Még Daniella - A zene szárnyán című könyv előtt bevezettem a témát, és néhány komment elgondolkodtatott, hiszen jobbadán a kapcsolat ellen szóltak. Tény, ami tény - s ezen nem változtat semmi - a tanár feladata a tanítás, nem tekinthet(ne) másként diákjára, mint egy rábízott, okításra váró gyermekre. Ezt Gergice fejtette ki jól. Ugyanakkor a dolog mégsem ennyire egyszerű. Hogy miért?

A szerelem - ezt bizonyára mindenki tapasztalta már - a legváratlanabb pillanatokban és módon törhet elő. Sokszor nem is gondolnánk, hogy aki nap, mint nap velünk van, kedves, odaadó, együtt érző, többet jelentene egy barátnál, egy kollégánál. S mikor történik valami apróság, egy érintés, egy mosoly, egy tekintet, bármi, rádöbbenünk, sokkal fontosabb az illető számunkra, mint eddig hittük. Van úgy, hogy az ember kijelenti: "Ő? Ne nevettess, soha nem tudnék beleszeretni!" Aztán ez mégis megtörténik, akaratunkon kívül, egykori tiltakozásunk ellenére.

A szerelem nem néz sem kort, sem hovatartozást, sem hivatást. Nem ismeri a nehézségeket, a gátakat, nem ismer lehetetlent. A tanárok pedig a diáklányok szemében mindig is példaképek, csodálni való lények lesznek, akik egyetlen szavukkal képesek örömet okozni, vagy épp bánatot. S itt nem feltétlenül az osztályzatokra gondolok, hanem a kedvességre, a figyelmességre, a törődésre.

Az Általános Iskolát kijáró diákok abban a korban vannak, hogy figyelmüket felszítja a másik nem. Érdeklődésük központjává válnak. Mivel érzelmeik ilyenkor fejlődnek legtöbbet, talán nem is akkora csoda, hogy épp egy olyan iránt érdeklődnek, akit megbízhatónak, határozottnak tartanak, aki mellett jól érzik magukat.

Mi változott a régi időkhöz képest?

Nagyon is sok. A régi konvekciók szerint, a tanárok egyeduralkodói voltak a diákoknak. Felsőbbrendűség, szigorúság és fegyelem emelte ki őket a társadalom többi felnőttje közül. A diákok tisztelték őket és tartottak tőlük, s nem utolsó sorban, megtartották a kellő távolságot hozzájuk.

Mai viszonylatban, mindez hogyan is áll?

A diákok tisztelik tanáraikat, akik leereszkednek hozzájuk, fegyelmezésük kimerül néhány dorgáló szóban, de már nincs távolság, már nincs elrettentő fegyelem, sem szigor. A tanárok már nem a gyermeket látják, hanem a kisembert, akinek akarata és jogai vannak, saját egyénisége, amibe nem hogy egy tanár, de saját szülei sem szólhatnak bele.

Nem a társadalom teremti tehát a lehetőséget egy tanár-diák kapcsolathoz? Nem a változó világ enged meg egyre furcsább és megdöbbentőbb szerelmeket? Felelősségre lehet vonni egy diákot, aki beleszeret egy kedves, okos, értelmes felnőttbe? Felelősségre lehet vonni egy tanárt, aki lágyabb érzelmeket táplál egy kedves, odaadó diákja iránt?

Úgy gondolom, amennyiben egy ilyen kapcsolatban az érzelmek kölcsönösek, komolyak, és hosszú távon is megállják a helyüket, amennyiben a kapcsolat diszkrét és nem hivalkodó, nincs miért megvetni egyik felet sem. Ugyanakkor a kor nagyon fontos tényező. Egyrészt, mert tizennégy-tizenöt évesen még nem alakul ki meghatározó, komoly érzelem, másrészt, még ha nem is úgy néznek ki a mai fiatalok, még akkor is gyerekek...