsem olyan veszélyes, mint hitte. Hozzá roppant kedves volt, és még annál is több. Ezért megpróbálta összeszedni magát, és úgy csevegni, mintha csak egy kedves ismerősével tenné. – És… és a maga szülei?

- Nem maga, hanem te – javította ki a férfi.

- A… te szüleid?

- Köszönöm kérdésedet, megvannak. Sajnos kései gyerek vagyok, ráadásul a harmadik a sorban, ezért a szüleim elég idősek.

- Tud… tudják?

- Hogy mit csinálok? Nem. – Lóri előrébb hajolt, és úgy nézett a lány szemeibe. – Úgy tudják, külföldön dolgozom. Megbeszéltük, hogy nem keresnek, én jelentkezem időnként.

- Hogy bírják?

- Nehezen. – A férfi szemében őszinte szeret ült, ahogy a szüleire emlékezett, és ez némileg lágyított eddigi határozottságán. – Próbálom gyakran meglátogatni őket, már ahogy szabadidőm engedi. Mostanában ebből nem volt sok.

- És a testvérei…d?

- Velük még kevésbé tartom a kapcsolatot. Csupán annyit tudok róluk, amit néha hallok a szüleimtől. Mindketten családosok. A bátyám valahol vidéken él a feleségével és két gyerekükkel. A nővérem ott maradt a szüleinkkel a házban, miután elvált. Egy csemetéje van.

- Akkor ők sem tudják?

Lóri elmosolyodott az érdeklődés hallatán. – Nem.

- Nem is érdekelnek a testvéreid, és a gyerekeik? – kíváncsiskodott Dorina, hiszen életében mindig ez volt a legfájóbb pont, hogy Tomi sem törődött vele egészen mostanáig. Mint unokahúg, nemigen érdekelte.

- Ezt így nem mondanám. A bátyám korán önállósodott, és egy darabig itt élt pesten, majd Németországban dolgozott, végül egy remek állásajánlat után itthon telepedett le. Nagyon ritkán jött haza, és csak akkor telefonált, ha névnap vagy születésnap volt. A nővérem pedig csak pár éve költözött haza, és mindig inkább volt az anyám, mint a testvérem.

A beszélgetést Marcsi zavarta meg, aki letette a kért italokat, majd ravaszkás pillantásokkal, és egy gúnyos mosollyal távozott. Lóri nem törődött vele, Dorina viszont kétségbeesetten pislogott utána.

- Nem is… nem is tudtam, hogy Marcsi itt dolgozik.

- Közel Tomihoz.

A kijelentés ijesztő akart lenni, s talán egy pillanatra az is volt, de Dorina nem tartotta aggasztóbbnak, mint kellett. – Ha annyira közel akarna maradni, nem mondott volna fel a klubban. Tomi amúgy sem jár ide.

Lóri nevetve rámutatott a lányra. – Igaz! Egyszerűen lenyűgöz a logikád!

Dorinát nem érdekelte a dicséret. Túl akart lenni ezen a találkozón, de félt, rettegett attól, hogy minden sokkal rosszabb lesz, mint amilyen. Nem akart belekezdeni, de az idő, na meg Marcsi árgus tekintete arra késztette, hogy végre megtegye az első lépést. Ezért, miközben remegő kezébe fogta a csészéjét, feltette a nagy kérdést. – Miről… miről akartál beszélni velem?

A férfi mosolya kezdett eltűnni arcáról, s még a szemeit is összehúzta. – Nem miről, hanem kiről.

- Tomiról?

- Igen, róla. Kíváncsi vagyok, mennyit ér neked a szerelmed szabadsága. Mit adnál érte?

- Mit? – Dorina értetlenül a fejét rázta. – Nekem… nekem nincs semmim.

- Mindened megvan, ami nekem kell.

A válasz megriasztotta a lányt, és úgy vélte, amitől félt, bekövetkezik. Nem akarta, egyáltalán nem. – Mire gondolsz?

- Rád. – Mikor Dorina remegve lehajtotta a fejét, Lóri felhörpintette a kávét, majd felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé. – Ezt talán nem itt kellene megbeszélnünk. Gyere, kocsikázzunk egyet!

Nem akart, Dorina egyáltalán nem akart sehová sem menni, mégis engedelmeskedett. Tomi járt a fejében, és a nyílt kérdés: „Mennyit ér neked szerelmed szabadsága?”

A válasz egyértelmű volt, még akkor is, ha ezzel önmagát hazudtolta meg. Önmagát, és azt a lányt, aki néhány napja még azt sem tudta, van-e jövője, boldog lesz-e valaha.