Haza vágyott, Tomihoz, az ő közelébe, ahol minden egyszerű és tiszta, biztonságos és… boldog. Olyannyira nem volt magánál, hogy önkéntelenül mondta ki, amit érzett. – Haza akarok menni!

- Haza? – Lóri hangja árulkodott véleményéről, amire a lány is felfigyelt, ezért sietve hozzátett néhány gondolatot.

- Időt… adj még egy kis időt! – Mikor a férfi nem felelt, odapillantott rá, és szinte könyörögött. – Kérlek! Nekem… nekem ez túl gyors. És… és Tomi sem értené. Még… még kell egy kis idő.

Lóri láthatóan elmerengett a kérésen, majd minden átmenet nélkül elfordult, kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt. Sietős léptekkel megkerülte az autót, és a lányt is kisegítette.

Bár Dorina nem akart menni, nemigen tehetett mást. Lassan saját lábaira állt, és reszketve pislogott előbb az előtte álló férfire, majd az útra, az emberekre, és végül az ötszintes épületre, ami előtt álltak. – Mi… miért hoztál ide?

- Itt lakom – felelte Lóri, és mielőtt a lány elfuthatott volna, megragadta az ujjait, és lágyan a kezébe fogta. – Csak egy pillanatra, hogy lásd, nem vagyok szörnyeteg.

A férfi kedves volt, nem volt benne semmi rettegni való, Dorina mégis tartott tőle. Nem a fizikai bántalmazástól, hiszen Lóri nem tűnt olyannak, aki veri a nőket, de a lelki terror hasonlatosan képes ütni, s olyan pofonoktól égett az arca már éveken át. Nem akart újakat, ahogy nem szeretett volna ismét szenvedni egy olyan embertől, aki kihasználja, eltapossa vagy beletörli a lábát. Mégsem ellenkezett, mert eszébe jutott Tomi. Miatta, igen, miatta hagyta magát bevezetni a házba, fel a negyedik emeletre. s bár kissé megtorpant a lakás előtt, végül belépett az ajtón, amit Lóri kitárt előtte.

- Nos – terelte beljebb a férfi, miközben becsukta maguk mögött az ajtót -, ez lenne az. Nem nagy szám, de nekem megfelel. Kifejezetten tetszik, hogy rálátok a parkra. Olyan érzés, mintha szabad lennék.

- Hiszen… hiszen szabad vagy – dünnyögte Dorina, miközben óvatosan körbenézett. Bár nem tudta, mire számított, de ez az egyszerűen berendezett, kedves lakás mellbe vágta. Ha legalább rendetlenség lenne vagy mocsok, néhány széthagyott italos üveg, akkor valóban lenne oka félni és gyűlölni. Így viszont csak állt meredten, és azon tanakodott, hogyan tovább.

- Szabad, de... – Lóri arca megrándult, miközben kinézett az utcára - tudod, minden éjjel felébredek, és úgy érzem, még mindig ott vagyok a börtönben, a cellában. Olyankor felkelek, idejövök az ablakhoz, és figyelem a gyönyörű fákat, hallgatom a madarakat. Akkor megnyugszom. – Nyíltan a lányhoz fordult, és egy mosollyal lezárta az iménti érzéseit. – Csüccs le! Kávét, teát, vagy valami üdítőt?

Dorina a fejét rázta, de nem ült le, továbbra is úgy ácsorgott, mintha menni készülne. Az iménti szavakon gondolkodott, és valami megmozdult benne. Sajnálatnak vélte, s ennek fényében kezdte másként látni a férfit. Próbálta magát beleképzelni a helyébe, próbált mindent az ő szemével látni, ám mindez kevés volt hozzá, hogy elűzze rettegését. Menni akart, minél hamarabb, és minél távolabb, de mozdulni sem mert. – Szép lakás – nyögte végül, csakhogy ne ácsorogjon olyan szerencsétlenül.

Lóri őt figyelte, majd lassan odaballagott elé, és áthatóan lenézett rá. Megfogta összekulcsolt, remegő ujjait, és úgy melengette tenyerében, mintha fagyott lenne. Tekintete égett, amit Dorina képtelen volt sokáig állni. Inkább lehajtotta a fejét, és a bölcsőben tartott kezét nézte.

- Úgy látom, Tomi nagyon megijesztett téged, mikor rólam mesélt.

- Nem – hárított a lány, és még az ujjait is elhúzta. Hátrált néhány lépést, s úgy tett, mintha lefoglalná a falon lógó hatalmas festmény. – Sajnos… sajnos én ilyen vagyok. – Remélte, ha még időben tisztáz mindent, Lóri ráébred, mégsem őt akarja, és békén hagyja végre. – Anyám elég különös személyiség, és… ő… szóval…

- Elnyomott téged.

