Úgy gondolta, mivel nem hallott zajt, gond nélkül, észrevétlenül lemehet, és ha szerencséje van, ugyanilyen láthatatlanul vissza is jut majd. Lassan, óvatosan ballagott ki a szobájából, le a lépcsőn, be a konyhába. Miután sötét volt, és Tomit sem látta, sietve nekiállt elkészíteni egy bögre teát. Örömmel konstatálta, hogy teljes nyugalomban sikerült megcsinálnia és elkortyolgatnia a forró italt. Épp a csészét öblítette el, mikor a semmiből egy árnyék vetődött rá. Zavartan, mint aki nem tudja, mit tegyen, vagy inkább, mit tehet, meghátrált, és úgy pislogott a magas, száraz alsóba és trikóba öltözött, számára teljesen tökéletes alakra. Tudta, lerí róla félelme, képtelen elrejteni, de talán nem is akarta.

- Minden rendben? - Tomi összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, úgy méregette unokahúgát.

- Ühüm! – bólogatott a lány.

Tomi beljebb lépett, és megrázta a fejét. – Nekem nem úgy tűnik. – Arcizma megrándult. – Én ijesztettelek meg?

- Nem, dehogy! – vágta rá Dorina sietve, és megtett mindent, hogy összeszedje magát legalább annyira, hogy ne látszódjon rajta belső rettegése, és külső remegése. – Én csak… kicsit gyors… minden olyan gyors.

- Anyád?

- Anyám? – A lány nem értette, hogy jön ide az anyja, és ez kitűnt értetlen vonásaira.

- Anyáddal találkoztál délelőtt. Nem?

- Ó, igen… az anyám – dörmögte, és bár ráfoghatta volna viselkedését, nem akarta, hogy Tomi jobban utálja nővérét, mint jelen pillanatban. – Nem, vele nincs semmi.

- Akkor?

- Nincs… akkor.

A férfi bólintott, majd komoran még közelebb sétált. – Dorina! – Hangja komoran csengett, és a lány félt még attól is, hogy meghallgassa. Tartott tőle, nem bírná némán, és elmesélné neki valódi gondjait. Ha pedig megtenné, Lóri minden bizonnyal cselekedne, és feltárna minden bizonyítékot Tomi ellen. Ezt nem hagyhatta, nem engedhette, inkább hallgatott. Megrázta a fejét, és elballagott nagybátyja mellett, fel az emeletre.

- Nem, nem, semmi extra, láttad te is.

Dorina nehezen tért tudatára álmából, de Tomi hangja észre térítette, pedig nem hozzá beszélt, s még csak nem is volt a szobában. Épp az ajtó előtt haladt el, ezt távolodó léptei és halkuló szavai jelezték.

- Fogalmam sincs, de biztosan tervez valamit. De láttad, úgy tett, mintha minden rendben lenne. – Hangja elhalt, amit Dorina szívből sajnált. Nem a mondandója miatt, sokkal inkább azért, mert nagybátyja minden ízét szerette, s a közelsége a biztonságot és az otthont jelentette számára. Nem gondolkodott sokat – ha azt teszi, bizonyára soha többet ki sem lép a szobából -, inkább egy mély, minden mindegy sóhaj kíséretében kiszállt az ágyból, és nesztelenül osont le nagybátyja után. Nem akart hallgatózni, mégis értett minden egyes szót, amit Tomi a telefonba mondott.

- Résen vagyok, ne aggódj! Kivárom, amíg lép, mert hogy lépni fog, abban biztos vagyok… Igen, tudom, hogy a keze sok helyre elér, de ha sokat mutogat vele, zokszó nélkül levágom… Jó, ne parázz már ennyire, még nem történt semmi baj, de ha fog, megoldom!... Jó, persze… kimentelek. Majd azt mondom, a csajok fontosabbak, mint a kártyapartnereid. – A válasz hallatán Tomi felnevetett, amitől Dorinában végigfutott a láthatatlan, de érezhető áramütés. Észre sem vette, mikor nagybátyja eltette a telefonját, csak mikor visszafordult az udvarról, és egyenesen felé tartott.

Ijedten, zavartan nézett a magas, fekete ingben és farmerben közeledő férfire, de hiába akarta, tekintetét képtelen volt elfordítani róla. Ezért kérdezett, félszegen, idegesen, csendesen, az első dolgot, ami eszébe jutott, és ami elterelheti a figyelmet róla. – Ki volt az?

- Ferenc – felelte Tomi rezzenéstelenül.

- Mit akart?

A férfi arcizma megrándult, mégis nyugodtan felelt. – Hívott, hogy mentsem ki, mert ma nem tud jönni kártyázni.

- Ma is lesz kártya?

