Elmúlt két óra, mikor a férfiak felálltak és lassanként távoztak. A rendőrkapitány még egyszer biztosította Tomit, hogy nincs miért aggódnia, mert a bírónak nagyobb a szája, mint az esze.

- Figyeld ki, hogy holnap már itt fog kuncsorogni. Nem bírja ki kártya nélkül.

- Lesheti, mikor engedem be – húzta el a száját Tomi, miközben kezet fogott barátjával.

- Csak higgadtan, akkor nem lesz baj.

A rendőrkapitány is távozott, s Dorina már az asztalról szedte össze a poharakat, tologatta félre a székeket, csomagolta el a megmaradt aprósüteményt. Mikor Tomi visszafordult, csak serény ténykedését látta.

- Hagyd, majd Klemi megcsináltatja!

- De én… hebegte a lány zavartan – szívesen rendet rakok.

- Én meg szívesen mennék inkább haza. Ha meg vissza akarsz velem jönni este, neked is pihenned kell.

Ez inkább parancs volt, mint lehetőség, ezért Dorina letette kezéből a zacskókat, poharakat, és követte nagybátyját a hátsó ajtón át a kocsihoz.

Amint kiértek, Tomi azonnal cigarettára gyújtott, s a füstöt az ég felé eregette. A lány számára még a nézése is élvezetes volt, ugyanúgy, ahogy remegtető közelsége.

- Biztos, hogy jól vagy? – hallotta, de először fel sem fogta, hiszen sokkal nagyobb, sokkal mélyebb dolgok foglalkoztatták.

- Persze – felelte végül. – Semmi bajom. Köszönöm… köszönöm, hogy megvédtél.

- Ugyan! – Tomi mélyet szívott a cigarettájából, úgy pillantott unokahúgára. – A bíró minden nőre rámozdul. Tudnom kellett volna.

Dorina konstatálta magában, hogy nem ő volt az egyetlen áldozat, ám ez felvetett benne még egy kérdést, ami nem hagyta nyugodni. – És… mindegyikért ugyanúgy kiálltál, ahogy értem?

- Nem volt rá szükség, a többiek cseppet sem ellenkeztek.

- Csak én. – A lány elgondolkodott kicsit, majd zavartan, pihegve pislogott nagybátyja markáns arcába. – Azt hiszik, hogy… hogy én… hogy mi… szerelmesek vagyunk?

- Azt hisznek, amit akarnak. Így legalább biztos, hogy ilyen eset nem fordul elő még egyszer – nyugtázta Tomi, majd a csikket egy laza mozdulattal a kukába pöckölte. – Menjünk!

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és miután beszálltak, erőteljesen rátaposott a gázra. Nagy sebességgel vezetett, de Dorina most nem tette szóvá, olyannyira elmerült gondolataiban. Végigpörgette magában az elmúlt órák eseményeit, de csak a bizsergést érezte egyre fullasztóbbnak, ami elárasztotta egész testét Tomi iránt. Szégyen? Boldogság? Maga sem tudta, mi keveredik még benne, pedig életében először szeretett volna kristálytisztán látni.

Hamar megérkeztek. Tomi szó nélkül szállt ki az autóból, és indult a lakás felé. A nappaliban fordult csak vissza a nesztelenül lépkedő unokahúgához. – Pizza?

Dorina bólintott, majd ugyanolyan esetlenül álldogált, m int előző nap, mikor az anyjával megérkeztek. Nézte nagybátyját, ahogy az leadta a rendelést a telefonján, és még akkor sem vette le róla a szemét, mikor Tomi az udvarra ment, levette a ruhái, és hatalmas lendülettel beleugrott a vízbe. Az üvegajtón át figyelte, és bárhogy akarta, képtelen volt levenni róla a tekintetét. Nem értette, már semmit nem értett abból, ami befészkelte magát a szívébe, lelkébe, gondolataiba. Időbe telt, mire feleszmélt, és képes volt elvonatkoztatni, megmozdulni. Mégis merre? Az udvarra a medencéhez. Önkéntelenül vitték lábai, húzta a figyelem és a szeretet utáni vágy. Megállt a víz mellett, és megbabonázva figyelte Tomi karjainak egyenletes csapásait, izmainak erőteljes játékát, a meztelen testén végigfolyó vízzuhatagot, s egészen elgyengült. Mintha kilométereket futott volna, szíve hevesen kalapált, a tenyere izzadt, és egész testében fűtötte valami különös izgalom. Percekig merengett így, s talán tovább is tartott volna, ha merengését meg nem zavarja a csengő éles hangja. Ijedten megfordult, de mire visszatért a valóságba, Tomi kiugrott a vízből, rákacsintott unokahúgára, s már ment is kinyitni az ajtót. Két doboz pizzával tért vissza, amit az asztalra tett, majd az útközben – ki tudja honnan – nyakába terített törölközővel végigdörzsölte magát.

