A nő vetett még egy hitetlenkedő pillantást Dorinára, majd arrébb sétált, hogy tovább folytassa a munkáját. Csak a lány nem tudott elvonatkoztatni az iménti párbeszédtől, és újra lejátszotta magában, hogy megértse, hogy rájöjjön, hol ronthatta el. De nem volt ilyen pont. Mégis úgy gondolta, ha nem tisztázza Tomival a kialakult félreértést, abból hatalmas botrány kerekedhet, aminek bizonyára ő issza meg a levét. Nem akarta az egyetlen biztos pontot, a nagybátyját elveszíteni, csak mert egy kotnyeles nő nem ismeri az „unokahúg” jelentését.

Zavartan, idegesen állt fel a székről, és félszegen visszaballagott az irodához. Az ajtó előtt megállt, és hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel bekopogott.

- Gyere! – hallotta Tomi kemény hangját.

Lassan, óvatosan nyitott be az ajtón, és mikor belépett, be is csukta maga mögött, hogy senki ne hallhassa mentegetőzését, és nagybátyja haragját. Mert hogy mérges lesz, abban egészen biztos volt.

- Bocsánat, hogy visszajöttem – makogta, miközben egyre közelebb lépkedett az íróasztalhoz, aminek végén Tomi ült, és egy mappát olvasott.

- Semmi gond, már befejeztem a telefonálást.

- Igen… látom – motyogta Dorina, és néhány mély sóhaj után, lesütött szemekkel, fülig pirulva kezdett neki mondandójának. – Én… azt hiszem… szóval… történt egy kis félreértés.

- Nocsak! – A férfi szemei kíváncsian vetültek unokahúgára, amitől az még inkább zavarba esett. – És pedig?

Dorina nyelt egyet, s miközben a kezeit tördelte, megpróbálta összefoglalni a lényeget. – Odakinn… az a nő… ő megkérdezte, hogy… mióta… mióta vagyunk úgy. Nem értettem, és elmondtam, hogy… hogy tegnap költöztünk hozzád. Ő meg valami eljegyzésről érdeklődött. Én… én azt hittem tudja, hogy mi… hogy rokonok vagyunk. Nem gondoltam, és… - szabadkozott, és Tomi égszínkék szemeinek fényében még inkább kellemetlenül érezte magát. – Sajnálom.

A férfi szája szélén egy halvány mosoly suhant át, ahogy unokahúga égő orcáit nézte. – Mit mondtál neki az eljegyzésről?

- Hogy… hogy nem terveztem. Akkor jöttem rá, hogy ő azt hiszi, hogy mi… hogy mi együtt… - Még kimondani is maga volt az izzó láva.

Tomi felhúzta a szemöldökét, majd letette kezéből a mappát, és az íróasztal mögötti székre telepedett, onnan méregette a zavart, félénk kiscicát. – Ne aggaszd magad! Klemi folyton kombinál. Mindenben többet lát, mint ami valójában benne van. Ha meg nem, hát hozzátesz, hogy érdekesebb legyen.

- Ez megnyugtató. – Mintha mázsás kő esett volna le Dorina válláról, szinte fellélegzett, és csak azt sajnálta, hogy szerelmi története olyan gyorsan véget fog érni, amilyen gyorsan elkezdődött. – Azt hittem, én voltam… szóval, hogy én értettem rosszul.

Másodpercek – gondolta a lány -, Tomi feláll, kimegy, és tisztáz mindent, s az álom, ami egy pillanatra ellepte, eltűnik, hogy helyébe lépjen a kegyetlen és rideg valóság. Az illúzió pedig, hogy tartozik valakihez, úgy dől semmibe, mint egy rosszul felépített kártyavár. De Tomi nem mozdult, csak belemélyedt az előtte lévő papírhalmazba, és azt is csupán foghelyről jegyezte meg unokahúgának, hogy érezze magát otthon. Jobb híján beletelepedett az egyik fotelbe, és onnan figyelte nagybátyja minden rezdülését. Persze nem feltűnően, csak a tőle megszokott elesettséggel. Ez a tevékenység jó időre lefoglalta, de csak fokozta zavarát és feszélyezettségét. Szinte fellélegzett, mikor egy rövid kopogás után nyílt az ajtó, és a beinvitálást meg sem várva egy vékony, magas sarkú körömcipőbe és igazán kihívó ruhába öltözött nő tipegett befelé. Haja mesterien fel volt tűzve, az arcán pedig több volt a vakolat, mint a falon. Mégis annyi magabiztossággal ballagott Tomihoz, mintha övé lenne a klub.

