Most íródik, még nem tökéletes az alakja. Lehetnek benne szerkezeti és helyesírási hibák. Ám mégis van egy hatalmas előnye: bárki számára hozzáférhető, olvasható. Igyekszem naponta feltölteni egy-egy részletet belőle, ahogy a gépre kerül, s ha megcsúszok is, azt pótolni fogom. Kellemes kikapcsolódást kívánok "Tomi"-hoz. :)

- Anya, biztos vagy benne, hogy Tomi szívesen fogad minket? – tudakolta Dorina, miközben a taxi hátsó ülésén gubbasztott, és aggodalmasan szemlélte az anyósülésen helyet foglaló, még most is fiatal édesanyját.

- Nem lesz gond, ne félj, hisz az öcsém – jelentette ki az asszony, és számára ez az egy érv meg is magyarázott mindent.

Dorina mégsem volt ennyire bizakodó, mert jól ismerte anyja rigolyáit és rossz, nagyon rossz természetét. Na meg tisztában volt azzal is, hogy nagybátyja nem szívesen látja nővérét, mert egyszerűen képtelen elviselni. Találkozásaik rendszerint veszekedésbe fulladtak, aminek mindannyiszor az lett a vége, hogy hetekig-hónapokig nem beszéltek egymással, vagyis addig, míg Dorina anyjának, Sárának akkori kapcsolata véget nem ért. Olyankor folyton visszatért öccséhez, és bekuncsorgott hozzá az alig nagykorba lépő lányával együtt, úgy ahogy most is. Mindez leginkább Dorinának volt kellemetlen, mert ahogy nőtt, úgy eszmélt rá anyja sajátos viselkedésére, melyet egyre kevésbé tudott tolerálni. Férfitől-férfihez járt, szinte az egész életük nem állt másból, mint költözködésből, az új környezet, az új emberek megismeréséből. Amíg ez Sárának könnyedén ment, Dorina minden alkalommal veszített az emberek iránti szeretetéből, a boldog család alkotta képéből, és önmagából is. Az azelőtt nyitott, vidám lány egyre zárkózottabbá vált, félt, rettegett minden újtól, és a tanuláson kívül nemigen érdekelte más. A férfiakról alkotott képe pedig éppoly csúfos volt, mint az önbizalma, ami igencsak megcsappant tizennyolc éves korára. Pedig ami a külsejét illeti, nem volt mit eltakarnia – lévén helyes arcú, csodás fénylő hajú, formás alkatú -, mégis olyan ruhákba járt, ami csupán sejtetni engedte ezen idomokat. Az eszére sem panaszkodhatott, bár az osztályzatai annyira nem tükrözték valódi tudását, mivel ahogy sehol, ott sem óhajtott kitűnni semmivel. „Kis szürke nyuszi!” – mondogatták rá osztálytársai, és még ezen sem vitatkozott, mert éppen annak érezte magát.

A taxi lefékezett egy kétszintes téglaház előtt, mely Dorina szívében megmagyarázhatatlanul is az egyetlen biztos pontot jelentette egész életében. Ez volt az az otthon, ahová szívesen tért vissza, és amiben még jól is érezte magát annak ellenére, hogy a viták mindennap kirobbantak nagybátyja és annak nővére között. Persze már megtanulta, hogy ne avatkozzon közbe, ha Sára tombolni vágyott, de ez is évekbe telt. Ám minden alkalommal, mikor kiállt anyja mellett, rá kellett döbbennie, mekkorát tévedett.

- Na, igyekezz! – szállt ki Sára a kocsiból, és felemelt fejjel lépkedett a ház felé, még csak arra sem véve a fáradtságot, hogy a sofőrt kifizesse.

Úgy tűnt, a taxis türelmes ember, mert kiszállt, kivette a táskákat a csomagtartóból, és az ajtóhoz cipelte, ahol Sára épp a csengőt nyomta, de olyan elvetemült hévvel, mintha ráragadtak volna ujjai.

Dorina gyomra görcsbe rándult, a legszívesebben sírva elfutott volna… nem, valójában, ott legbelül egyetlen szón rágódott: Otthon.

Mire az ajtó kinyílt, már a lány is ott ácsorgott anyja mögött, félig lesütött szemmel, zavartan, bizonytalanul. Hosszú pillanatokig fel sem mert nézni, mintha a csalódástól félne, mintha…

- Nocsak! Már megint? – hallotta meg Tomi jól ismert mélyen búgó hangját, amit annyira szeretett gyerekkora óta. Volt benne valami megnyugtató, valami otthoni. Igen, megint csak ez a szó ötlött fel benne.