Tomi bólintott, majd lassan elsétált unokahúga mellett a konyhába. A hűtőhöz ment, megnézte annak tartalmát, majd úgy csapta be, mintha nem találná, amit keres. – Pizza? – pillantott Dorinára, aki mint mindig, ott ácsorgott mellette, de olyan szerencsétlenül, mint annak idején, mikor az anyjával ide érkeztek.

A lány vállat vont, s miközben nagybátyját figyelte, belekapaszkodott az ajtófélfába. Az éjszakára gondolt, arra a szerencsétlen balesetre, mikor kis híján a vízbe fulladt ijedtében. És a haragra, ami ott csillogott Tomi szemeiben. A félelmeire, amik úgy törtek elő, mint régen. Pedig azt hitte, vagyis remélte, hogy a biztonságban, a nyugalomban elkopnak ezek az attitűdök, de érezte, korán sem hagyta még maga mögött őket. Nehezére esett úgy tennie, mintha nem számítana, amit érez és gondol, ahogy nehéz volt ott állnia, és az egyetlen jó dolgot néznie, amit az élet neki adott, s hamarosan el is vesz. Az ő döntése? Hiszen a helyzet döntött már helyette.

Tomi leadta a rendelést, a készüléket pedig lazán az asztalra dobta. A feszültség lerítt vonásairól, mégis olyan higgadtan viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Várt, némán, szótlanul várakozott jó néhány pillanatig, majd ráemelte tekintetét unokahúgára, és olyan áthatóan méregette, mintha tudná, mintha sejtené, mit rejteget.

- Nem akarsz mondani valamit?

Dorina meghökkent a nyílt kérdésen, de eszébe sem jutott, hogy válaszoljon. A fejét rázta, majd elengedte az ajtófélfát, és hátrált néhány lépést. – Megyek, és… átöltözöm – dünnyögte, és egy zavart grimasszal felsietett az emeletre.

Kattogott az agya, a szíve ki akart ugrani a helyéből, mert úgy hitte, úgy sejtette, Tomi tudja, hogy titkolózik. Visszagondolt nagybátyja telefonbeszélgetésére, hátha felfedez benne valamit, ami utal az iménti kérdésére. ám hiába idézte fel újra, a szavak egyértelműen nem róla, és nem is Lóriról szóltak, hiszen az este Tomi be volt zárkózva a kártyásokkal, ki sem dugták az orrukat, így sem ő, sem a rendőrkapitány nem találkozhatott Lórival. Akkor, mégis mire célozhatott a kérdés? Talán – vélte – csak a félszeg viselkedése keltette fel érdeklődését.

Ebbe belenyugodva vett elő egy fekete farmert és egy fehér blúzt, mely kevésbé volt kihívó, mint az előző éjszakai szerelése. A magas sarkú cipőt is mellőzte, és helyette egy kényelmes szandálba bújt. A sminkkészletre rá sem nézett, és a haját is csak kifésülte, majd egy egyszerű lófarokba fogta. Mikor végzett, még elszámolt százig, mielőtt kilépett volna szobája ajtaján. Tett néhány lépést, majd megállt még a lépcső tetején, onnan nézett lefelé. Nem hallotta és nem látta Tomit, csak amikor megszólalt a csengő. A férfi az udvar felől érkezett, kinyitotta a bejárati ajtót, átvette és kifizette a pizzát, majd megfordult, és egyenesen felnézett unokahúgára. Nem szólt, csak a dobozokkal együtt eltűnt a konyhában. Dorina kifújta a levegőt egy párszor, majd a lehető legnyugodtabban ballagott nagybátyjához. Mire leért, az asztalon már ott álltak a tányérok és az evőeszközök, Tomi pedig szemben ült, és a homlokát simogatva várakozott. Akkor sem mozdult, mikor a lány leült mellé és kivett a dobozból egy szelet pizzát, amit a tányérjára tett. Akkor eszmélt fel, mikor már az orra előtt illatozott az étel. Felpillantott, egyenesen unokahúga zavart arcába, és úgy nézte, mintha át akarna látni a gondolatain.

Dorina ijedten sóhajtozott, de hogy megpróbálja rejteni, magának is szedett egy szelet pizzát, és bár egyáltalán nem volt étvágya, mégis beleharapott.

- Ez… nagyon finom – dünnyögte, csakhogy megtörje a csendet, pedig inkább sírni vagy ordítani vágyott, főleg mert Tomi még mindig hallgatott. Bár tekintete már nem nyugodott rajta, és ő is nekiállt enni, a közéjük férkőzött távolság rosszabb volt mindennél. – Azt hiszem… a végén még rászokom a pizzára – mosolygott Dorina, de reagálást erre sem kapott. Hamar abba is hagyta az evést, és nekiállt elöblíteni a tányérját. Mire végzett, Tomi is felállt, és a maradék pizzákat dobozostól a hűtőbe tette. Megvárta míg unokahúga végez a mosogatással, majd megindult előre, ki a kocsihoz. Nem nézett hátra, mintha biztos lenne benne, hogy a lány követi.