"– Itt az idő! – suttogta Kira, mire Angela könnyes tekintettel nézett rá. Mégsem szólt, csak lassú, halk léptekkel meghátrált, egészen a falhoz, hogy minél távolabb legyen a többi síró, zokogó látogatótól. Félt, rettentően félt, főleg akkor, mikor halk szárnysuhogás csapta meg a fülét. Ijedten körbenézett, de semmit sem látott. – Itt az idő! – ismételte Kira, és még a kezét is lágyan a kislány vállára tette. – Peter elmegy.

– Hová? – kérdezte Angela elhaló hangon, a könnyeit nyelve.

– A fénybe – felelte Kira.

És mint végszóra, két hatalmas sötét szárny jelent meg a plafonból. Angela lenyűgözve nézte a jelenséget, mert még sosem látott ehhez foghatót, sem pedig ennél csodálatosabbat. A fény úgy ölelte körül az angyalt, mintha egy óriási reflektor világítaná meg. A szárnyai nagyok voltak, jóval nagyobbak, mint Kiráé, mégis ugyanolyan hangtalanul csapkodtak. Izmos felsőtestén megfeszült a sötétkék ing, az arca komor volt, mégis kedves, a tekintete pedig, mintha mindenen átlátott volna. Sugárzott belőle a magabiztosság és az erő, amire mindenkinek nagy szüksége volt. A kislány szájtátva nézte, ahogy földet ért, és Peter mellé lé- pett. – Ki ez? – kérdezte Kirát, a lehető leghalkabban.

– Ő Christen. Hazavezető angyal. Ő viszi el Petert.

– Hazavezető? Én azt hittem, hogy csak ti, őrangyalok léteztek.

– Dehogy! Rengetegen vagyunk. Az emberek kilenc rendbe sorolnak bennünket. De hiszen már mondtam neked. Nem emlékszel? Christen például a hatodik rendbe tartozik, és sokkal erősebb nálunk, őrangyaloknál.

Igen, ezt Angela is látta, hiszen Kira törékeny női angyal volt, fehér ruhában, kis szárnyakkal, míg Christen egy magas, erős férfi, és a szárnyai is akkorák voltak, amekkorát Angela még sosem látott. Ámulva követte a tekintetével, és ekkor olyasminek lehetett részese, aminek halandó ember még soha. Mikor a Peterre kötött monitorok sípolni kezdtek, Christen lassan kinyújtotta a kezét, mire a kisfiú felült az ágyában. Angela egy pillanatig értetlenkedve nézte a zokogó szülőket, azt hitte, hogy a nagy sírástól nem veszik észre, hogy Peter meggyógyult. Már épp szólni akart, mikor Christen magához hívta a kisfiút, és szorosan átölelve emelkedni kezdett vele felfelé. Angela csak nézte, és minden vágya az volt, hogy utána menjen, ám Kira olyan erővel tartotta vissza, hogy mozdulni sem bírt.

– Hová viszi? – kérdezte a kislány hangosan, elfelejtkezve magáról.

Joachim odafordult hozzá, és együttérzőn, a szemében tele aggódással, leguggolt hozzá. – Peter meghalt, kicsim. Elment.

Angela bólintott, hogy megértette, és hagyta, hogy az apja felnyalábolja, és magához szorítsa, ám a tekintetét képtelen volt levenni az angyalról. Mikor azok már kellő magasságba értek, Peter visszanézett, és boldogan mosolyogva integetett kis barátnőjének. Ám Angela mindezt nem is látta, mert jobban lefoglalta Christen átható pillantása, amivel őt nézte. Az egész nem tartott, csak egy pillanatig, mert az angyal, Péterrel a karján, eltűnt a szobából. Angela az apja vállára hajtotta szőke fejecskéjét. Már nem sírt, mert tudta, Peter jó kezekben van és hazafelé tart."

Bővebb információ képre kattintva.