A mai világban, ahol "Magyarország jobban teljesít", nagyon sok ember él a létminimumhoz közel. Nincs jövőképük, mert a havi fizetésük csak arra elég, hogy az adott időszakban elvegetáljanak. Sokuknak még álmaik sincsenek, mert azt is luxusnak tartják.

"Minek álmodni, álmodozni, ha úgysem valósulhat meg?"

 

Egyszer azt mondta egy sokat látott, sokat tapasztalt ember, hogy mindenkinek kell egy jövőkép, amiért érdemes élnie. Aztán megkérdezte:

Téged mi mozgat? Te miért akarsz élni? Mi hajt? Mi az a motor, amiért még mindig nem adtad fel?

 

Elgondolkodtam, és ezzel együtt alakult ki bennem a kép, áhítat egy új jövőre, amivel megvalósíthatom az álmaimat. Az álmaimat, amik nekem is és neked is vannak. Gondoltál már valaha arra, mit tennél, ha megnyernéd a Lottót? Mire költenéd azt a rengeteg pénzt? Biztosan eszedbe jutott, mennyi mindenen változtatnál, és hány emberen segítenél, mert lenne miből.

Házat építenél? Családot alapítanál? A szüleidnek segítenél? Új autót vennél? Utazgatnál? Kicserélnéd a ruhatáradat? Új iskolába íratnád a gyermekedet? Megvennéd a hőn áhított motorkerékpárt? Elindítanád saját üzletedet? Belevágnál valami egészen újba?

Mi lenne az álom, ami miatt elhatározásra jutnál, hogy tegyél valamit a célod elérése érdekében? Mi lenne a mozgatórugója, hogy végre belásd, lehet még olyan jövőd, amilyet elképzeltél magadnak és a családodnak?

 

   1. -  Első körben, nincs is más dolgod, mint elővenni egy füzetet, és leírni azt a néhány gondolatot, amit a fenti kérdésekre válaszolnál, vagyis: Mi a jövőképed? Mi az álmod? Mit akarsz még elérni az életben? Mik a céljaid? Írd le, rajzolj vagy ragassz mellé képeket, és tudatosítsd magadban, hogy nap mint nap ezért dolgozol!

Legyél célorientált, tervezz és dönts!

 

Vannak, akik céljaik mellé dátumot írnak, és mint egy feladatot feladják maguknak, hogy az adott időszakig sikerül megvalósítani az adott álmot. Mások nem merik bedatálni, mert túlságosan félnek, hogy képtelenek véghez vinni.

Nem számít, melyik variációt készíted el, azt az egyet tudnod kell, saját jövődért te magad vagy a felelős, és épp ezért, az álmaid, a terveid megvalósításáért is. Ezért, ha megálmodod, csak rajtad múlik, valósággá válik-e.

   2. - Képes vagy változtatni magadban? Képes vagy másképp gondolkodni, mint eddig? Képes vagy más szemmel látni a világot? Képes vagy elvonatkoztatni a földhözragadtságból, amiben eddig éltél?

Ha arra kérnének, gyárts kifogásokat, hogy miért NEM változtatsz, mennyi indokot tudnál felsorolni? S ha arra, hogy gyárts érveket, amiért változtatnál, hány okod lenne?

   3. - Szeretnél szabad ember lenni? Szeretnél heteken át nyaralni, s nem azon aggódni, hogy miből fogod kifizetni, vagy miből fogsz utána megélni? Szeretnél egy biztos anyagi hátteret? 

Hasonlítsd össze mostani életedet azzal, ahogy élni szeretnél! S ha megvan a célod, leírtad az álmaidat, érdemes elindulnod a megvalósítás útján.

Hogyan? Mutatok egy lehetőséget: KATT IDE!

Az emberek nem egyformák. - És bizonyára mindenki egyetért abban, hogy ezzel nem mondtam újat. És talán azzal sem, hogy mindenki képes arra, hogy megváltozzon, vagy azzal, hogy minden tanulható.

Talán ezek a mondatok azok, amivel legjobban jellemezni tudnám a mai otthonról végezhető munka alappilléreit, amire mindenki másképpen reagál.

Aki nem volt még egyetlen tájékoztatón sem, nem olvasott róla, nem hallotta, érdeklődő. Aki már volt tájékoztatón, vagy a szomszéd meséiből megismerte az "ilyesmit", tartózkodó. És milyen az, aki már benne van/volt? Nyitott.

