Az este szokatlanul csendesen telt Dorina számára. Nem volt sem hangos zene, sem tömeg, és éjfélre már inkább mentek, mint jöttek a vendégek. Bár nem ismerte az ehhez hasonló klubok heti rendjét, de úgy vélte, a csend betudható a hétköznap malomkerekének, hiszen mindenki munkába, iskolába megy, korán kel. Ezt nem is bánta, de azt igen, hogy Tomit csupán egyszer látta, futólag, mikor a férfi kisietett a klubszobából, és bevitt néhány üveg italt. Még csak rá sem nézett unokahúgára. Dorina hiába szuggerálta, hiába pislogott felé. Marcsival azonban jó pár percet beszélt, vagyis inkább hallgatta a nőt, aki olyan hevesen és gesztikuláltan mesélt, mintha valami hatalmas dolgot adna elő. És biztosan azt is tette, mert Tomi arcizmai úgy ugráltak, olyan idegesen, mint talán még soha. Mégsem szólt, némán végighallgatta beosztottját, bólintott néhányat, majd visszament a klubszobába. Dorina várta, minden percben várta, s közben rettegett. Egy pillanatra úgy hitte, Marcsi a reggeli találkozást mesélte el, és bizonyára Lórit sem hagyta ki. Ám az, hogy nagybátyja dühös számonkérés helyett elvonult, azt jelezte, egészen másról volt szó.

Ezzel vigasztalta magát egészen addig, míg az éjjel véget ért, és miután bezárták a klubot, a szobából is egyre szállingóztak kifelé a kártyázók. Dorina addigra az összes asztalt rendbe tette, a poharakat a pulthoz vitte, és még segített is Marcsinak mosogatni. Ketten gyorsabban végeztek, de nagybátyja még akkor sem jelent meg.

- Megnézem Tomit – dünnyögte Dorina, és választ sem várva a klubszobához ballagott. Remegő kézzel tolta be az ajtót, és igencsak meglepődött azon, amit látott.

Tomi az asztalnál ült a poharak, szétszórt mogyorók és teli hamutálak között. Épp a kártyát osztotta magának és vele szemben egy láthatatlan partnernek. Legalábbis Dorina azt hitte egészen addig, míg nagybátyja megszólalt.

- Ülj le! – Az üres székre mutatott, ahová a lefelé fordított lapokat tette.

- Én? – kérdezte a lány, de azért odasétált a székhez és helyet foglalt. – Én nem tudok kártyázni.

Tomi intett a fejével, és unokahúga nem mert ellenkezni. Felemelte a kártyákat, és alaposan megnézte őket. Haloványan emlékezett ugyan arra, amit legutóbb nagybátyja tanított neki, de messze állt attól, hogy egyedül, segítség nélkül kiálljon bárki ellen. Most mégis úgy állt a dolog, hogy ezt kell tennie, és ezt Tomi azonnal igazolta is.

- Milyen tétet szeretnél?

- Tétet? – pislogott a lány. – Én… nekem nincs semmim. Mit… mit tegyek fel?

A férfi fel sem nézett kártyáiból, úgy felelt. – Akkor legyen egy egészen egyszerű tét. Őszinteség.

- Őszinteség? Ezt… ezt nem értem.

- Ha nyersz, feltehetsz egy kérdést, és esküszöm, hogy őszintén felelek, de ugyanezt elvárom akkor, ha én nyerek.

Dorina megdermedt, és biztos volt benne, titkára hamarosan fény derül, vagy ha nem, akkor elveszíti az egyetlen embert, akit szeret. Mégsem hátrált meg, nem tehette, nem tudta megtenni addig, amíg egy cseppnyi reményt látott. Bólintott, és ő is belemerült a színes lapok forgatagába. Próbálta a legjobbat kihozni a kártyákból, de miután lecserélt egy lapot, csupán egy röpke számsorra futotta. Ezzel ült és várta, hogy nagybátyja is dűlőre jusson.

- Mid van? – hallotta a fáradt, komor hangot.

- Azt hiszem… számsor. – Szavaival egy időben kiterítette a kártyáit, és idegesen az ajkába harapott.

Tomi felsóhajtott, és az asztal közepére dobta a lapokat. – Nyertél – közölte a lánnyal, miközben végre belenézett a szemeibe, de olyan mélyen, hogy Dorina képtelen volt sokáig állni. Ám nem csupán tekintete volt átható, mert hangja is hasonlóan bizalmasan csengett. – Halljuk a kérdést!

A lány meglepetten sóhajtozott, nem hitte el, hogy valóban nyert, mégis... Ezernyi kérdése volt, amire őszinte választ akart, és egy, ami mindegyik fölött állt, mégsem azt tette fel, hanem egészen mást. – Tudnál valaha gyűlölni? Tudnál gyűlölni annyira, hogy átnézz rajtam, hogy… hogy megvess?

Tomi elmerengett néhány percig, majd megrázta a fejét. – Még anyádat sem tudom annyira gyűlölni. A vér akkor is össze fog kötni, ha széthullik az egész világ.

A válasznak meg kellett volna nyugtatnia Dorinát, de az idegessége nem múlt el. Hogy ne tűnjön fel nagybátyjának zaklatottsága, az asztalra dobott kártya után nyúlt, és megnézte Tomi lapjait. Bár nem emlékezett minden lehetőségre, de azt egyből látta, hogy nagybátyja lapjai jobbak az övéinél.

- Csaltál – pillantott rá döbbenten. – Miért?

A férfi felállt, és fásult, csalódott hangja betöltötte a helyiséget, és unokahúga szívét. – Mert a kérdésre, amit én akartam feltenni, úgysem adtál volna egyenes választ. – Mivel Dorinának csupán a szemei beszéltek, ő maga hallgatott, Tomi alig észrevehetően elhúzta a száját, majd kifordult az ajtón. – Menjünk! – szólt még vissza, de a reagálást már nem várta meg. Így, mire a lány megindult, már csak odakint érte utol nagybátyját.