Knizner B. Sylvia

Egy asszony tollából

Egy asszony tollából

Bevállalnál egy üzleti vállalkozást?

2017. június 23. - Angel.sylvia

Az emberek nem egyformák. - És bizonyára mindenki egyetért abban, hogy ezzel nem mondtam újat. És talán azzal sem, hogy mindenki képes arra, hogy megváltozzon, vagy azzal, hogy minden tanulható.

Talán ezek a mondatok azok, amivel legjobban jellemezni tudnám a mai otthonról végezhető munka alappilléreit, amire mindenki másképpen reagál.

Aki nem volt még egyetlen tájékoztatón sem, nem olvasott róla, nem hallotta, érdeklődő. Aki már volt tájékoztatón, vagy a szomszéd meséiből megismerte az "ilyesmit", tartózkodó. És milyen az, aki már benne van/volt? Nyitott.

Sokan, sokféleképp látunk dolgokat, mert ami az egyiknek vicc, az a másiknak véresen komoly lehet. Ami az egyiknek fáj, a másiknak öröm. Ami az egyiknek butaság, a másiknak lehetőség.

 

A kérdés most csak annyi:

Te végigülnél egy közel egy órás tájékoztatót, mely hozzásegíthet egy vállalkozáshoz?

Nyomozzunk együtt - JÁTÉK :)

nyomozo.jpg

Kisfiammal kedvenc társasjátékunk ihletet adott, és kíváncsivá tett. Vajon hogyan gondolkodtok? Rájöttök-e néhány információról a válaszra? Ki tudjátok deríteni? Meg tudjátok fejteni a rejtélyeket?

Itt a lehetőség! Húztunk nektek egy kártyát.

 

nyomozo3-horz.jpg

Olvassátok el a rajta lévő információkat, ami nyomozásotok alapja lesz! A lényeges kérdés, amire a válaszokat várjuk szintén a kártyán található , mint "Kérdések". 

Most pedig, hogy az alapok megvannak, íme néhány információ, ami alapján rá kell jönnötök a megoldásra.

Könnyítésként kihagytuk a semmitmondó felvetéseket, mint pl. "Fekete Pakó a bárban kedvenc testrészéről, a Fekete Viperáról énekel".

 

nyomozo11-vert.jpg

Kezdődhet a nyomozás! Kíváncsiak vagyunk, ki mire jut!

A válaszokat kommentekben várjuk! Gyertek, játszatok velünk!

Ki a hibás, ha bántják a gyermeket az iskolában?

"Tudok a gyermekemet ért bántalmazásokról, amiket nem mondok, nem dörgölök egyetlen szülő orra alá sem, de le kell írnom, mert azt akarom, hogy tudják: felelősséggel tartozunk, nem csak gyermekeink életéért, de a viselkedéséért is! Nem kívánom, hogy bárcsak a helyemben, vagy a gyermekem helyében lennétek, mert hiszek a szeretetben, a békében, a megbocsájtásban, és mert nem kívánok egyetlen szülőnek sem olyan lelki kínokat, mint az enyém.

A szívem szakad meg, ha arra gondolok, mit érezhet, mit élhet át az iskolában, mikor lökdösik, gúnyolják, piszkálják, csak mert nem olyan, mint a ti gyerekeitek. Nem olyan, mert sokkal jobb náluk. És ez a jóság már ott megmutatkozik, hogy egyetlen jó szóra elfelejt mindent, hogy boldogan jön haza, ha kedvesek vele, és örül, ha egy nap eltelik anélkül, hogy bántalmaznák. Az én gyermekem kiegyensúlyozott, boldog gyermek, a lelke tiszta, a szíve csupa szeretet. Bárcsak tudnám, hogy a ti gyerekeitek miért lettek agresszívak és gonoszak, hogy mi történhet nálatok, amit nem képesek feldolgozni, és ami miatt kényszert éreznek arra, hogy másokon töltsék ki a felgyülemlett feszültséget, hogy uralkodjanak felettük, megalázzák és megszégyenítsék őket.

Bárcsak segíthetnék, hogy megértsétek, mennyi fájdalmat és bánatot okoznak gyermekeitek, csak mert elfelejtettétek megértetni velük, hogy az elesettet
fel kell segíteniük, a sírókat megvigasztalniuk, a társaikat pedig elfogadniuk."