Sokan, sokféleképp látunk dolgokat, mert ami az egyiknek vicc, az a másiknak véresen komoly lehet. Ami az egyiknek fáj, a másiknak öröm. Ami az egyiknek butaság, a másiknak lehetőség.

 

A kérdés most csak annyi:

Te végigülnél egy közel egy órás tájékoztatót, mely hozzásegíthet egy vállalkozáshoz?

Kisfiammal kedvenc társasjátékunk ihletet adott, és kíváncsivá tett. Vajon hogyan gondolkodtok? Rájöttök-e néhány információról a válaszra? Ki tudjátok deríteni? Meg tudjátok fejteni a rejtélyeket?

Itt a lehetőség! Húztunk nektek egy kártyát.

 

Olvassátok el a rajta lévő információkat, ami nyomozásotok alapja lesz! A lényeges kérdés, amire a válaszokat várjuk szintén a kártyán található , mint "Kérdések". 

Most pedig, hogy az alapok megvannak, íme néhány információ, ami alapján rá kell jönnötök a megoldásra.

Könnyítésként kihagytuk a semmitmondó felvetéseket, mint pl. "Fekete Pakó a bárban kedvenc testrészéről, a Fekete Viperáról énekel".

 

Kezdődhet a nyomozás! Kíváncsiak vagyunk, ki mire jut!

A válaszokat kommentekben várjuk! Gyertek, játszatok velünk!

Néha felkattintok a netre, és olykor egészen véletlenül beleakadok egy-egy könyvembe. S bizony előfordul, hogy olyan helyen, ahol nem is gondolnám. Persze nem a kiadók oldalairól vagy a facebookról beszélek, hanem blogokról, fórumokról.

Egy írónak nem létezik nagyobb elismerés, mikor ilyeneket vagy ehhez hasonlókat olvas, mely visszajelzi, hogy amit csinál, az megérint másokat. Megérint, elgondolkodtat, szeretik.

Eddigi legnagyobb tetszést kiváltó írásom Daniella - A zene szárnyán. Témája a tanár-diák szerelem, mely sok tinilányt érint, és sok tanárt. A téma tabu, és talán éppen ezért jó olvasni róla, átérezni, megérteni...

Ezekből szemezgettem:

 

Gyermekemért című könyvem neves írók között...

 

Sana a látólány is kedvencként:

Még két link is, és a lista még korán sem teljes...

https://ladorakonyvtara.blogspot.hu/2015_09_19_archive.html?m=0

http://krvilagakonyvek.blogspot.hu/2016/10/6-konyv-sylvia-b-knizner-daniella-zene.html <3

Köszönöm minden olvasónak!!! <3

Néha van úgy, hogy az ember bizonytalan, hogy úgy érzi, nem bírja egyedül, és kell valaki, aki támogatja, segíti a munkáját. Ám lehet, hogy csupán kíváncsi, hányan állnának mellé, kik szeretnének részt venni egy érdekes, és nagy kihívást jelentő projektben.

Persze, ha rólam van szó, mi más lehetne a dolog mögött, mint egy készülő kézirat. A feladat pedig, ami egyszerre könnyű és nehéz, élvezetes és felelősségteljes, hogy a készülő oldalakat egy lelkes és könyveket bújó olvasó, a maga olvasói szemével értékelje, a felmerülő hibákat jelezze, esetleg ötleteivel, észrevételeivel javítsa.

Hogy lássuk, miről is ez pontosan:

Egy készülő könyv mindig nagy kihívást jelent, hiszen meg kell felelnie mindenféle szempontnak. Ezek közül alapvető a lektori, a szerkezeti követelmény, a helyesírás, a téma, a mondanivaló... Több kézirat kikerült már a kezeim közül, és bizony akad olyan, amit utólag elolvasva kijavítanék. (Persze meg is teszem majd. :) ) Sok esetben ezekre a hibákra az író sem jön rá azonnal, hiszen beleéli magát a történetbe, és elveszik a történések sűrűjében. A szavak, mondatok használata kívül esik ezen, és talán a hatásfok miatt, azonnal fel sem fogja, mit és hol rontott el. Azután, mikor már letisztul benne a történet, újra és újra olvasva rádöbben, mit kellene változtatni.

