Egy új regény mindig érdekességeket, új távlatokat, érzelmeket hordoz. Mindig ad valami pluszt, és beindítja a szívet... azét, aki nyitott erre. Van jó és rossz oldala. Vannak jó és rossz pillanatai. Olyan, akár az élet, mert pontosan onnan, pontosan abból fakad.

Néhány hónapja írtam az ÉN LESZEK A VÉGZETED című krimit. Mely ingyenesen letölthető itt!

Kellemes időtöltést kívánok!

Ízelítő:

Knizner B. Sylvia: Ego ero fatum - Én leszek a végzeted

Copyright ©: Kniznerné Baranyai Szilvia

A jelen szerzeményt, a szerző írásos engedélye nélkül tilos lemásolni, reprodukálni, bármilyen formátumban sokszorosítani, rögzíteni, elektronikus vagy nyomtatott úton továbbítani, mert ezzel a szerzői jogok megsértését, és egyúttal törvényszegést követnek el, ami hatósági eljárást vonhat maga után!
***

„A deviáns viselkedés ismérve nem magától a jelentéstől függ, nem a csoporttól, amit képvisel, hanem az egyéntől, akinek problémái vannak a társadalomba való beilleszkedéssel, elvárásokkal. Az ő természetének jellemzői, a kiváltó okok okozta viselkedésének jellege határozza meg devianciáját.”

– Jaj, Deni, ne vitázzunk már megint!

– Miért, ki kezdte? Nem én akarok hazautazni hétvégére apucihoz, hanem te.

– Ez akkora bűn lenne? Egész héten mást nem csinálok, csak itt csücsülök az albérletben és magolok. Jól esik egy kis kikapcsolódás.

– És én? Velem mi lesz? Mit mondok a haveroknak? „Bocsi, srácok, de a csajom ma is, mint minden átkozott második hétvégén faképnél hagyott, és ment apucihoz.” Bizonyára nagyon is értékelik majd, hogy cseppet sem számítanak neked.

– Ugyan! Nem vagyunk már gyerekek, és semmi kedvem a hétvégémet részeg, felelőtlen emberek társaságában tölteni.

– Ezt közölted már velük?

– Nem, és nem is fogom. Inkább hagyj pakolni, te pedig érezd jól magad a hétvégén, én is azt fogom tenni.

– Rendben, ahogy akarod! Csak azt tudnám, mi a fészkes fenének vagyunk még együtt, ha neked más úgysem számít, csak az, hogy apád meg a mogorva főnöke mellett lehess?

Az ajtó becsapódott, csend lett. De az utolsó szavak még ott visszhangzottak a fülemben hosszú percekig, hátha megfejthetem, hátha rájöhetek a válaszra. S bár legbelül tudtam mindenre felelni, a szavak nem hagyták el a számat, hiszen már nem volt kinek mondanom, s talán értelmét sem láttam. Fájt, rettentően fájt Deni minden tekintete és mozdulata. Tudtam, nem ért meg, és talán nem is fog soha. Más világban élünk. Ő a bohém, a lendületes, a szabad, én pedig... egészen más.

Vállat vontam és folytattam a pakolást, hogy elérjem a hazafelé tartó vonatot. Deninek ebben igaza volt, nem számított más, mert a honvágy, ami évek óta mardosott, úgy belém égett, hogy senki és semmi miatt nem változtattam volna azon elhatározásomat, hogy minden időt, amit csak lehet, otthon töltsek. S ha tehettem volna, onnan vissza sem térek többé. De tisztában voltam vele, apámnak belekerült néhány telefonjába és a befolyásába, hogy az ország legjobb iskolájába járhattam, a legkiválóbb tanároktól tanulhattam éppen azt, amit annyira akartam, amiért annyit harcoltam és veszekedtem szüleimmel. Nem dobhattam el magamtól a rendkívüli lehetőséget, nem rúghattam fel mindent. Ám kihasználtam a felkínálkozó alkalmakat arra, hogy hazamenjek, és ott azokkal lehessek, akikkel már gyerekkorom óta. Emellett pedig örültem, hogy testközelből szerezhetek gyakorlatot abból, amit az iskolában elméletben, olykor bonyolult szaknyelvekkel övezve kellett elsajátítanom. Ez lenne hát az a hatalmas bűn? Deni szemében mindenképp, ami igazából érthető volt, mégsem hatott meg.

Szerettem Denit, bár nem lángolón, nem eszeveszetten, de szerettem. Jó volt a közelében, élveztem a jelenlétét, mégsem éreztem azt a késztetést, hogy érte feladjak mindent. Nem, már nem.

***

„A deviancia olykor elsőre felismerhetetlen, idő és figyelem kell hozzá, hogy mások számára is nyilvánvalóvá váljon.”

A fiatal férfi az utasteret pásztázta. Fekete bőrdzsekit viselt, ami alatt egy szürke, kapucnis pulóver volt. A kapucnit mélyen a szemébe húzta, s bár lehajtotta fejét, tekintete nyíl egyenesen előre szegeződött. Az ablak mellett ült, mégsem érdekelte a lassan szürkébe váló táj elsuhanó szépsége, sem pedig az előtte ülő vörös hajú démoni asszony. Nem foglalkozott a nyilvánvalóan buliba igyekvő fiatal, vihorászó társasággal sem, ahogy a másik oldalon ülő idős házaspár is kívül esett érdeklődési körén. Sőt, ebben a kocsiban egyetlen ember sem volt, aki bármit is számított volna. Akit ő figyelt, az a másik kocsiban ült, belemerülve gondolataiba, vagy inkább egy jó könyvbe. És a kezdeti éberségén túl nem látott és nem hallott semmit, ami körülötte folyt. A férfi ebben egészen biztos volt, mégsem mozdult. Türelmet erőltetett magára és koncentrált.

A vonat befutott Tatabányára. A férfi felállt, és kilépett a kocsiból. Az ajtóhoz állt, és várt. Bár nem látta, de tudta, a másik kocsiból is ugyanezt teszi valaki.

A vonat hatalmas fékezéssel megállt. A férfi hallotta a szomszéd kocsik ajtajának nyitódását, mégsem mozdult. Percek teltek el, hosszú percek, mire ő maga is behúzta a nehéz ajtót, és kilépett a megálló peronjára.

A távolba nézett a lépcső felé, s az ismerős alakot kereste. Szíve hevesebben kalapált, s nem csitult le akkor sem, mikor jó pár méterrel előrébb megpillantotta. A távolság talán kevesebb volt köztük, mint eddig bármikor, ezért a férfi várt egy keveset, s közben az egyik oszlopnak támaszkodott, úgy nézte a legcsodásabb látnivalót, a lányt.