 

Itt pedig a száraz tények:

A legfrissebb statisztikák szerint, Magyarországon minden tizedik gyermek iskolai bántalmazás áldozata. Van akit hetente egyszer, de van, akit minden nap ér valamilyen sérelem. Ide tartozik a fizikai bántalmazás, az ütés, lökdösés, kényszerítés, holmi eltulajdonítása. Ugyanakkor a lelki terror, mely személyesen, de akár interneten keresztül is megtörténhet. Ez lehet gúnyolódás, csúfolás, zsarolás, hamis kép kiposztolása, vagy épp az arra történő reakció, hamis üzenetek stb.)

Az áldozat:

A szaklapok szerint az alacsony önértékeléssel rendelkező gyerekek, akik szerények, visszahúzódóak, csendesebben. Ugyanakkor van egy kis hányad, akiket azért ér inzultus, mert MÁSok. Ez a másság sokrétű lehet, valamilyen hiányosság, esetleg tanulási nehézség (mint a diszlexia, figyelemzavar), de nagyon sok esetben a megszokottól eltérő gondolkodás, mely sokkal empatikusabb, sokkal mélyebb, mint társaié.

A tettes:

Legtöbbször erőszakos, agresszív, magabiztos diákok, ám ahogy megvizsgáljuk a családi hátterüket, kiderül, hogy elhanyagolt, szabad elv szerint nevelt gyerekek. Odahaza nem foglalkoznak velük, ahogy azzal sem, mit csinálnak. Ha a szülők fülébe jut is egy-egy eset, mivel a gyermekük a bántalmazó, elintézik egy legyintéssel, és azzal, hogy "gyerekcsíny".

Mégis, van egy határ, ahol megálljt kell parancsolni!

Több fiatalkori öngyilkosságról derült ki, hogy az iskolai bántalmazás, a virtuális megszégyenítés volt a kiváltó ok, amit a gyermek már nem tudott elviselni, feldolgozni.

Hány gyermeknek kell meghalnia, hogy a szülők végre észbe kapjanak, és megtanítsák gyermekeiknek, hogy nem szabad másokat bántaniuk? Hány magát hibáztató, öngyilkos kisdiák kell, hogy a tanárok szigorúbbá tegyék a fülükbe jutott bántalmazási esetek büntetését? Mennyi holttestre van szükség, hogy végre mindenki belássa: Végre lépni kell!

Ágnes, 38 éves  "Az általános iskolában csendes, visszahúzódó gyerek voltam. Nem sok barátom volt, és így utólag visszagondolva, nem is igaziak, mert sosem álltak mellettem, ha problémám akadt, mikor a többiek csúfoltak, bántottak, elvették a cuccaimat. Hogy miért tették? A mai napig nem tudom, de szívesen kitörölném az életemből azt a nyolc évet, mert nagyon megviselt. Megalázottnak éreztem magam, és nagyon fájt, amiért nem szerettek. Minden nap az iskola végét vártam, és örültem, mikor végre vége lett."

Egy kis reklám

Néha felkattintok a netre, és olykor egészen véletlenül beleakadok egy-egy könyvembe. S bizony előfordul, hogy olyan helyen, ahol nem is gondolnám. Persze nem a kiadók oldalairól vagy a facebookról beszélek, hanem blogokról, fórumokról.

Egy írónak nem létezik nagyobb elismerés, mikor ilyeneket vagy ehhez hasonlókat olvas, mely visszajelzi, hogy amit csinál, az megérint másokat. Megérint, elgondolkodtat, szeretik.

Eddigi legnagyobb tetszést kiváltó írásom Daniella - A zene szárnyán. Témája a tanár-diák szerelem, mely sok tinilányt érint, és sok tanárt. A téma tabu, és talán éppen ezért jó olvasni róla, átérezni, megérteni...