Dorina nem akarta nézni, de pillantása egyfolytában odasiklott nagybátyja kidolgozott alakjára, izmos karjaira, kemény hasára, hosszú combjaira, de leginkább dús, vizes hajára, amiből a víz egyfolytában csöpögött, markáns, borostás arcára, amely annyira férfiassá tette.

- Melyiket szeretnéd? A kolbászosat vagy a szalámisat? – Tomi leült a székre, és felnyitotta az egyik doboz tetejét.

- Min… mindegy – felelte a lány, és tétován, gondolataitól fülig pirulva csatlakozott nagybátyjához. Tomihoz hasonlóan kezébe vett egy szelet pizzát, és bár a gyomra görcsben volt, mégis beleharapott. a kezdeti lökés éppen elég volt, mert az ízek kavalkádjában, Dorina felfedezett valami egészen újat. Az éhség úgy tört rá, mintha napok óta nem evett volna, s olyan jóízűen falatozott, hogy az első doboz pillanatok alatt kiürült.

Tomi száján végigfutott egy lágy mosoly, miközben a másik dobozt is feltárta. – Látom, ízlik.

- Ühüm! – bólintott Dorina. – Ez nagyon finom!

- Nem sok pizzát ehettél eddig.

A lány vállat vont. – Az üres kenyér olcsóbb. – Újabb szeletet vett a kezébe, miközben vágyakozva felsóhajtott. – Majd ha dolgozni fogok, és lesz rendes fizetésem… - Ettől a gondolatmenettől ijesztően jó ötlete támadt. Amíg még volt hozzá bátorsága, sietve ki is mondta. – Felveszel?

Tomi elmerengett a kérdésen, majd letette kezéből a pizzát, hátradőlt a székben, és teljes őszinteséggel felelt. - Pocsék főnök vagyok. Láthattad, hallhattad. Nekem egyik alkalmazott olyan, mint a másik, és ezer jelentkező jut egy helyére. Csak egy telefonomba kerülne, és máris egy tucat jelentkező állna az ajtóm előtt.

- Mégsem telefonálsz.

- Nincs rá égető szükségem, sem pedig kedvem újabb alkalmazottakkal vesződni.

- Akkor felveszel? – ismételte meg a kérdést Dorina reszkető szívvel.

Tomi arcizma megrándult, és tekintetének melegsége rávetült unokahúgára. – Nem akarlak bántani.

Ezt a választ Dorina nem tudta értelmezni, ezért zavartan lesütötte szemeit. – Bántani? Miért?

- Mint mondtam, pocsék főnök vagyok. Nem tudom garantálni, hogy mindig türelmes leszek hozzád.

A lány fellélegzett, hogy csak erről van szó, és a tőle telhető felnőttséggel felelt. – Tudom. Az munka, ez pedig a magánélet. Felveszel?

Tomi hangosan felnevetett, amitől az arca egészen pajkossá vált. Dorina szerette volna megsimogatni, de mozdulni is képtelen volt. – Tudod mit? Tegyünk egy próbát.

- Köszönöm! – suttogta a lány, ám volt még valami, egy egészen apró dolog, ami kikívánkozott belőle, és nem hagyta nyugodni, csupán a tálalásával akadt némi gondja, de hamarosan rájött annak módjára. – Azért túl kemény ne legyél hozzám, különben szakítanom kell veled. – Mikor Tomi értetlen képet vágott, még hozzátette. – Jelenleg a házicicád vagyok.

A férfi arcán végigfutott egy lágy mosoly. – Próbálom észben tartani.

- Vagy… elmondhatnád az igazat.

- Már megtettem. Arról nem tehetek, hogy nem hitték el. – Felállt, és egy nagy csobbanással beugrott a medencébe.

Olyan szívesen ment volna Dorina is utána, de félt, rettegett megtenni ezt a lépést. Inkább felállt, összeszedte az étel maradékait, bevitte a konyhába, majd felment az emeletre, hogy lezuhanyozzon, és pihenjen egy kicsit, mielőtt az esti műszak elkezdődne.