Reménykedett. Nem csak azért, hogy szíve szava válaszra leljen, hanem, hogy Tominak megfeleljen, és dolgozhasson végre. Utálta, hogy az anyjától függ, hogy sosincs pénze, és ha valamit szeretne, kuncsorognia kell. Az egyiktől szabadulni akart, a másiktól megkötözve lenni. Szárnyalni és a földön járni. Józannak lenni, és porig lerészegedni. Vívódott, küszködött, tele volt rettegéssel, és mindettől nemhogy aludni, de pihenni sem bírt. Csak feküdt az ágyon, és bámulta az ablakon át elé táruló szürkeséget. Fellélegzett, mikor kopogtak szobája ajtaján, és Tomi bedugta a fejét.

- Fél óra és indulunk.

- Rendben. – Úgy ült fel az ágyon, mintha akkor ébredt volna, de amint nagybátyja becsukta az ajtót, sietve felugrott, és sorra dobálta ki bőröndjéből a cuccait, hogy kikeresse az alkalomnak megfelelőt. Magában morgott, hogy erre csak most gondolt, hiszen igazi alkalmazottként már nem jelenhet meg farmerben és pólóban. Mivel nemigen volt alkalmatos ruhája, kiválasztotta a ballagós szoknyáját és blúzát. Szerencsére egészen jó állapotban voltak, és éppen illettek rá. Vagyis majdnem, mert a fehér blúz mellben kicsit szűk volt, és a felső gombjánál feszült, de mivel egyéb használhatót nem talált, megelégedette ezzel.

Mikor úgy érezte, elkészült, leballagott a földszintre, és a nappaliban várta az indulást. Ideges volt, és idegességében az ajkát harapdálta.

Tomi erre a látványra érkezett, és egy pillanatra nem az unokahúgát, csupán egy elveszett kis teremtést látott, aki szomjazott a támogatásra, a biztonságra, a szeretetre. Ám a következő percben már intett a fejével, jelezve, hogy induljanak, és azzal egy időben meg is fordult, és a bejárathoz sétált.

A klubban csupán néhányan lézengtek, nem volt még nagyüzem. Tomi a klubszoba előtti pulthoz vezette unokahúgát, és érthetően, türelmesen elmagyarázta, mi lesz a dolga. Olyan kedvesen beszélt, hogy Dorina lassan kezdett feloldódni, és elhitte, nem lehet semmi baj. Persze ehhez jócskán hozzájárult az is, hogy számára teljesen idegen alkalmazottakkal volt körülvéve, akik mind a főnök csaját látták benne. Ugyanis ez a pletyka úgy terjedt, akár a járvány. Látta a tekintetükben, ahogy összesúgtak a háta mögött, és hallotta néhány elejtett szóban. Gondolt rá, hogy talán tennie kellene egy olyan mozdulatot, ami egyértelművé teszi mindenki számára a helyzetet, ám rettegett Tomi reakciójáról, a szégyentől, a megaláztatástól. Így inkább a munkájára koncentrált, és végrehajtotta nagybátyja utasításait. Mire a vendégek tömegestül megszállták a szórakozóhelyet, már Dorina is tudta a dolgát, és felszolgálta a boxokba kért italokat, rágcsálnivalókat, amit Tomi rakott tálcára a pult mögött. Remekül együtt tudtak dolgozni, csupán a lánynak akadt némi problémája a feszülő blúzának gombjával, ami egyfolytában kigombolódott, majd egyszer csak leszakadt a helyéről, ezzel kitűnő belátást biztosítva a kerek, formás mellekre. Ideje sem volt megijedni miatta, mert akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatnyi megállásra sem futotta. Ezért útközben próbálta összefogni a blúzt, hogy a lehetőségekhez képest takarja mellének vonalát. Kínlódására nem csak a vendégek figyeltek fel, de Tomi is, aki nevető szemekkel hajolt át a pulton, hogy a hangos zenét túlkiabálva elmondja véleményét.

- Ha egyfolytában a blúzodat igazgatod, odavonzod a férfiak figyelmét.

- De leszakadt a gomb. – Dorina kétségbeesett arca megnevettette nagybátyját.

- És aztán? Nézz körül! A legtöbb lányon ennél sokkal kihívóbb ruha van, ami alig takar valamit, mégsem paráznak. – Mikor látta, hogy ez sem nyugtatta meg a lányt, megrázta a fejét. – Tudod mit? Ha bárki csak célzást mer tenni, szólj nekem, majd én móresre tanítom!

Ez hatott, mert Dorina halványan elmosolyodott, és tovább folytatta a munkát, kínosan ügyelve arra, hogy ne ütközzön semmiféle problémába. Szorgalmasan járkált a boxok között, felvette és kivitte a rendeléseket, miközben élvezett minden pillanatot. Leginkább azokat, amikor a pultnál leadta a vendégek kívánságait, és Tomi mindig mosolyogva fogadta. Tudta, érezte, nagybátyja árgus szemekkel követi, és még ha illúzió volt is a neki szánt figyelem, jól esett fürödnie benne.

Az este alapjában véve nagyszerűen telt. Bár Dorina olykor még ügyetlenkedett, olykor túlságosan visszafogott volt, de úgy érezte, megtett minden tőle telhetőt. Hajnalra azonban kellően elfáradt, kicsit többet támaszkodott a pultra, és a tempóból is jócskán visszavett.

- Elfáradtál? – Tomi két poharat vett elő, és teletöltötte pálinkával. Az egyiket a lánynak nyújtotta, míg a másikat – az este folyamán nem először - egy hajtásra kiitta.

Dorina nézte a poharat, és egyáltalán nem szimpatizált vele. Nem szerette az alkoholt, és nem hitte, hogy éppen most lenne szüksége rá. Ám Tomi addig-addig unszolta, hogy a lány – úgy ahogy nagybátyjától látta – egy húzásra lenyelte az erős italt. Nem számított rá, de olyan köhögési roham kapta el, hogy azt hitte, megfullad. A nyelőcsöve égett, az arca pedig lángra gyúlt. Az egyetlen megállapítás, amire képes volt, hogy az alkohol nemhogy feldobta volna, sokkal inkább letaglózta. Olyannyira a fejébe szállt, hogy amikor a maradék vendégek közül egy pár a boxhoz intette, mozdulni sem tudott, mert amint elengedte a pultot, úgy szédült, mintha órákon át fogott volna.

Tomi elnevette magát, és maga ment a vendégekhez, hogy kiszolgálja őket. Azután odaállt Dorina mellé, és mosolygós szemekkel kutatta vonásait. – Menj ki, levegőzz egy kicsit!

- De még vannak.

- Ezzel már egyedül is megbirkózom.

- Én… mindjárt összeszedem magam… mindjárt – sóhajtotta, de mikor ismét megpróbálta elengedni a pultot, úgy kóválygott a feje, hogy bele kellett kapaszkodnia Tomiba, onnan pedig megint a pultba. – Mi ez? – kérdezte szenvedőn.

- A pálinka hatása. Kicsit ellazít.

- Inkább kiüt - suttogta a lány, és döbbenten nézett fel nagybátyjára. – Hogyhogy rajtad nem is látszik?

- Érezni érzem, de hozzá vagyok szokva.

- Akkor ma talicskával megyünk haza?

A férfi szája megrándult, és jókedvűen felelt. – Vezetni még tudok.

- De én utasnak is részeg vagyok. Legalábbis úgy érzem.

Jelzett egy vendég, ezért Tomi ismét magára hagyta unokahúgát, akinek testében egyre inkább szétáradt az erős ital. Bizsergett, elöntötte a forróság, és furcsán kóválygott a feje. A legszívesebben ott helyben lefeküdt volna aludni, vagy legalább megállítani a körforgást. Nem érzékelte az időt, ahogy Tomi jövés-menését sem, csupán arra eszmélt, mikor nagybátyja átkarolta a derekát, és erős karjával megtartva vezette kifelé a friss levegőre. Dorina mélyeket lélegzett, mielőtt Tomi a kocsiba segítette volna, de jobban attól sem lett. Ráadásul nagybátyja közelsége valami hatalmas erővel csapta mellbe és korbácsolta fel érzékeit. Szerette volna, ha az utazás soha nem ér véget, vagy inkább, hogy érjenek minél előbb haza, és kiszabadulhasson ebből a fojtogató légkőrből. Zavarában úgy bambult ki az ablakon, mint egy kisgyerek, aki még sosem látta az elsuhanó táj szépségét, s a szemeit sem tudja levenni róla. Félt attól, hogy elárulja magát, hogy ebben az állapotban nem fogja tudni titkolni felhevült érzelmeit.