Sóhajtott, és belépett nagybátyja házának ajtaján. Nem sokat töprengett rajta, mit mondjon vagy tegyen, mert csak akkor kezdte felfogni a kialakult helyzetet. Mégis fellélegzett, hogy nagybátyját sem a nappaliban, sem a konyhában nem találta meg. Még a lépcsőn felfelé menet sem akadt nyomára, így anélkül ért a szobájába, hogy szabadkoznia vagy magyarázkodnia kellett volna. Ám amint becsukta az ajtót maga mögött, úgy törtek fel belőle kétségei, félelmei, mint kitörni készülő vulkánból a láva.

Kóválygó fejjel az ágyhoz tántorgott, és ráfeküdt. Maga alá gyűrte a párnáját, és azt ölelve szabadjára engedte kínjai árját. Először csendesen, majd egyre hevesebben záporoztak könnyei, s hogy más ne hallhassa, arcát belefúrta a szorosan karjaiban tartott puhaságba. Ez sem segített, nem enyhítette fájdalmát, mert Tomi hiánya és vélhető haragja már most égette, marta. Tudta, a férfi sosem bocsájtja meg neki, hogy elmegy. Vagyis azt zokszó nélkül lenyelné, ha csak úgy távozna – ebben biztos volt -, ám hogy éppen Lórit választja, azt már nem. Mégis, hogyan mondja el neki? Hogyan álljon nagybátyja elé ezzel az őrültséggel? Mit tegyen? Mivel magyarázza? Szerelemmel? Hiszen még tegnap is azt bizonygatta, hogy Tomit szereti. Ilyen gyorsan nem változtathatott az érzésein. Akkor? Talán… talán csak egyetlen valamire való okot találhat, amit már Tomi is felhozott, a rokonságot. Igen, ez az egyetlen ép és hihető akadály, ami miatt erőnek erejével, megszaggatott szívvel, de lemond mindenről.

Mégis fájt, és ez a fájdalom béklyót kötött rá. Úgy zokogott, ahogy még soha. Ám a percek múltával sírását felváltotta a fáradtság, és észrevétlenül szórt álmot pilláira, úgy szuszogott, mintha minden sóhaja bánatával volna tele.

- Ébresztő! – A hang ismerős volt, de távoli, túl távoli. – Hahó, cica! Ennyire fáradt vagy?

Tomi! Dorina kinyitotta bágyadt szemeit és felpillantott, de abban a pillanatban vissza is hanyatlott a boldog öntudatlanságba. Nem akarta tudni, nem akarta érezni a józan jelen maró bánatát. Ám nagybátyja bizonyára nem értette az apró jeleket, mert odaült a lány ágya szélére, és aggódva simogatta selymes, hosszú haját.

- Nem érzed jól magad?

Dorina, az „érzés” hallatán tudatára ébredt, de az rosszabb volt, mint amire számított. Feltette magában a kérdést, ha valóban el kell hagynia Tomit, vajon hogy fogja megtenni, ha már most olyan veszettül érzi magát?

- Cica! – Nagybátyja lehajolt a lány füléhez, és úgy suttogott. – Mi baj?

Remegés futott végig a lány testén, mikor megérezte Tomi leheletét. Újból elkapta a sírás, és csak nehezen tudta legyűrni magában. Megpróbált felelni, de egy különösen hangzó nyögésen kívül nem tudott produkálni mást.

- Dorina, megijesztesz! – Tomi aggodalma mélyen vájt unokahúgába, és még nehezebbé tették számára a poklot.

- Jól… jól vagyok. – Végre sikerült kipréselni magából néhány szót anélkül, hogy sírva fakadt volna.

- Biztos?

Bólintott, majd lenyelve keserűségét sóhajtozott néhányat. – Nincs semmi baj, csak… csak fáradt vagyok.

Tomi áthatóan méregette a lányt, majd hirtelen felállt és bólintott. – Akkor ma pihenj! Hosszú volt ez a néhány nap.