Ezekből szemezgettem:

daniella_a_zene2-vert.jpg

daniella5-vert.jpg

daniella_a_zene.png

 

Gyermekemért című könyvem neves írók között...

orokbefog2-vert.jpg

 

Sana a látólány is kedvencként:

sana.png

Még két link is, és a lista még korán sem teljes...

https://ladorakonyvtara.blogspot.hu/2015_09_19_archive.html?m=0

http://krvilagakonyvek.blogspot.hu/2016/10/6-konyv-sylvia-b-knizner-daniella-zene.html <3

Köszönöm minden olvasónak!!! <3

Olvasószerkesztőt keresek

Néha van úgy, hogy az ember bizonytalan, hogy úgy érzi, nem bírja egyedül, és kell valaki, aki támogatja, segíti a munkáját. Ám lehet, hogy csupán kíváncsi, hányan állnának mellé, kik szeretnének részt venni egy érdekes, és nagy kihívást jelentő projektben.

Persze, ha rólam van szó, mi más lehetne a dolog mögött, mint egy készülő kézirat. A feladat pedig, ami egyszerre könnyű és nehéz, élvezetes és felelősségteljes, hogy a készülő oldalakat egy lelkes és könyveket bújó olvasó, a maga olvasói szemével értékelje, a felmerülő hibákat jelezze, esetleg ötleteivel, észrevételeivel javítsa.

Hogy lássuk, miről is ez pontosan:

dante.png

Egy készülő könyv mindig nagy kihívást jelent, hiszen meg kell felelnie mindenféle szempontnak. Ezek közül alapvető a lektori, a szerkezeti követelmény, a helyesírás, a téma, a mondanivaló... Több kézirat kikerült már a kezeim közül, és bizony akad olyan, amit utólag elolvasva kijavítanék. (Persze meg is teszem majd. :) ) Sok esetben ezekre a hibákra az író sem jön rá azonnal, hiszen beleéli magát a történetbe, és elveszik a történések sűrűjében. A szavak, mondatok használata kívül esik ezen, és talán a hatásfok miatt, azonnal fel sem fogja, mit és hol rontott el. Azután, mikor már letisztul benne a történet, újra és újra olvasva rádöbben, mit kellene változtatni.

A celebeknél sztároknál, befutott íróknál ez megoldott, mert a kiadó csapata megoldja ezen problémát, de aki nem szerződött, maga kell, hogy megtalálja a gyógyírt a problémára.

Ezért hát olvasószerkesztőt keresek. Olyan lelkes és olvasni szerető egyének jelentkezését várom, akik szívesen elolvasnák a már kész oldalakat, elmondanák véleményüket, és külön jegyzetben leírnák javaslataikat, a talált hibákat, és bármit, ami segíthet.

Itt jelzem, hogy nem megalázó kommenteket várok, ahogy az a mai világban igen elterjedt, hanem építő jellegű kritikát, vagy támogató segítséget.

És a piszkos anyagiak:

Természetesen senki nem dolgozik ingyen, és mivel egy készülő könyvről van szó, ami elakadhat, húzódhat akár hetekig, hónapokig, a segítő kezeknek egy ingyenes, nyomtatott példány lesz majd a fizetsége, és természetesen, nevük szerepel majd a könyvben, mint olvasószerkesztőké.

Jelentkezni a facebookon, üzenetben: --> itt!

 

És, hogy lássátok, miről is van szó:

suttogo_felelem.jpg

Knizner B. Sylvia: Tomi (teljes)

Ha csak néhány szóval kellene jellemeznem a történetet, lekicsinylően egy érdekes szerelmi mesének mondanám, de lehet, hogy szavakat sem találnék arra, hogy megfogalmazzam. Mert néhány szóval lehetetlen elmondani azt, amit egy félszeg, anyjától és a világtól megalázott lány átél. Akit nem becsülnek, nem szeretnek, és nap mint nap azt éreztetik vele, hogy egy senki, egy megtűrt, elviselt személy, aki nélkül az élet ugyanúgy folytatódik tovább. Teljesen mindegy, létezik-e vagy sem, ott van-e, vagy éppen egészen máshol.

Érdekes és megdöbbentő belebújni egy ismeretlen lány világába, életébe, átgondolni és érezni azt, amit megél. Persze ez csupán általánosítás, hiszen nincs két egyforma ember, nincs két egyforma értékrend. Mindenki másképp éli át és dolgozza fel az őt ért traumát. Ez a történet az egyik véglet, mely elmeséli egy alig nagykorú lány kivirágzását, és leírja az utat, melynek végén nem csupán önmagát találja meg, hanem a boldogságot is.

