Miután beültek, a férfi indított, és kikanyarodott az útra. Egy darabig nem szólt, de aztán bizonyára úgy vélte, meg kell törnie a beállt, nehézkes és fájdalmas csendet, mert unokahúgára pillantott, és feltette a legidétlenebb kérdést, amit csak lehetett. – Jól vagy?

Dorina rámeredt nagybátyjára, de mikor tekintetük találkozott, még a kérdést is elfelejtette. Tomi ezt másképp értelmezte, mert szabad kezét unokahúga ujjaira tette, és játékosan megszorította.

- Ne aggódj! Anyád hamarosan újra visszajön, mint mindig. – Mikor a lány nem felelt, és arcán kiütközött a bizonytalanság, a félelem, a nyugtalanság, Tomi még hozzátette a legédesebb szót: - Cica.

Ez megtette hatását, mert Dorina elpirult, és lesütötte szemeit. Az erős kéz szorított még egyet ujjain, majd elengedte, de nyomát ott érezte még akkor is, mikor leparkoltak a klub hátsó bejáratánál, és kiszálltak a kocsiból.

- Ez meg mi? – Tomi, szokásához híven azonnal cigarettára gyújtott, úgy ballagott egyre közelebb alkalmazottaihoz, akik az ajtó előtt várakoztak.

- Helló, főnök! – intett Klemi, és lassan odatipegett Tomi közelébe. – Remélem, nálad a kulcs.

Tomi összehúzott szemöldökkel kifújta a füstöt. – Kinek kellett volna ma nyitnia?

- Mintha nem tudnád! – Klemi félrefordította fejét, úgy méregette főnökét. – Marcsinak.

A férfi magában elmormogott némi szitkot, majd előhalászta zsebéből a kulcscsomóját, és a bejárathoz ballagva kinyitotta a zárat. Előre ment, egyenesen a nagyterembe, ott megállt, és csak úgy a válla felett szólt vissza unokahúgának.

- Cica, zárd be az ajtót!

Dorinának hirtelen fel sem tűnt, hogy nagybátyja hozzá beszélt, csak amikor a többiek olyan egyértelműen vigyorogtak rá, hogy attól ismét csak fülig pirult, és szó nélkül teljesítette az utasítást. Bezárta az ajtót, majd kulccsal a kezében ment Tomi után.

-… fél óra múlva. Nem érdekel, mit csinálsz éppen, szedd össze magad, és told be a hátsódat, mielőtt elveszítem a türelmemet. – közölte Tomi a telefonba, de olyan élesen, hogy akinek szólt, az bizonyára nem mert ellenkezni. –Nem vitatkozom! Fél óra, és egy perccel sem több! – ismételte magát, majd letette a telefont, és két kézzel, dühösen a pultnak támaszkodott.

- Mi történt? – Dorina odasétált nagybátyjához, letette mellé a kulcsot, és kíváncsian pislogott rá.

- Semmi különös, csak kezd elegem lenni ebből a nőből.

- Nőből? – kíváncsiskodott Dorina. Hangja élesebbre sikerült, éppen ahogyan szánta, és ezt nem csak ő érezte, de a körülöttük jövő-menő alkalmazottak is, akik mindent tudó mosollyal pislogtak felé. Egyedül Tomi nem vett róla tudomást, mert ugyanolyan hévvel felelt.

- Marcsiból.

A név elhangzása után, több szem is Dorinára szegeződött, amit a lány inkább csak érzett, mint látott, mert nemhogy a többiekre, még nagybátyjára sem mert nyíltan felnézni. – Értem – sóhajtotta, amire az egyik pultosfiú kis híján felröhögött. Dorina abban a pillanatban megfogadta, soha többé nem szól egyetlen szót sem, még csak nem is kérdez semmit, hiszen éppen arra nincs hatással, éppen annak nincs füle hozzá, akinek szól. Zavart fejében egymást kergették a teóriák, a kusza gondolatok, amik teljesen lelombozták. Ugyan, mit várt? Ő csupán egy unokahúg, semmi más.