A lány keze reszketett, miközben a poharakat töltögette, hát még amikor kilépett a terembe, és mindenkihez odasétált, hogy letegye melléjük az italokat. A férfiszemek úgy tapadtak rá, hogy Dorinának igazán össze kellett szednie magát, hogy ne fusson el.

- Hallod-e, Tomi, micsoda kincseket rejtegetsz előlünk? – füttyentett a bíró, és tenyerével rácsapott a lány fenekére. – Honnan ez a szépség?

Dorina összerezzent, de nem mert reagálni sem, hiszen fogalma sem volt arról, itt mi számít kedveskedésnek, és mi tolakodásnak. Csupán egy lopott pillantást vetett nagybátyjára, és leolvasta arcáról, hogy a bíró épp a türelem határát feszegeti.

- A kincsesláda mélyéről, de remélem, nem bánom meg, hogy előhoztam.

A téma ennyivel lezáródott, így Dorina is tovább folytatta a munkát, és egyre-másra cserélte az üres poharakat telire, vágta össze a gyümölcsöket, vitte be a rágcsálnivalót. Ahogy múlt az idő, és a férfiakat elkapta a játékszenvedély, már nemigen figyeltek rá. Döntötték magukba az italokat, és egymás után szívták a cigarettát, szivart. Még Tomi is teljesen elmerült a kártyákban, és ugyanúgy hangoskodott, mint a többiek.

Jó hangulatban telt el a délelőtt, ám ahogy egyre kapatosabbak lettek a vendégek, úgy bomlott fel az asztal. Már nem várták meg, míg Dorina kiszolgálja őket, maguk mentek italokat töltögetni. A lány zavartan segédkezett, szeletelte a gyümölcsöket, keverte az italokat, törte a jeget, mosogatott. Olyannyira lefoglalta ez a tevékenység, hogy már oda sem figyelt, ki mászkál mögötte és szolgálja ki magát, vagy veszi ki kezéből az éppen felszeletelt gyümölcsöt. Csupán arra eszmélt, hogy egy nagy darab kéz tapadt a fenekére, és úgy markolta meg, mint cukrász a dagasztanivaló tésztát. Közben egészen az asztalhoz szorította. Nyögni sem tudott, mert a hányinger kerülgette, mikor megérezte a bűzös leheletet, amely az arcába csapott.

- Hmmm! Ez igazán csodás! – hallotta az ismerős hangot. Beletelt egy kis időbe, mire felismerte, de abban a pillanatban elkapta a félelem. A bíró. Dorina nem volt ostoba, tudta, hogy egy ilyen befolyásos emberrel nem jó ujjat húzni. De az egész teste undorodott, s nem csak a teste, de a lelke is.

- Ne – nyögte, mikor sikerült végre megszólalnia. – En…engedjen el!

- Ugyan! Egyezzünk meg, meglátod, jól megfizetlek.

- Nem, nem akarom! – szenvedett a lány, és megtett mindent, hogy sikerüljön kiszabadulni a bíró matató kezei közül. Ám a következő pillanatban felsikoltott, mikor az ujjak benyúltak a felsője alá, és a melleit fogdosták. – Eresszen el! Hagyjon! – kérlelte Dorina mindhiába. A szavak semmit nem értek, csak még jobban felajzották a bírót, aki egyre sürgetőbben, egyre követelőzőbben szorongatta áldozatát. A lány arcán végigfolytak a tehetetlenség és a néma düh könnyei, orcáján ott égett a szégyen pírja. Meghalni vágyott, meghalni és nem lenni többé, mert képtelen lett volna azzal a szégyennel élni, ami egyre jobban eluralta, hiszen fenekénél érezte a bíró kemény gerjedelmét.