S, hogy ki az, aki a meggyötört, megsebzett lélek segélykiáltására felel,  akinek lelke van hozzá, hogy maga mellé vegye, oltalmazza és virágba borítsa?

Hát Tomi.

tomi.jpg

 

Bár néhány részletet feltöltöttem már, mégis - ahogy minden könyv - egyben az igazi. Mert letehetetlen, megunhatatlan, és igaz.

Katt ide a letöltéshez!

Sylvia B. Knizner - Bánatos szív

Egy nyári fuvallat (ingyen letölthető)

Szokványos szerelmi történetnek indul, ahol adott egy férfi, aki időnként hazalátogat nagyszüleihez a zajos városból, a csendes, nyugodt kisfaluba. És adott egy fiatal, szerelmes lány, aki a szomszédba érkező férfit mindig, minden alkalommal tárt karokkal, és meleg ággyal várja.

Az ember ilyenkor elhúzza a száját, hogy: "Igen, ez egy szétrágott, ezerszer és ezerféleképp elmesélt agyonhasznált sztori, ami még azoknak is a könyökén jön ki, akik imádják a hasonlóan giccses, nyálas, könnyfakasztó szerelmi történeteket."

Mégis, érdemes tovább olvasni, mert bár a regény főszála a szerelem, nem mellékesen bemutatja két ember lelki küzdelmeit egy olyan nehéz helyzetben, amibe a főhős belekerült.

Hétköznapi történet, mégis megrendítő, leginkább azok számára, akik már átéltek hasonlót, vagy akiknek környezetében előfordult már bénulás. Igen, bénulás. Mikor az ember úgy érzi, nincs már értelme semminek, mert azzal, hogy elveszítette a kontrollt valamely testrésze felett, már nem egész, már csak egy darabja régi önmagának. A legtöbb embernek ilyenkor megfordul a fejében, hogy véget vet az életének. Lelkivilága gyökerestül megrendül, és eluralja a depresszió.

De ezt is túl lehet élni, és szeretettel, törődéssel kialakítható egy boldog élet.

Főhőseinkre is ez vár, mert egy történetnek, egy könyvnek, egy regénynek, egy filmnek, jó vége kell, hogy legyen, hogy ne okozzon traumát, és elhiggyük, az élet szép, és bármi gond is adódik, nincs olyan, ami türelemmel, szeretettel meg nem oldható.

És elgondolkodtató, mit ki lehet hozni egy egyszerű alapból, hogy annak hatása legyen...

 banatos.jpg

Egy nyári fuvallat letöltése ingyen itt!

Knizner B. Sylvia: Tomi (51. részlet)

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélt

Knizner B. Sylvia: Tomi (50. részlet)

Csend. Dorina első gondolata a hirtelen beállt csend volt, melyben csak saját szipogását hallotta. Felpillantott, szemei ködfátyolán át nagybátyját figyelte, és a végkifejletre várt. Magában ezernyi teóriát lejátszott, védekezést, támadást, különböző magyarázatokat, ám Tomi némasága elfeledtette vele mindet. Akkor, ott jött rá, van rosszabb, mint a düh, a kiabálás, a szidás, az pedig a hangtalan, néma csend.

Kínlódott, és kínlódásából nem segítette ki senki. Tomi a falat nézte unokahúgának háttal, kezeivel a fejét szorítva, mintha attól félne, ha nem fogja, szétesik. Talán meg sem hallotta a halk sírást, a sóhajokat, a hüppögést, vagy csak próbálta kizárni, hogy gondolkodni tudjon.

Percek, hosszú percek teltek el így, míg Dorina úgy érezte, nem bírja tovább. Az elvetett lehetőségek közül mégis akadt egy, amelyikkel megtörte a csendet, és a közéjük állt feszültséget.

- Sajnálom, én csak… nem akartam… nem akartam, hogy bajod essen. – Idétlenül hangzott, lévén, hogy Tomi sem gyerek, sem gyenge nem volt, mégsem volt más, amit a lány mondhatott. – Nem akartam, hogy… hogy Lóri elmondja a rendőrségnek, hogy… hogy te is…

Tomi olyan hirtelen fordult hátra, hogy a lányba beléfagyott a szó. S bár arckifejezése fenyegető volt, Dorina állta. – Megmondtam. Nem megmondtam neked, hogy kerüld el, és szólj, ha a közeledben ólálkodik? Nem figyelmeztettelek? Ez az én dolgom, nem a tiéd.