A celebeknél sztároknál, befutott íróknál ez megoldott, mert a kiadó csapata megoldja ezen problémát, de aki nem szerződött, maga kell, hogy megtalálja a gyógyírt a problémára.

Ezért hát olvasószerkesztőt keresek. Olyan lelkes és olvasni szerető egyének jelentkezését várom, akik szívesen elolvasnák a már kész oldalakat, elmondanák véleményüket, és külön jegyzetben leírnák javaslataikat, a talált hibákat, és bármit, ami segíthet.

Itt jelzem, hogy nem megalázó kommenteket várok, ahogy az a mai világban igen elterjedt, hanem építő jellegű kritikát, vagy támogató segítséget.

És a piszkos anyagiak:

Természetesen senki nem dolgozik ingyen, és mivel egy készülő könyvről van szó, ami elakadhat, húzódhat akár hetekig, hónapokig, a segítő kezeknek egy ingyenes, nyomtatott példány lesz majd a fizetsége, és természetesen, nevük szerepel majd a könyvben, mint olvasószerkesztőké.

Jelentkezni a facebookon, üzenetben: --> itt!

 

És, hogy lássátok, miről is van szó:

Ha csak néhány szóval kellene jellemeznem a történetet, lekicsinylően egy érdekes szerelmi mesének mondanám, de lehet, hogy szavakat sem találnék arra, hogy megfogalmazzam. Mert néhány szóval lehetetlen elmondani azt, amit egy félszeg, anyjától és a világtól megalázott lány átél. Akit nem becsülnek, nem szeretnek, és nap mint nap azt éreztetik vele, hogy egy senki, egy megtűrt, elviselt személy, aki nélkül az élet ugyanúgy folytatódik tovább. Teljesen mindegy, létezik-e vagy sem, ott van-e, vagy éppen egészen máshol.

Érdekes és megdöbbentő belebújni egy ismeretlen lány világába, életébe, átgondolni és érezni azt, amit megél. Persze ez csupán általánosítás, hiszen nincs két egyforma ember, nincs két egyforma értékrend. Mindenki másképp éli át és dolgozza fel az őt ért traumát. Ez a történet az egyik véglet, mely elmeséli egy alig nagykorú lány kivirágzását, és leírja az utat, melynek végén nem csupán önmagát találja meg, hanem a boldogságot is.

S, hogy ki az, aki a meggyötört, megsebzett lélek segélykiáltására felel,  akinek lelke van hozzá, hogy maga mellé vegye, oltalmazza és virágba borítsa?

Hát Tomi.

 

Bár néhány részletet feltöltöttem már, mégis - ahogy minden könyv - egyben az igazi. Mert letehetetlen, megunhatatlan, és igaz.

Katt ide a letöltéshez!

Szokványos szerelmi történetnek indul, ahol adott egy férfi, aki időnként hazalátogat nagyszüleihez a zajos városból, a csendes, nyugodt kisfaluba. És adott egy fiatal, szerelmes lány, aki a szomszédba érkező férfit mindig, minden alkalommal tárt karokkal, és meleg ággyal várja.

Az ember ilyenkor elhúzza a száját, hogy: "Igen, ez egy szétrágott, ezerszer és ezerféleképp elmesélt agyonhasznált sztori, ami még azoknak is a könyökén jön ki, akik imádják a hasonlóan giccses, nyálas, könnyfakasztó szerelmi történeteket."

Mégis, érdemes tovább olvasni, mert bár a regény főszála a szerelem, nem mellékesen bemutatja két ember lelki küzdelmeit egy olyan nehéz helyzetben, amibe a főhős belekerült.

Hétköznapi történet, mégis megrendítő, leginkább azok számára, akik már átéltek hasonlót, vagy akiknek környezetében előfordult már bénulás. Igen, bénulás. Mikor az ember úgy érzi, nincs már értelme semminek, mert azzal, hogy elveszítette a kontrollt valamely testrésze felett, már nem egész, már csak egy darabja régi önmagának. A legtöbb embernek ilyenkor megfordul a fejében, hogy véget vet az életének. Lelkivilága gyökerestül megrendül, és eluralja a depresszió.

De ezt is túl lehet élni, és szeretettel, törődéssel kialakítható egy boldog élet.