- Igen, valahogy úgy. – Dorina sóhajtott, miközben lassan megfordult, és idegesen a férfire pislogott. – Azt hiszed, hogy… hogy különleges vagyok, pedig csak… csak egy ostoba lány, aki fél mindentől, mert sosem volt otthona, sosem szerették igazán. Én… nekem Tomi az egyetlen, akinek számítok.

A férfi merengve hallgatta Dorinát, majd megértően bólintott. – Értelek. De gondolom, nem csupán ezért vagy vele. Mit tud, amit mástól nem kaphatsz meg? Mert, amit én ajánlok, az hasonló, ha nem jobb. Van lakásom, ahová költözhetsz, van munkahelyem, és megadok bármit, amit szeretnél. Bármit.

- Akkor… akkor engedj el! – kérte, s a tekintete tele volt könyörgéssel. – Csak ezt kérem.

Lóri megrázta a fejét, és a tarkóját simogatta. – Tudom, hogy kicsit gyors a tempó, és természetesen nem várom el, hogy azonnal dönts. Ma este leutazom a szüleimhez, és csak két nap múlva leszek újra itthon. Addig van időd átgondolni a dolgokat.

Két nap. Dorina pillanatnyilag fellélegezhetett, mégsem érezte magát jobban. Két nap semmire nem volt elég, még arra sem, hogy átrágja a dolgokat, és kitalálja, hogyan tovább. A helyes utat kereste, de nem talált mást, csak kuszaságot. Folyamatosan figyelmeztetnie kellett magát a tétre, ami miatt itt volt, ami miatt el kellett viselnie Lórit. Talán, normális esetben nem ódzkodna, nem félne ennyire tőle, de hogy Tomi figyelmeztette, szinte az ördögöt látta. Pedig Lóri egyáltalán nem hasonlított arra a képre, ami a lányban a gonoszról élt. Sokkal inkább egy kedves, odaadó, szerethető férfi volt.

- Tényleg nem kérsz valamit? Csinálok forrócsokit.

- Nem, tényleg nem…. de köszönöm!

- Oké! – Lóri széttárta a karját, és az ajtóra mutatott. – Menjünk?

Nem kellett kétszer kérdezni. Dorina olyan iramban indult meg, mintha a világból készülne kiszaladni éppen. Persze, ez nem állt messze az igazságtól, mert valóban menekült.

Amint elhagyták az épületet, és visszaszálltak Lóri kocsijába, Dorina kezdett felengedni. Már nem remegett, csupán csendben várakozott. Olyan volt ez, mint régen, mikor azt remélte, sorsa jobbra fordul majd, de nem tudta mikor és miként. Tűrt és hagyta, hogy az élet maga találja érdemesnek a boldogságra. Megadta, de hamar el is vette. Helyébe visszatért a holtpont, amiben létezett ugyan, de nem élt.

- Hová vigyelek? Tomihoz? – pillantott a lányra Lóri, mire az hevesen a fejét rázta.

- Ne! Csak… csak a fagyizóhoz.

- Rendben!

Lóri teljesen nyugodtan kanyarodott az utcába, és parkolt le a cukrászda előtt. Azután a lányra emelte mosolygós szemeit, mintha már most az övé lenne. Ám Dorina nem akarta ezt az érzést, és egy utolsó zavart pillantást vetve a férfira, kinyitotta az autó ajtaját. Menekülni akart, de csuklójára ráfonódtak Lóri ujjai és megállították. Nem mert ránézni, nem mert megfordulni, de így is hallotta a férfi szavait.

- Két nap.

Az érintés engedett, és Dorina úgy rohant el, mintha kergetnék. A szíve a fejében lüktetett, de olyan hévvel, mintha ki akarna esni. A gyomra görcsbe rándult, és egész testében rázta a tehetetlen keserűség. Úgy hitte, nincs választása, mert ha nem egyezik bele Lóri ultimátumába, ha nem lesz a barátnője, ha nem költözik hozzá, napfényre kerül Tomi múltja, és a férfinek felelnie kell a felhozott vádakra. Tagadhatja, de Lóri azt mondta, bizonyítékai vannak, hogy Tomi részt vett minden balhéban, minden rablásban. És ha Lóri börtönt kapott érte, félő, hogy nagybátyja is azt fog. Nem, ezt akarta semmiképp, hiszen az egyetlen ember volt, akit igazán szeretett, és az egyetlen, aki őt is szerette. Befogadta, mikor anyjával megjelent, munkát adott neki, és megvédte mindenkitől. Mikor pedig Sára távozott, ő akkor is kiállt unokahúga mellett, és biztosította róla, „otthon” van. Igen, ez a szó többet mondott mindennél. Mert akinek ilyen jó szíve van, az nem kerülhet börtönbe, pláne nem miatta, csak azért, mert Lórinak ez a fajta bosszú tetszett leginkább. Amúgy sincs baj – vigasztalta magát -, Lóri kedves, figyelmes, még csak nem is csúnya, sőt. Nincs benne semmi hiba… bár nem Tomi, és ez óriási hátránya marad mindig.