- De… a klub…

- Amiatt ne aggódj, megoldom! – vetett még egy lágy pillantást unokahúgára, majd kisétált a szobából. Az ajtót nem csukta be, de távolodó léptei elhaltak odalenn, majd hamarosan felbőgött autójának hangja, amit hamarosan szintén elnyelt a messzeség.

Dorina sóhajtott, majd arcát belefúrta a párnájába. Szenvedett, és szenvedése sehogy nem csillapult. Csupán az alvásban talált némi vigaszt, de éppen éjjelre, mikor a legtöbben még átfordulnak a másik oldalukra, kirepült szeméből az álom, és hiába próbálta, képtelen volt tovább az ágyban feküdni.

Sötét volt. Nem csak odakinn, de a házra is rátelepedett a mély feketeség. Csak a hold sütött be az ablakon, de fényét most eltakarta néhány gomolyfelhő. Dorina nehézkesen felkelt, és az ablakon át elé táruló halovány fényeket nézte. Gondolatai tompaságán át csupán egyetlen dologra vágyott, kikapcsolni egészen. Elképzelése nem volt róla, mindezt hogyan tegye, de úgy vélte, ha Tomit megnyugtatja a medence, valószínűleg őrá is kedvező hatással lesz.

Levetkőzött hát, és az utazótáskájából előhalászott bikinijét magára vette. Azután nesztelen léptekkel leballagott a lépcsőn, ki az udvarra. A medence előtt megállt, és bánatosan figyelte a vízben visszaverődő fényeket. A létrához ment, és óvatosan egyre mélyebbre mászott. Megborzongott a víz hűvös hullámaitól, ahogy az utolsó létrafok utáni mélységtől. Erősen kapaszkodott a medence szélébe egészen addig, míg teste megszokta a vizet, és félelmei is alábbhagytak. Akkor lazított a szorításon, és lassan, még mindig kapaszkodva haladt körbe-körbe. Mikor már harmadszorra hagyta maga mögött a létrát, megállt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta megtartani magát a vízben. Nagy levegőt vett, lábait ütemesen mozgatta, míg karjaival a víz felszínén kalimpált. talán két-három másodpercig sikerült is fennmaradnia, de azután egyre lejjebb húzta a mélység. Még időben meg tudott kapaszkodni, mielőtt elsüllyedt volna, de ezzel nemhogy kedvét szegte volna, új erőre kapott, és ismét megpróbálta.

Már vagy tizedjére játszotta el ugyanazt, és egyre jobban élvezte, hogy ha kis időre is, de meg tud maradni a vízen. Nem gondolkodott, elfelejtett mindent, ami bántotta, ami fájt. Jó volt így.

- Mit csinálsz?

A hang úgy vájt a csendbe, hogy Dorina ijedten rezzent össze. Még azt is elfelejtette, hogy épp nem kapaszkodik. Így, mikor odafordult az ajtóban álló Tomi felé, és válaszolni akart, a levegő helyett a vizet nyelte, mert úgy süllyedt lefelé, akár a krumpliszsák. Rémülten kapálózott, rúgkapált, hasztalan, mert a sötétben még azt sem látta, merre is kellene tartania, hogy kijusson a mély és végeláthatatlan vízből. Egyetlen szó járt a fejében, egyetlen érzés kavargott benne, a halálfélelem. Pillanatokig, hosszú pillanatokig tartott, mire egy erős kéz megragadta, és húzta. Egy test hozzátapadt, és szorosan tartotta még akkor is, mikor végre feljutott a levegőre, és köhögve próbált visszatalálni önmagához.

Lassan ment, nagyon lassan, de Dorina köhögése csillapult, és már csak fáradtan, remegve csüngött nagybátyja karjai között.

- Jól vagy? – hallotta füle mellett az aggodalmas szavakat, ahogy egyre erőteljesebben érezte a hátához tapadt izmos testet, a derekát szorító ujjakat.