Főhőseinkre is ez vár, mert egy történetnek, egy könyvnek, egy regénynek, egy filmnek, jó vége kell, hogy legyen, hogy ne okozzon traumát, és elhiggyük, az élet szép, és bármi gond is adódik, nincs olyan, ami türelemmel, szeretettel meg nem oldható.

És elgondolkodtató, mit ki lehet hozni egy egyszerű alapból, hogy annak hatása legyen...

 

Egy nyári fuvallat letöltése ingyen itt!

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélte. – Te is azt mondtad, amit ő, hogy a rablótársad volt. Miben kellett volna kételkednem? – Lassan kezdte összeszedni magát, és már képes volt értelmesen gondolkodni, félelem nélkül belenézni Tomi szemeibe.

- Ha benne nem, ezek szerint bennem.

Ahogy a szavak értelmet nyertek, Dorina ajkai szétnyíltak, és szomorúan megrázta fürtjeit. – Nem kételkedtem senkiben. Talán naivitás, de még sosem voltam hasonló helyzetben sem, nem gondoltam, hogy ami összecseng, az ennyire nem egyezik.

- Összecseng? Ez nem egy regény, Dorina. – Már a „cica” jelzőt sem használta, ami a lány szívében ismét egy tőrt döfött. – Lórinak nincs semmije ellenem, soha nem is volt. Blöffölt, és te elhitted minden szavát, mert el akartad hinni.

- Nem! – hárított Dorina, miközben feljebb ült, és kétségbeesetten próbálta látni, amit látnia kellene, ha már megalapozatlan vádak érik. – Nem akartam elhinni, de mivel annyi rosszat mondtál róla, féltem tőle. Nem tudom… magam sem tudom, minek gondoltam, de összevetve azt, amit te hangoztattál, és amit ő előadott, azt hittem, igazat mond.

- Miért nem szóltál nekem? – szólt, még mindig robosztusan.

- Féltem.

- Mitől?

- Nem tudom – suttogta csendesen, miközben lassan ismét magába zuhant. – Tőle, attól, hogy börtönbe csukat.

- Ez nem magyarázat a kérdésemre. Miért nem szóltál?

Dorina szája sírásra görbült, és így utólag már maga sem tudta, mit miért csinált.

- Miért? – Ez jóval hangosabbra sikeredett, amitől a lány ijedten összerezzent, és döbbenten meredt nagybátyja türelmetlenül villanó szemeibe.

- Nem… nem tudom. Én csak… azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Épp ezért nem értem. – Tomi olyan hirtelen állt fel, hogy a forgószék nekivágódott az asztalnak. Nem törődött vele, néhány lépéssel odébb sétált, onnan nézett le reszketeg unokahúgára. – Ha engem akartál védeni, el kellett volna mondanod, hogy tenni tudjak valamit.

Dorina a fejét rázta. Értette, persze, hogy értette, de akkor és ott egészen más volt a helyzet. Hiába is magyarázná, nagybátyja úgysem hinne neki, mert az ő világában minden fekete vagy fehér, nincs átmenet. Számára viszont még mindig csak homályosan látszódnak a színek, hiszen a világban, ahonnan érkezett, ő sosem volt fontos, soha senki nem akarta magáénak tudni. – Sajnálom – suttogta mégis, és ezzel együtt ő is felállt azon elhatározással, hogy véget vet a vitának, és minden másnak. Visszatér a régi életéhez, ahol csak egy ócska rongy volt, semmi több. – Nem akartam bajt okozni, csak megvédeni téged. – S, ha már elkezdte, a szavak önkéntelenül törtek fel belőle. – Ostoba voltam, mert elhittem az embereknek, amit mondtak – direkt használt többes számot, és olyan nyíltan állta nagybátyja tekintetét, hogy az megértse. – Ahonnan én jöttem, nem voltak még csak hasonlóak sem. Bár nem törődtek velem, de sosem kellett félnem attól, hogy hazudnak, mert őszintén megmondták még azt is, hogy egy senki vagyok számukra. Mikor idejöttem, és te rám néztél, akkor éreztem csak, hogy valaki figyel rám. De az isten verje meg – szitkozódott sírásra görbülő szájjal -, nem kell! Nem kell az olyan figyelem, ami haraggal teli, ami vádol, amitől fáj, amitől éget, amitől azt érzem, hogy lehetnék valaki, s közben tudom, hogy sosem leszek elég, mert… - nem tudott uralkodni potyogó könnyein – a te babád, nem én vagyok.