- Hívattál – mosolygott a férfire, s közben lábait keresztbe rakva ráült az íróasztal szélére. Miniszoknyája láttatni engedte formás, hosszú combjait, és ahogy előre hajolt, dekoltázsából majd kiestek nagy mellei.

Úgy tűnt, Tomit nem hatotta meg a belépő jelenet, mert felhúzott szemöldökkel a nő arcába nézett. – Marcsi, mi van veled?

- Velem, édes, igazán semmi. És veled?

Dorina nehezen viselte, ahogy a nő kacérkodott Tomival, és mivel amúgy sem foglalkozott vele senki, ki akart osonni a szobából, hogy fájó lelkét kiszellőztesse a friss levegőn. Ám felállni sem volt ideje, mert nagybátyja úgy csattant fel, mint alig fél órája odakint.

- Hogy mi van velem? – állt fel Tomi, és olyan komoran nézett a nő szemeibe, mintha ellensége volna. – Megmondtam, hogy reggelre legyen kitakarítva a klubszoba.

- Tudom, édes – egyenesedett fel Marcsi is, és olyan bizalmas közelségbe lépett a férfihez, mintha nem a beosztottja, sokkal inkább a nője lenne. – Tudod, arra gondoltam, hogy…

- Ne gondolj, csak hajtsd végre! – Tomi olyan haragosan villantotta meg kék szemeit, hogy még Dorina számára is egyértelművé vált hozzáállása és véleménye. Ő maga fellélegzett ugyan, de láthatóan Marcsi nem tudta hová tenni ezt a viselkedést.

- Tessék?

- Jól hallottad! Amit mondok, az nem lehetőség, hanem parancs. Ha nem vagy képes normálisan elvégezni a munkádat, amiért megfizetlek, veheted a sátorfádat. Amúgy sem emlékszem, hogy cirkuszi bohócot alkalmaztam volna.

A szavak kemények voltak, és Dorina elméjében sorra jelentek meg a hasonló inzultusok, amik őt érték. Szinte sajnálta a nőt, aki rémülten, értetlenül nézett főnökére, majd tekintete egyenesen a fotelhez vándorolt, és szinte keresztüldöfte a lányt.

- Szóval Kleminek igaza volt. – Nem lehetett eldönteni, hogy a méreg forr benne jobban vagy a szégyen égeti, mert hangja síróssá vált, mégis szikrákat szóró tekintettel pillantott vissza főnökére. – Megszédített egy igénytelen kis csitri, és kifordított önmagadból.

Dorina szeretett volna elsüllyedni a szavak hallatán, hiszen ő egy kiskutyát sem tud elszédíteni, nemhogy egy érett, felnőtt férfit, akinek minden ujjára akad legalább tíz csinosabbnál-csinosabb nő. Bezzeg ő, sosem tartozott igazán senkihez, és jó érzés volt, hogy itt azt hiszik, de biztos volt benne, ha eddig nem, Tomi most bizonyára felvilágosítja ezt a nőt, hogy ki is valójában, hogy a félreértés tisztázódjon végre. Ezért is lepődött meg, mikor nagybátyja még csak említést sem tett valódi kilétére.

- Ha nem tudnád, ez egy munkahely. – A férfi olyan élesen förmedt Marcsira, hogy az rémülten rezzent össze. - A magánéletemhez pedig semmi közöd sincs. Lennél szíves intézkedni végre a klubszoba miatt?

A nő szája tátva maradt a döbbenettől, de leginkább a hangnemtől, ami úgy csattant a légben, akár egy pofon. Beletelt néhány pillanatba, mire sikerült összeszednie magát, és megadni a feleletet. Mikor összegyűlt az ereje, felemelte a fejét, és dühösen, akár egy fúria nézett főnöke szemeibe. – Intézkedj magad! – Azzal elfordult, és olyan gyorsan hagyta el a helyiséget, ahogy magas sarkú cipőjében ez lehetséges volt. Az ajtót ő is bevágta, amit egyértelműen Tomitól tanult. Távozását pedig csend követte, mély és feszélyezett csend.