Nehezen, de Tomi kibontakozott a meleg karok szorításából, és amikor végre levegőhöz jutott, feltette a lehető legelterelőbb kérdést, ami eszébe jutott.

- Kínai vagy olasz?

- Mi? – Dorina úgy pislogott, mintha éppen olyan nyelven hallotta volna a kérdést, mint amiknek a nevét nagybátyja mondta.

- Mit szeretnél enni? Kínait, olaszt, esetleg mexikóit?

Dorina egyáltalán nem érzett éhséget, és bántotta is a hirtelen támadt távolság. Mégis összeszedte magát, és elhúzta csóktól duzzadt ajkait. – Nem lehetne inkább magyart?

Tomi szívesen mosolygott volna, de arcáról csupán a zaklatottság jeleit lehetett leolvasni. – Rántott húst?

Dorina bólintott, és nézte ahogy Tomi a telefonján ebédet rendelt, majd egy lágy, de zavart pillantással bement a házba. A lány abban a pillanatban kieresztette a visszatartott levegőt a tüdejéből, és beleharapott duzzadt ajkába. A csók ott égett benne, és még inkább szerelmessé tette, mint amilyen eddig volt. Úgy remegett keze-lába, akár a kocsonya. Szeretett volna megtámaszkodni, mert a gyengeség lehúzta, de nem volt más a közelben, csak az asztal és néhány szék. Az egyik szék támlájába kapaszkodott, de amint ráengedte a súlyát, úgy dőlt ki alóla, hogy a lány kis híján a földön kötött ki. Ettől némileg feleszmélt, és lassú léptekkel követte Tomit.

Az ebéd kitűnő volt, és Dorina valójában csak akkor jött rá, mennyire éhes volt, mikor megérezte a rántott hús illatát. Jócskán evett is, mint aki napok óta koplalt. Valójában így is volt, bár észre sem vette, hogy az izgalmak hatására milyen siralmasan táplálkozott. Mikor végzett, és elégedetten felnézet, Tomi mosolygós szemeit látta. Fülig pirult, és zavartan felállt, hogy összeszedje az ebéd maradványait, mielőtt elindulnak a bárba, de úgy remegett a keze, hogy kis híján leejtette a tányérokat. Tomi odakapott, de az edények helyett unokahúga reszkető ujjait sikerült megfognia. Dorina ettől a talpáig elvörösödött, testén végigfutott a kellemes remegés. Nem mozdult, nem bírt, és mikor nagybátyja felállt, s fölé magasodott, a lábai is egészen elgyengültek.

- Hagyd, majd én! Menj, öltözz fel! – Tomi elhúzta a tányérokat, és visszatette az asztalra, úgy nézett végig unokahúgán, hogy az érezze, lássa, szavai nem véletlenül hangzottak el. Hiszen ruházata olyan ledér volt, mintha nem is viselne semmit.

Dorina bólintott, mégsem mozdult. Ott állt nagybátyjával szemben, és egyre gyorsabban pihegett. Mellkasa emelkedett, amitől mellei apró hullámokban cikáztak. Szája kiszáradt, és résnyire nyílt, miközben tekintetét képtelen volt levenni a férfiről. Az ájulás mégis akkor kerülgette, mikor Tomi ujjai hozzáértek a karjához, és lassan felfelé csúsztak, míg elérték a nyakát. Dorina megszédült, és meg kellett kapaszkodnia. Felemelte kezét, és nagybátyja mellkasára tette. Az érintéstől szinte elveszítette a kontrollt, de az egyenletes ütem, amit a férfi szíve vert, kijózanította, és félelemmel töltötte el. Keserűen lehajtotta fejét, majd amíg mersze volt, felnézett, egyenesen Tomi nyíltan csillogó szemeibe.

- Te nem… te nem érzel semmit? – kérdezte elcsukló hangon.

- Mit kellene éreznem? – Tomi ujjai lassan a lány tarkójára csúsztak, amitől Dorina még jobban elgyengült. Hirtelen azt sem tudta, mit kérdezett az imént, de mikor nagybátyja szája szélén megjelent egy pajkos mosoly, észhez tért, mert meg akarta tudni, mert meg kellett tudnia.

- A te… a te szíved nem ver hevesebben?

- Kellene? – Hangja érzékivé vált, amitől unokahúga teljesen megsemmisült. Látható, érezhető volt, hogy bármit megtenne, akármit, amit csak Tomi akar.

- Én… - Dorina nem bírta, már nem csak kezével, de egész testével nekidőlt az erős férfitestnek, s mégis csupán a saját érzelmeinek jelét látta, érezte. – Az én szívem… mindjárt kiugrik – suttogta -, de te még csak meg sem rezzensz.

