A lakásban csend honolt, így Dorina nesztelen léptekkel ballagott le a lépcsőn. Félt, reszketett attól, hogy találkozzon nagybátyjával, mert nem tudta, hogyan magyarázza meg neki a tegnapi beszédesebbnél is beszédesebb pillanatokat. Sokáig nem morfondírozhatott rajta, mert a konyhába menet éppen Tomival találta szembe magát. A férfi most is fess volt és elegáns. Sötétkék ingjében, fekete öltönynadrágjában olyan volt, akár egy modell. Tekintete áthatóam mérte végig unokahúgát, de csak egyetlen mozdulatra, azután elfordult, és meggyújtva a kezében lévő cigarettáját az udvarra ballagott.

Dorina az ajkába harapott, majd szemlesütve, bizonytalanul követte. Figyelte minden mozdulatát, mintha csak el akarná raktározni, nehogy valaha elfejtse. Hogy mégse tűnjön ki szívéig hatoló zavara, kérdezett.

- Mikor megyünk?

A férfi mélyet szívott a cigarettájából, és az ég felé eregette a sűrű füstöt. – Nemsokára.

- Mégis mikor?

- Sietsz? – A kíváncsi szemek úgy vetültek rá, mintha belé szeretnének látni, s Dorina ettől még inkább zavarba esett. Képtelen volt felelni, csupán a fejét rázta, majd lassan visszafordult a lakás felé, mikor nagybátyja ismét megszólalt. – Anyád hívott, hogyha akarunk még találkozni vele, várjuk meg.

- Hogyha még? – fordult vissza a lány értetlenkedve.

Tomi szájához emelte az egyre fogyó cigicsikket, úgy válaszolt. – Elköltözik.

- Mit… mit csinál? – Dorina kétségbeesetten, teljesen lesújtva pislogott nagybátyjára, miközben néhány lépést közelített felé, hogy ebben a zűrzavarban is érezhesse annak biztonságát. – De nem szólt… nekem egy szót sem szólt róla. – Nem értett semmit, hiszen anyja nem mondta el szándékait, és Tomi szavai azt tükrözték, Sára nélküle akar menni. – Hová… hová megy?

- Valami olyasmit rebegett, hogy hónapok óta van egy udvarlója a munkahelyéről. Hozzá költözik.

- Egy udvarlója? – Dorina keserű sóhaja úgy tört felszínre, mint a láva. Forró kétséggel, tüzes reménytelenséggel. – Azt… azt nem mondta, hogy velem… velem, mi lesz?

Tomi elnyomta a csikket, úgy nézte unokahúga szenvedését. – Csak magáról beszélt, hogy ő költözik.

- Értem. – A lány egy félszeg mosollyal tördelte maga előtt összefont ujjait, és alig mert nagybátyjára nézni. – Akkor… akkor én maradok? Persze, csak ha nem dobsz ki.

- Mégis, minek nézel? – húzta össze sűrű, sötét szemöldökét Tomi.

Minek is? – tette fel a kérdést magának Dorina, de azonnal meg is válaszolta. – Egy jóképű, szívdöglesztő pasinak, egy… - Beleharapott az ajkába, és egy sóhaj kíséretében lesütötte szemeit.

- Ez jót jelent vagy rosszat? – incselkedett a férfi, amire a lány fülig vörösödött. Nem akarta állni nagybátyja mélyen látó tekintetét, inkább beballagott a házba, a konyhába, hogy igyon egy csésze kávét. De alig töltötte ki magának az illatozó feketét, mikor csengettek, és hamarosan anyja éles hangja csapta meg a fülét.

- Ó, hát mégis vagyok olyan fontos, hogy megvártatok? El sem hiszem.

- Ne áltasd magad, nem miattad tettem – felelte Tomi csendes haraggal.

Dorina szíve megremegett, mert úgy hitte, mert azt akarta hinni, hogy nagybátyja óvja, védi, ha kell az egész világ, ha kell, az anyja ellen. Ettől elég erőt érzett magában, hogy kimenjen, és Tomi közelébe sétálva belenézzen Sára kemény vonásaiba.

- Szia, anya!

- Szia! – dünnyögte az asszony, majd bemutatta az ajtóban ragadt, közel ötvenes, kopaszodó, barna bőrű férfit, aki tétován ácsorgott, és jobb híján Sárát nézte, majd a beállt csend hatására sürgetni kezdte.

- Menjünk, szívem! – Amint erre az asszony bólintott, és riszálva az emeletre ballagott, a férfi a többiekhez fordult magyarázatra. – Éjszakás vagyok, és ma még nem sokat aludtam. Szeretnék pihenni, mielőtt dolgozni megyek.

- Hát persze – felelte Tomi nyersen -, mi nem tartjuk fel.

A férfi alig észrevehetően elhúzta a száját, de többet nem szólt, némán várta, hogy kedvese visszaérjen. Szinte fellélegzett, mikor meglátta a lépcső tetején.

- Szívem, végre! Azt hittem, már tegnap összecsomagoltál.

Dorinát megőrjítette a „szívem” kifejezés, ami a férfi szájából annyira negédesen és erőltetetten hangzott, hogy a hideg is kirázta tőle. Amúgy sem találta túl szimpatikusnak Bélát – mert az anyja így mutatta be -, és nem azért, mert roma volt, hanem egyszerűen áradt belőle valami ellenségeskedés.

- Sietek, sietek! – nyögte Sára pakkjai súlya alatt, és bármennyire nevetségesen szenvedett is, egyik férfi sem sietett segítségére, míg ő le nem szólt az emeletről. – Bélu, levinnéd a csomagjaimat?

- Le – felelte a férfi, és kelletlenül felment a lépcsőn, majd megragadta a csomagokat, és köszönés nélkül, némán kisétált a házból.

Sára követte, ám az ajtóból még visszanézett előbb öccsére, majd leányára, de olyan semmitmondón, amitől Dorina szíve megállt ütemében. – Nem akarok érzelgős búcsúzkodást, úgyhogy sziasztok! – És mielőtt bárki felelhetett volna, Sára kilépett az utcára. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy az ajtót becsukja. Tomi lépett oda, és egyetlen mozdulattal becsapta azt, majd hitetlenkedve unokahúgára nézett.

- Anyád egyre rondább pasasokat szed össze. Azelőtt legalább ízlése volt, de most… „Szívem!”

Hogy ne látszódjék rajta a megbántottság, Dorina vette a lapot, és megforgatta bánatos szemeit. – Ne már! Csak ezt ne! Jobb becézésed nincs? Ettől a hideg is kiráz.

- De van – mosolygott lágyan Tomi, majd fejével az ajtó felé intett. – Gyere, cica, induljunk mi is!

- Igen, ez határozottan jobb – sóhajtott a lány, és hagyta, hogy Tomi kivezesse a kocsihoz.