- Ugye nem gond, ha egy darabig megszállunk nálad? – Sára nem kertelt, még csak meg sem próbált kedves lenni, sem mentegetőzni, mintha természetes lenne, hogy öccse háza nyitva áll előtte, ha a sors – és ő – úgy alakítja.

- És ha azt mondom, gond?

- Ugyan! – azzal Sára félretolta testvérét, és határozottan belépett az előszobába, miközben mellékesen hátra intett. – Kifizetnéd a taxit?

Dorina csak ekkor emelte fel fejét, és látta Tomi szemében a düh szikráit. Tudta, érezte, a férfi a legszívesebben kipenderítené őket, de talán a múlt miatt, a szüleik emlékére nem tette. Csak nyelt egy nagyot, elővette hátsó zsebéből a pénztárcáját, és kifizette a taxis által megadott összeget, majd elmormolva egy kisebb káromkodást, felkapta nővére két bőröndjét, és elindult velük a lakásba. Nem cipekedett messzire, mert az ajtó mögött letette terheit, majd visszalépett, és felvette unokahúga táskáját is, miközben egy komor pillantást vetett a lányra.

Dorina szíve akkorát dobbant, hogy abba fülig belepirult. A „hazatérés” izgalmának tudta be, és szégyenkezve követte nagybátyját. A házba érve mindent alaposan megszemlélt. Nem csak a lakás volt a régi, de maga Tomi sem változott. Sűrű, sötét haja összekócolódva, izmos karjai feszültek a fekete, testhez simuló pólóban, ahogy keskeny csípője és dereka a sötét farmerben. Arca markáns élén nem látszott a harmincnégy év, talán csak a homlokán lévő barázdákban kapott hangsúlyt, melyet most még élesebben rajzolt ki visszafojtott mérge. Dorina nem is időzött rajta tovább – bár be kellett, vallja, a látvány kedvére való volt -, inkább a berendezést szemlélte. Nem, valóban nem történt változás, és ez megnyugtatta kissé.

- Nos, érezzétek magatokat otthon – tárta szét karját a férfi, hangjában valami szarkasztikus éllel, és ehhez mérten még hozzátette: - Mint mindig.

Dorinát bántották a szavak, mert tisztában volt megtűrt helyzetükkel, és immár azzal is, anyja milyen nagy teher tud lenni. Ám amíg Sára ezt fel sem vette és elégedetten az emeletre sétált, addig a lány a szavakat kereste, amivel megmagyarázza érkezésük okát. Ám nagybátyja nem figyelt rá, csak vetett egy súlyos, már-már gyűlölködő pillantást nővére után, majd szó nélkül – mintha unokahúga ott sem lenne – bevonult a nappaliba, leült a kanapéra, és lefoglalta magát egy halom papírral.

Csend lett, és Dorina úgy hitte, ha megmozdul, ha csak megszólal, minden romba dől. Nem tudta eldönteni, hová, merre tovább. Bizonytalanságot, tehetetlenséget érzett, azt hogy őt mindenki semmibe veszi. Az anyja csak nógatja, utasítgatja, Tomi pedig keresztülnéz rajta. Ha lehet, önbizalma még inkább megfeneklett valahol mélyen, és ettől sírhatnékja támadt. Nem is értette, miért nem bőgi el magát, hiszen cseppnyi könnye sem hullott, csak a szíve facsarodott össze keserű fájdalmában. Olyannyira elmerült ebben, hogy egész testében összerezzent, mikor a jól ismert mély hang megszólalt a nappaliból.

- Baj van?

Tomi hozzá beszélt, ránézett, amitől hirtelen a lába ujjáig elvörösödött. Szólni akart, de még a hangját sem találta, mint egy kisiskolás, akit tetten értek, és félelmében beszélni sem tud. Nonsense!  És mégis, olyan görcsbe állt a gyomra, amit maga sem értett. Így jobb híján csak a fejét rázta, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy legalább néhány lépést tegyen előre, a lépcső felé, ahol takarásba lehet a férfi kérdő tekintete elől. Ahogy ez megtörtént, mintha kicsit magára talált volna, és elsuttogott egy „Sajnálom”-ot. Nem túl halkan, ám így is csupán remélhette, hogy nagybátyja hallja és érti. sóhajtott egyet, és lassan elindult régi szobájába, maga után vonszolva egyetlen bőröndjét, mely megélt már jó néhány költözködést, és valószínűleg még fog is.