- Tudom, én csak…

- Ha tudod, miért akartál elmenni vele? - A harag újra lángra kapott a férfi szemeiben, és úgy vádolta unokahúgát, mint a bíróságon az ügyész. – Mégis, mit akartál tenni? Mit akartál csinálni a hátam mögött?

- Én nem, nem… soha…

- Mit nem, mikor ezt tetted?

- Én nem, hidd el, hogy egy pillanatra sem akartam semmit ellened. Én csak… féltem… féltem, hogy börtönbe juttat.

Igaz volt, és ezt Tomi is tudta vagy sejtette, mert ismét elfordult, elsétált az íróasztala mögött, majd egy kanyarral Dorina mögé lépett, és némileg nyugodtabban szólalt meg.

- Nem bízol bennem – kérdezte keményen -, nem bízol benne, hogy kezelni tudom a problémáimat?

- De igen, csak…

- Csak? – Még közelebb sétált, mígnem elérte Dorina intim zónájának határát.

- Csak… féltem. – Az őszinteség ott csillogott a lány szemeiben, szenvedő, fájdalmas tekintetében, és már akkor sem hazudott volna, ha erre kényszerítik. – Azt mondta, bizonyítékai vannak ellened, és fel fogja használni, ha én nem… ha nem hagylak el. Mit tehettem volna?

- El kellett volna mondanod.

Dorina ajkai szétnyíltak, és szavakat formáztak. Szavakat, melyek értelme a legnagyobb erővel bírt, amit fül valaha hallott. – Jobban szeretlek, mint bárkit a világon, jobban, mint magamat. Nem hagyhattam, nem engedhettem, hogy börtönbe kerülj.

- Inkább te mentél volna börtönbe?

Még ha csak Lóri börtönéről volt is szó, de Dorina bólintott, miközben letörölte potyogó könnyeit. – Bármit megtettem volna érted, pedig… tudom, hogy neked nem én kellek, hanem Aletta.

- Mi van? – Tomi összehúzta sötét szemöldökét, amitől a tekintete szinte villámokat szórt.

- Régebben is ilyen barátnőd volt, nem?

- Ennek mi köze Alettához?

- Hát… az alkata. Hogy neked a telt lányok jönnek be.

Tomi hitetlenkedve rázta a fejét. – Ó, te magasságos! – Van még valami?

Dorina bűnbánón lesütötte szemeit, mint aki az ítéletére vár. Pedig az már eldöntetett, és ezt csak akkor értette meg, mikor nagybátyja ismét megragadta a karját, a fotelhez húzta és leültette.

- El ne mozdulj – fenyegette meg mutatóujjával -, különben kénytelen leszek drasztikusabb eszközökhöz folyamodni.

Fenyegetése keményen csattant, és Dorina még akkor sem moccant volna, ha az épületet földrengés rázza. Megtanulta a leckét, mert nagybátyja haragja bemutatta azt. Persze hiú ábránd lett volna azt hinnie, hogy Tomi az elvesztése miatt dühöngött. Sokkal inkább bántotta a tény, hogy unokahúga elárulta, és az ellenségével szövetkezett. Bizalma megingott benne, és talán soha többé nem is tér vissza. Persze nagybátyjának nem volt szüksége rá, talán még terhére is van, de ő Tomi nélkül senki, egy elveszett lélek, akinek nincs otthona.

Letörölgette még mindig folyó könnyeit, és lehajtott fejjel várta, hogy nagybátyja visszatérjen. Mivel az ajtó nyitva volt, hallotta ahogy a férfi keményen a beosztottjait utasítja, sokkal keményebben, mint eddig bármikor. Ez is miatta van, tudta jól, és biztos volt benne, gyűlölni fogják ezért.

- Tíz perc múlva senkit nem akarok itt látni, sem vendéget, sem titeket! Világos?

- Tíz perc? – hitetlenkedett Marcsi. – Annyi idő alatt össze sem tudunk pakolni.

- Nem érdekel. Holnap egy órával előbb bejöttök, és megcsináljátok.

- De főnök – sipákolta Klemi -, reggel kártya van.

- Mondd le, nem érdekel, de tíz percen belül tűnjetek el!

