A hajnal keservesen telt Dorina számára, mert hiába hunyta le szemét, nem látott mást, csak Tomi tökéletes félmeztelen alakját, markáns, szabályos, borostás arcát, és lágy tekintetét. Hiába próbálkozott, hevesen dobogó szíve, az izgalmaktól görcsben álló gyomra nem engedte. Oda vágyott, a férfi oltalmazó közelébe, és eljátszott a gondolattal, hogy kikel az ágyából, a pirkadat leple alatt átsuhan nagybátyjához, és befekszik mellé. Ezt gondolta, de moccanni sem mert. Félt, rettegett a visszautasítástól, hogy olyan sebet kapna, amit kiheverni sem tudna.

Reggelig bírta, de amint az óra elütötte a hetet, nem tudott tovább feküdni. Felkelt, magára vett egy igen rövid farmernacit, amit nemigen hordott kihívósága miatt, és mert túlzottan láttatni engedte, amit mindenki elől takarni akart. Ám most más volt a helyzet. Tominak meg akart mutatni mindent. Ezért a rövidnadrág mellé egy egyszerű felsőt vett fel, melynek rafinált keresztbe megkötős formája mély dekoltázst biztosított. Szinte kiesett belőle a melle. Ezt sem bánta. Csábítani akart, hogy Tomi elveszítse tőle az eszét, és beteljesüljön az álma.

Miután elkészült, és a haját is simára fásülte, leballagott a lépcsőn, be a konyhába, és a lehető leghalkabban feltett egy adag kávét. Közben merengve a semmit bámulta, amibe olyan mélyen elmerült, hogy mikor a kávéfőző megszólalt, ijedten rezzent össze. Hát még, mikor a háta mögül egy kéz elvette az éppen teletöltött csészét.

- Kösz – motyogta Tomi, majd csészével a kezében kiballagott a konyhából.

Dorinának kellett egy kis idő, mire észbe kapott, mert nagybátyja kócos haja, gyűrött vonásai olyannyira letaglózták… nem beszélve az ujjatlan, sötétkék trikóból kilátszó bicepszeire, és az egész lényéből sugárzó férfiasságra.

Lassan, bizonytalanul ment Tomi után. Az udvaron talált rá, amint az asztal mellett cigarettázott füléhez tartott telefonnal.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet… Persze, értem, de ez nem mentség… Tudom… - Ahogy megfordult, tekintete unokahúgára tévedt, és döbbenten mérte végig. Ha Dorina rá mert volna nézni, talán meglátja benne, amit látni akart, így viszont csak remélt. – Igen… itt vagyok – szólt ismét a telefonba Tomi. – Jó… akkor este! – Azzal kikapcsolta a beszélgetést, és a készüléket az asztalra dobta, majd újabb slukkot szívott a cigarettájából, ám tekintete még mindig unokahúgát pásztázta, mígnem megállapodott alig takart domborulatain. – Látom, nem akarsz semmit a véletlenre bízni.

Dorina a talpáig elvörösödött, és hogy ne kelljen a kérdésre válaszolnia, közelebb lépett. – Ki volt az?

- Kicsoda? – merengett Tomi, még mindig a csodás idomokat figyelve.

- Akivel beszéltél.

- Ja – Elfordult a lánytól, elnyomta a csikkét a tálba, majd ivott néhány korty kávét. – A bíró akar visszajönni játszani.

- Engeded? – döbbent meg Dorina, és testén végigfutott a remegés.

Tomi ismét ránézett. – Ne aggódj! Legfeljebb beváltom a fenyegetésemet, és összetöröm a csontjait, ha még egyszer hozzád ér.

A levegő olyan furcsán fojtogatóvá vált Dorina számára, hogy nem bírta. Még közelebb ballagott nagybátyjához, mígnem karja szinte súrolta az övét. Tomi halovány mosolya most is ott játszott a szája szélén. Felhörpintette a kávéját, a csészét az asztalra tette, majd összehúzott szemöldökkel alaposan végigmérte unokahúgát. – Mi jár a fejedben?