- Mégis, mit vársz? Nem te vagy az első nő, akit a karomban tartok, és már a kamaszkoron is régen túlléptem.

- Nem is… nem is érzel semmit?

A kétségbeesés hangja eljutott Tomiig, mert lassan lehajolt, és egy érzéki csókot lehelt unokahúga arcára, majd füléhez hajolt, és úgy lehelt bele, hogy a lány egészen elveszett. – Érzek. Érzem, hogy… ha most nem indulunk el, akkor sosem érünk a klubba. – Felegyenesedett, és mosolyogva engedte le kezét, miközben meghátrált.

Dorina értetlenkedve pislogott rá, és zavartan próbálta összeszedni magát. Szégyellte gyengeségét, miközben látta nagybátyja közönyét. Vagy ha nem is közöny volt, de szinte meg sem rebbentette szívét az a mély érzelem, ami a lányt égette. Össze kellett szednie magát, mert nem akart egy fülig szerelmes libának tűnni, aki nem ismeri a határokat, és csak megy a szíve szava után.

Erőnek erejével próbált megállni a saját lábain, és még kezeit is elhúzta. Némán elfordult, és bizonytalan léptekkel az emeletre ballagott. Az agya lázasan járt, újra és újra lejátszotta magában nagybátyja szavait, hogy megtalálja értelmüket. „Nem te vagy az első nő, akit a karomban tartok.” Igen, ez aligha volt meglepő, bár ha valóban igaz, amit anyja állított mindig öccséről, néhány nőnél sokkal többről volt szó. Ez a lehetőség keserűséggel töltötte el, hiszen azt jelentette, amit Tomi is mondott, hogy nem tud szeretni, és neki a nő csupán élvezet, nem érzelem. Akkor… akkor őt sem szereti? Sosem fogja tudni szeretni?

Felsóhajtott, és vetkőzni kezdett, de most egészen másként. Magát nézte. Nem túl nagy, de kellően telt és fiatalosan feszes melleit, lapos hasát, hosszú, vékony, formás combjait, még a fenekét is megszemlélte, csakhogy lássa, csak hogy más szemmel lássa. Mert sosem érdekelte, hogyan néz ki. Nem akart tetszeni senkinek, sokkal inkább akart elbújni a világ elől. Most azonban más volt a helyzet. Szép akart lenni, szebb mindenkinél, akit Tomi valaha is látott. Sietve a táskájához ugrott, és kidobált belőle mindent, de a kellő ruhadarabra nem akard rá. Maga sem tudta, mit kellene felvennie, ám azt igen, hogy ahhoz még csak hasonló sincs a cuccai között. Szomorkásan huppant le az ágyára, és úgy nézte a széthajigált ruhákat. Felvett egyet-egyet, de ugyanazzal a lendülettel vissza is hajította.

- Így sosem készülsz el – hallotta meg az ajtóból nagybátyja hangját, és mikor ijedten odanézett, Tomi magas, délceg alakját látta, amint az ajtófélfának támaszkodott, s ki tudja mióta figyelte félmeztelen unokahúgát. Fekete farmerjában, szintén fekete ingjében olyan jól festett, hogy Dorina még arról is megfeledkezett, hogy eltakarja csupaszságát. Csak akkor döbbent rá ledérségére, mikor Tomi szemei végigsiklottak rajta. Maga elé kapott egy pólót, miközben felállt, de a férfi addigra már a rendetlenséget nézte.

- Ó, én… - szabadkozott a lány sietve -, csak ruhát kerestem. – És maga előtt tartva a takaró pólót összeszedett néhány nadrágot és trikót.

Tomi köhécselt, amire unokahúga azonnal felfigyelt, és megállt. – Megtaláltad?

- Meg?... Mit?

- Hát a ruhát.

- Ja, azt. – Dorina fülig pirult, és zavartan az ajkába harapott. – Nem… nekem csak kevés… csak pár olyan ruhám van, amiben a klubba tudok menni.

- Hát, akkor… - Tomi kivárt, és csak akkor folytatta, mikor unokahúga kétségbeesetten, félve pislogott rá. – Van a közelben egy helyes kis üzlet, nagyon csinos és divatos holmikat árulnak.

- Ó! – Dorina szíve nagyot facsarodott, és bár szégyellte, mégis elmondta problémáját. – Azok a ruhák biztos… biztosan szépek, de nekem… nekem nincs rá pénzem.

Tomi összehúzta szemöldökét, és ellökte magát támaszától. – De nekem van, úgyhogy vegyél magadra valamit, és menjünk! – Még egy tüzes pillantást vetett unokahúga csupaszságára, majd eltűnt az ajtóból.