Ennyi, és hiába kérdezgették, próbáltak beszélni vele, Tomi otthagyta őket, és visszatért az irodába. Első pillantása a szerencsétlenül ücsörgő, kicsire gömbölyödött unokahúgára esett, és vonásain végigszaladt a remegés. Erősen becsapta az ajtót, majd a sarokban álló asztalkához ment, elvett egy poharat, és teletöltötte pálinkával. Egy hajtásra kiitta, ahogy a másodikat is. A harmadikkal viszont Dorinához ballagott, és neki nyújtotta. - Idd meg, jót fog tenni!

A lány remegő kézzel nyúlt az italért, és belekortyolt. Az ízét nem érezte, olyan erő csípte az egész száját tőle. Köhögött párat, és jobbnak látta visszaadni a pálinkát. De Tomi nem vette el.

- Hajtsd fel! – parancsolta.

Dorina nem tehetett mást, ismét a szájához emelte a ki tudja hány fokos nedűt, és felhajtotta a felét. Már nem csak a szája égett, de az egész belseje úgy lángolt, hogy attól félt, belülről fog elporladni. Köhögve nyújtotta vissza a poharat, de Tomi még mindig kegyetlenül elhárította, és a fejével intett, hogy igya meg. Nem volt választása, Dorina sietve kihörpintette a maradék mérget. Fulladozott, úgy érezte, menten elpusztul a testéből kiáradó tűztől. Maga előtt látta saját tükörképét, ahogy a haja lángokban áll, az arca vérvörös, a teste pedig folyamatosan olvad. Ezért nem értette, Tomi miért olyan veszett nyugodt, mikor látja, hogy még levegőt is alig kap. Mégsem szólt, nem mert. Ugyan mit mondhatna, ami befolyásolhatná a kialakult helyzetet?

Tomi elvette a poharat, visszatette az asztalkára, majd kivette zsebéből a telefonját, benyomkodott néhány gombot, és a készüléket a füléhez emelte. Miközben arra várt, hogy a túloldalon felvegyék, unokahúgát figyelte, aki zavartan, szemlesütve süllyedt bele a fotelbe, és megszólalni sem mert.

- Ferenc... – szólt köszönés helyett, miközben az íróasztalához ballagott, és leült a mögötte lévő forgószékbe. – Szívességet kérnék… Nem… Lóriról van szó, menj el hozzá, és szorongasd meg egy kicsit. – Már hangsúlyában sem kérés volt, sokkal inkább parancs. – A vád? Zsarolás, emberrablási kísérlet.

Dorina döbbenten meredt nagybátyjára, de ideje sem volt közbeszólni – persze mersze sem -, Tomi tovább folytatta.

- Nem, dehogy, velem nem próbálkozna. Dorinát zsarolta meg, és kényszerítette arra, hogy vele tartson… Természetesen nem… Itt van velem, az ijedségen kívül nincs baja… Nem ő, hanem én, mikor kirángattam a kocsiból… Persze, egy tapodtat sem. Ismersz, nem?... Oké, kösz! – A férfi kikapcsolta a készüléket, majd lazán az asztalra dobta. Tekintete unokahúgát pásztázta ismét, de nem szólt, csak felállt, megragadta a székét, és egészen Dorina elé húzta. Mielőtt helyet foglalt volna, kopogás zavarta meg, és Marcsi dugta be a fejét.

- Bocs, de már mindenki kinn van. Bezársz? – Tomihoz beszélt, de kíváncsi szemei Dorinára tapadtak, mintha szeretne belelátni a történésekbe. Mégsem látott mást, csak egy kislányt, aki a szidástól, a haragtól megtörten, megsemmisülten ücsörgött magában.

Tomi odament, elállta a bámészkodó útját, és vele együtt el is hagyta a szobát. Az ajtót nem csukta be, így Dorina hallotta, amint Marcsi érdeklődő kérdéseit hárítja, és Alettának válaszol a „Mikor jöjjek?” kérdésére. Egy szó azonban megütötte a fülét, és úgy dobbant elméjében, mintha csak téglával vágták volna fejbe.

- Köszönöm, Tomi, és jó éjt! – hallotta Aletta köszönését, és arra Tomi válaszát.

- Neked is, babám!

süti beállítások módosítása