Dorina olyan izgatottan szedte a levegőt, hogy keblei megremegtek belé. Felelni akart, mindegy mit, csakhogy maga mellett tartsa nagybátyját. – Türelmetlen vagyok, és semmit nem bízok a véletlenre – ismételte a férfi szavait fülig vörösödve.

Tomi felnevetett, amitől szemei lángolni kezdtek, elolvasztva vele az amúgy is tűzben égő lányt. Mikor valamicskét lecsillapult, lehiggadt, felemelte a kezét, és megcirógatta unokahúga arcát. – Édes vagy, de fogalmad nincs róla, mit csinálsz.

- De van – vágta rá Dorina.

A férfi leenged a kezét, és újabb cigarettára gyújtott. Vonásai komollyá váltak, túl komollyá. – Voltál már… volt már barátod?

A kérdés indiszkrét volta zavarba ejtette Dorinát, de egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy megválaszolja-e. – Nem volt.

- Nem? – Tomi hitetlenkedve megrázta a fejét, mintha unokahúga egyetlen szavát sem hinné. – Szerelmes voltál már?

- Én… - Dorina sóhajtott, és szenvedőn beleharapott alsó ajkába. – Nem, én… Hat évvel ezelőtt… rá kellett döbbennem, hogy az életem hazugság. Anyámmal abban az időben olyan gyakran költöztünk egyik pasitól a másikig, olyan sűrűn váltottam iskolát… Addig mindenkinek meg akartam felelni, barátokat akartam szerezni, elfogadtatni magam, de… megmérgezett… nem bírtam. Egyre jobban bántottak a szavak, azután már a lemondó, gúnyos pillantások is. Örültem, ha… rám se néztek, ha hozzám se szóltak. Jó volt így. Nem… nem érdekelt senki.

Tomi újabb slukkot szívott, majd az ég felé eregette a füstöt, úgy nézett a lányra. – Senki? Nem volt senki?

Dorina önkéntelenül ajkaihoz emelte az ujját, és bekapta. – De igen. Te. – Mikor Tomi erre is csak egy mosollyal reagált, megtoldotta. – Akkor voltam boldog, mikor hazajöttünk hozzád. Melletted… veled.

- Haza – suttogta a férfi merengve, és arcáról lerítt, elhiszi unokahúga minden szavát, hiszen jól emlékezett rá, mikor érkezésükkor ugyanezt a szót használta. – Itthon vagy – mondta végül -, csak nekem kell idő, hogy hazataláljak.

Különös beszéd volt, de Tomi nem óhajtotta megmagyarázni. Még egyet szívott a cigarettájából, a csikket elnyomta, majd kifújva a füstöt besétált a lakásba. Dorina vágyakozón nézett utána, és már az jó érzéssel töltötte el, hogy Tomi nem zavarta messzire a háztól. Itthon volt. Igen, nagybátyja ezt mondta, és ettől átjárta szívét a szeretet és a béke. Lassan, hálásan követte Tomit, mert most, hogy rátalált, nem akart egy percet sem eltölteni nélküle. Kellett neki, szüksége volt rá, mert szerette, mert boldog volt vele, csak vele.

A nappaliban talált rá nagybátyjára, amint épp elhelyezkedett a kanapén, majd bekapcsolta a televíziót. Unokahúga jöttére felemelte ugyan a fejét, de csupán egyetlen pillanatra, mert azután tekintetét a képernyőre szegezte, mintha a híradás lekötné minden figyelmét.

Dorina zavartan közeledett, és ugyanolyan idegesen foglalt helyet nagybátyja mellett. Néhány centiméter választotta el tőle, de métereknek érezte, ezért helyezkedett kicsit, mígnem egészen közel húzódott az erős férfitesthez. Mivel Tomi az ellenkezésnek a legkisebb jelét sem mutatta, a lány merészen – olyan merészen, amilyen még sosem volt – nagybátyja vállára hajtotta fejét, miközben kezét végighúzta az izmos karon, és remegő ujjait belehelyezte Tomi tenyerébe.

Nem szólt, csupán szapora lélegzetvétele beszélt helyette, amit nem tört meg a férfi sem. És ez a békés csend boldog álomba ringatta Dorinát.