Bólintott, majd fejét hátrahajtotta nagybátyja vállára, arcát pedig annak nyakához fordította, úgy pihegte ki az ijedelmet. Tomi megtartotta, és jó darabig hagyta pihenni, majd kis idő múlva két kézzel megragadta vékony derekát, és kiemelte a vízből a medence szélére.

Dorina remegő lábakkal felállt, és karjait körbefonva magán várta, hogy nagybátyja is mellé érjen.

- Mi a franc volt ez? – dörrent fel Tomi, miután kimászott a vízből, és értetlenül meredt unokahúgára.

- Én… - A lány krákogott, mert a hangja még nem volt az igazi. – Én csak… próbálkoztam.

- Mit? Vízbe fulladni? – Kemény, haragos hangja úgy vájt Dorinába, mint gyermekként anyja szidása. Könnyei lefolytak vizes arcán, és még kisebbre húzta össze magát, de tekintetét képtelen volt levenni a magas, szikár emberről, akinek nem csak hajából, de ruhájából is csöpögött a víz.

- Nem – suttogta a lány alig hallhatóan, miközben az önmagában nemrégen kinyitott ajtókat csendesen visszazárta, és bebújt saját világának magányába. A kiutat kereste, a menekülést, és talált is apró rést nagybátyja mellett, ahol át akart suhanni, mint egy megsebzett vad. Remélte, Tomi elengedi majd, és nem akarja tovább ott tartani, hogy leteremtse ostobaságáért, könnyelműségéért. Ám amint egyet lépett, nagybátyja az útját állta. Dorina még nagyobb rémülettel pislogott rá, és már várta a megmásíthatatlant szidalmak sorát. Talán megérdemelte, talán valóban butaság volt úgy a medencébe merészkednie, hogy nem tudott úszni, mégis megviselte, hogy éppen az bántja, akitől eddig csak szeretetet kapott.

- Oké! – Tomi, látva unokahúga remegését, felemelte mindkét kezét, mintha csak megadná magát. – Sajnálom! Ne haragudj, nem akartam goromba lenni!

Dorina nem felelt, nem volt mit. Cseppet sem neheztelt, de rettentően fájt látnia, éreznie nagybátyja dühét. Pedig ez még csupán a szele volt, s jobbadán az aggodalom irányította, mintsem a harag. Mégis menni akart, el a közeléből, hogy rendbe szedhesse önmagát és a gondolatait. A vízre nézett, mintha csak megfordulna a fejében, hogy visszaugrik, és mikor Tomi követte tekintetét, Dorina olyan hirtelen suhant el másik oldalán, hogy a férfi reagálni sem tudott rá.

Csak egy pillanat figyelmetlenség, ennyi kellett, és a lány már rohant fel a szobájába. Miután becsukta az ajtót maga mögött, remegő kezekkel lehámozta magáról a vizes bikinit, majd sietve belebújt egy pólóba és egy nadrágba. a haját csak utána törölte meg, úgy várta, hogy nagybátyja felérjen, és ismét számon kérje. De Tomi nem érkezett csak jó fél órával később. Akkor sem unokahúgához ment, hanem a fürdőszobába, ahol – Dorina jól hallotta – megeresztette a zuhanyt.

Fel kellett volna lélegeznie, hogy nagybátyja ilyen könnyedén elsiklott az ügy felett, de a megkönnyebbülés helyett olyan mély keserűség szállta meg, hogy már bánta, amiért nem lelte halálát a medence habjaiban.

A víz zubogását hallgatta, majd az ajtó halk nyikorgását, és egy másik nyitódását. Apró zörejeket, majd a mély csendet.

Sóhajtott, és bánatosan saját ajtajára nézett, hátha megjelenik rajta, akire vár… vagy inkább mégse, mert nem akart belenézni azokba a csodásan csillogó szemekbe. A szomjúság viszont egyre jobban gyötörte, pedig az ember azt hihetné, hogy egy adag lenyelt medencevíz után nem fog egy darabig italra vágyni, ő azonban éppen egy pohár forró tea után sóvárgott.