Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélt