Hamar a klubhoz értek, s mikor Tomi leparkolt a hátsó ajtónál, azonnal kiszállt és szokásához híven cigarettára gyújtott. Rá sem nézett unokahúgára, mikor az odasétált hozzá, és bizonytalanul megállt előtte. A vonásait fürkészte, mintha csak abban lelné meg kérdéseire a választ. Egy idő után elunta, és inkább a tájat nézegette egészen addig, míg nagybátyja – még mindig szó nélkül – megindult befelé. Vagyis csupán az ajtóig jutott, mert hiába nyomta le a kilincset, a zár nem engedett. Zsebéből elővette kulcscsomóját, azzal próbálkozott, de úgy tűnt, nincs esélye. Dühösen, csendesen morogva vette elő mobilját, és benyomkodva néhány gombot a füléhez emelte. Üdvözlés helyett beleordított a telefonba, de olyan élesen, hogy a mögötte várakozó Dorina is összerezzent.

- Miért van zárva a hátsó ajtó?... Nem érdekel, hol van és mit csinál… Ha fél percen belül nem nyissátok ki, az egész bagázs ki van rúgva!

Haragja villámként cikázott körülötte, amitől Dorinát elkapta a félsz. Bár nem ez volt az első eset, hogy Tomit így látta, ez mégis más volt, egészen ijesztő. Pedig csupán néhány pillanatot vártak, és az ajtó kitárult előttük. Abban a pillanatban Tomi berobbant a terembe, és dühösen nekiesett a közeledő kidobónak. Szavai átvágtak az épületen, és minden alkalmazotthoz eljutottak. Volt, aki fel sem vette, de a legtöbbjük rémülten pislogott, és figyelte az eseményeket. Tomi pedig cseppet sem fogta vissza magát. Olyan volt, akár egy pasa, aki a szultán nevében bármit megtehetett. A különbség csupán annyi, hogy neki nem volt szüksége ekkora címre, hogy ítélkezzen beosztottjai sorsa felett. Sokkal inkább kellett neki egy visszafogó kéz, de erre csak akkor jött rá maga Dorina is, mikor remegő ujjait nagybátyja karjára helyezte. A megnyugtató mozdulat ösztönös volt, semmi hátsó szándék nem lapult benne, csak a félelem, a bizonytalanság, a zavar, és a magány. Mindez olyan élesen kiült a lány arcára, hogy Tomiba belefagyott minden ki nem mondott szó, és minden szitok. Olyan hirtelen fordult el, és sietett az irodájába, hogy mindenki döbbenten pislogott utána. Miután az ajtó hangosan becsapódott, az emberek tekintete Dorinát pásztázta, mintha tőle várnák az eset magyarázatát. Bár a lány nem tudta, mit is kellene elmondania, nagybátyja dühének okát, amit még ő sem tudott, vagy hirtelen történt távozását, amit szintén nem tudott hová tenni. Ezért nem szólt, csak lassú, bizonytalan léptekkel követte Tomit. Kopogás nélkül nyitott be a szobába, de gondosan ügyelt rá, hogy az ajtót becsukja maga mögött. Idegesen, ijedten közeledett nagybátyjához, aki az asztala mögött állt, és az iratok között keresgélt. Oda sem figyelt az érkezőre, mintha bárki kopogás nélkül besétálhatna hozzá, ám a csendre annál inkább. Mert Dorina nem szólt, csak aggódva nézte nagybátyja még mindig haragos vonásait, s már nem csak a keze reszketett, de egész testében rázta valami különös félelem.

Hosszú, néma másodpercek után Tomi felnézett, mintha csak akkor jutott volna el tudatáig, hogy nincs egyedül. – Mi van? – kérdezte, de hangja is hasonlatosan kemény volt, mint vonásai.

Dorina nem tudott felelni, mert ő maga sem tudta, miért ácsorog olyan szerencsétlenül, mint már annyiszor az életében. Eddig a rettegés vezette, most viszont… megfogalmazni sem tudta, de szinte fizikai fájdalmat okozott. Látta azt a hatalmas dühöt, ami nagybátyjában lakozott, a felsőbbrendűséget, ami úgy tört felszínre, mint egy kegyetlen pofon. Ez minden volt, csak emberséges nem, pedig Dorina hitte, ha valakiben, hát Tomiban több is van ebből a tulajdonságból, mint másnak, hiszen vele kedves volt, befogadta, ruhákat vett neki, és még önmagával szemben is megvédte, ahelyett, hogy kihasználta volna. Nem értette, hogy ez a férfi, hogy lehet ilyen kegyetlen és szívtelen másokkal.

Sóhajtott, és reszketeg ujjaival megérintette nagybátyja karját. – Mi… mi történt?

Már maga a kérdés is tele volt könyörgéssel, amire Tomi összehúzta szemöldökét, és bár úgy látszott, nem akar felelni, mégis megszólalt. – Az alkalmazottaim azt hiszik, azért fizetem őket, hogy szórakozzanak munka helyett.

- Szórakozzanak? De… dolgoznak.

- Ha így lenne, azt csinálnák, amit kell, és nem ütköznék zárt ajtókba.

- Talán… talán oka volt.

Tomi mélyen belevájt unokahúga szemeibe, mintha csak az őszinteségét vizsgálná. – Mindennek van oka, de nem azért fizetem őket, hogy okokat gyártsanak, hanem hogy kérdés nélkül kövessék az utasításaimat.

Dorina nyelt egyet, és megrázta a fejét. – Mi van, ha az utasítás teljesíthetetlen.

- Az, hogy ott álljon a nyitott ajtó mellett? Már megmondtam neki, még egy hiba, és repül.

A lány szíve összefacsarodott. – Ugye nem? Ugye nem akarod kirúgni? Biztosan nem szándékosan tette, és…

A férfi arcizmai megrándultak, ahogy unokahúga szavait hallgatta. – Egy okot mondj, csak egyet!

Dorina ajkai szóra nyíltak, de mikor látta a merev elutasítást nagybátyja minden rezdülésében, egyszerűen ráhelyezte ujjait a férfi szívére, és úgy suttogott. – Te jó ember vagy! Miért akarsz kegyetlennek tűnni? – Ha már volt bátorsága elkezdeni, folytatni is akarta. Odalépett Tomi elé, és már nem csak kezével, de egész lényével hozzá simult. Szemeit lesütötte, de csak egy pillanatra, mert amikor a férfi nem reagált, felnézett rá, és lágy tekintetén át próbált a szívére hatni. – Legalább hallgasd meg! – Mikor nagybátyja erre sem felelt, még hozzátette: - Kérlek!

Tomi sóhajtott egy mélyet, majd egyszerűen kilépett unokahúga bűvköréből, kikerülte, és az ajtóhoz lépve szélesre tárta azt. – Gyere be! – szólt ki, de hangja cseppet sem lágyult meg.

A nagydarab ember tétován lépett a szobába, s mikor becsukódott mögötte az ajtó, szinte összerezzent, és azonnal magyarázkodni akart. – Főnök, én igazán nem…

- Ezt ne! – rivallt rá Tomi, miközben csípőre tette kezeit, úgy méregette beosztottját. – Csak arra felelj, mi a probléma, ami miatt nem tudod teljesíteni a feladatodat?

Láthatóan a nagy ember meglepődött, mégsem felelt azonnal, előbb az asztalnál ácsorgó Dorinára nézett, csak azután Tomira. – Főnök, ez… ez olyan férfidolog.

- Mondd!

A szó kegyetlenül hangzott, és Dorina csak akkor értette meg, mikor a magas, erős kidobó fülig pirulva, zavartan dadogta el a baját.

- Prosz… prosztatagondjaim vannak.

A lány szeme sem rebbent, mert fogalma nem volt a szó jelentéséről, mégis biztos volt benne, ez valami férfibetegség, mert elhangzása után Tomi arcizmai megrándultak, és már közel sem volt olyan ellenséges, mint eddig.

- Orvos látott?

- Igen, persze, és már szedem a gyógyszert.

Tomi bólintott. – A mai napot már végig kell csinálnod, de holnaptól – várt egy pillanatot, ami elég volt arra, hogy a fiú ijedten pislogjon rá, felkészülve a legrosszabbra is -, betegállományba mész, és látni sem akarlak addig, míg rendesen el nem tudod végezni a munkádat. Világos?

- Persze, igen, hogyne! – A kidobó boldog zavartsággal bólogatott, és hálás szemei úgy vetültek Tomira, mint valami istenségre. – Köszönöm, főnök!

Tomi elfordult, és visszaballagott az asztalához, miközben unokahúgára mutatott. - Ne nekem köszönd, Dorinának!

A fiú meglepetten, zavartan bólogatott, amitől a lány talpig elvörösödött, és lesütötte szemeit. Örült, hogy sikerült nagybátyját jobb belátásra bírnia, s közben olyan ideges volt, mintha ő lenne az elbocsátásra váró alkalmazott. Pedig annyira már volt bizalma Tomiban, hogy tudja, őt sosem bántaná. Ezért is volt mersze beleszólni dühébe. S mégis félt, rettegett nagybátyja azon arcától, ami előtte még csak homályosan bontakozott ki.