Mielőtt elfordult, látta Tomi arcizmainak rándulását, és mert rettegett tőle, hogy haragja ismét lángra kap, a kilincsért nyúlt.

- Hová mész? – hallotta nagybátyja sóhaját.

- El – suttogta a könnyeit nyeldesve -, anyához.

Dorina hallotta nagybátyja cifra káromkodását, és mikor elfordult, ott érezte az erős szorítást remegő csuklóján. Megállt. Maga sem tudta, miben reménykedett, de hagyta, hogy Tomi megállítsa és visszafordítsa.

- Még egy kérdés. Ezt akarod? Valóban ezt? Vissza akarsz menni anyádhoz?

Egyszerű kérdés volt, s a felelet mégsem jött olyan könnyedén. – Nincs választásom – motyogta a lány, s úgy vélte, ha fele olyan elesettnek néz ki, mint ahogy érzi magát, már szörnyű a látvány. Bezzeg Tomi, akinek kiállása még inkább férfiassá és csodálatossá tette, maga volt a lenyűgöző szépség, a nyers erő.– Nekem nincs senkim, Tomi. Egész életemben az anyámra voltam utalva, még akkor is, mikor éreztem, láttam, hallottam, hogy csak nyűg vagyok a nyakán. Nekem nincs senki másom. – Mikor a férfi haragosan összehúzta szemöldökét, Dorina sietve folytatta, mielőtt nagybátyja közbevághatott volna. – Egy darabig elhittem, hogy talán te… hogy neked fontos vagyok annyira, hogy törődj velem, hogy… szeress, de ha ostoba és naiv is vagyok, annyira nem, hogy ne olvassak a jelekből, és ne halljam meg a szavak mögött bujkáló igazságot.

- Mégis miféle igazságot? – Tomi ujjainak szorítása cseppet sem lazult, úgy kulcsolódott unokahúga csuklójára, akár a bilincs.

- Neked nem én kellek.

- Ezt már mondtad, de miből gondolod, hogy a fejembe látsz, és tudod, hogy ki vagy mi kell nekem, hogy mit miért teszek vagy mondok? Honnan veszed, hogy ismersz, ha annyira nem bízol bennem, hogy szólj, ha baj van? Ugyan, Dorina! – Tomi elengedte a lányt, és becsapta előtte az iroda ajtaját. Kezének hiánya mart, de Dorina megtett mindent, hogy ne vonják el figyelmét az érzelmei. – Tudod te, mi lett volna, ha Lórinak sikerül téged elvinnie? Honnan is tudnád? – Beletúrt sűrű hajába, és fogalma sem volt róla, mennyire lenyűgözi vele unokahúgát. – Évekkel ezelőtt, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rablás után, Lóri egyik pillanatról a másikra lelépett az egész summával. Hiába kerestem minden lehetséges helyen, nem akadtam a nyomára. Esküszöm, felkutattam mindent, és még annál is többet, de nem találtam meg. Akkor tért vissza, mikor elfogyott a pénz, és az is, amit pénzzé tehetett volna. Mit gondolsz, milyen okom volt rá, hogy feladjam? Dühös voltam rá, rettentő dühös, és bosszút akartam állni rajta minden áron. Legalábbis jó darabig. Aztán lehiggadtam, és megtaláltam a legjobb módját, hogy kiiktassam anélkül, hogy bármi is kiderülne rólam. Ferenc eltűntetett minden nyomot, minden aktát, mindent, amiben csak említve voltam. Nincs ellenem semmije, erről megbizonyosodtam, mielőtt segítettem volna börtönbe csukni. Viszont, a mai napig nem tudtam kideríteni, hol volt éveken át. Ha ma este az a kocsi elgurult volna veled, biztosíthatlak, talán soha többé nem kerültél volna vissza.

Az ijedelem, ami végigfutott a lányon megremegtette egész testét. Elképzelni sem tudta, hogy hosszú időre, talán évekre is elzárhatták volna a külvilágtól. A külvilágtól, ami Tomit jelentette, mert Tomi jelentett mindent. A baj csak az volt, hogy úgy hitte, fordítva ez egyáltalán nem igaz.

- Talán… talán valóban ostoba voltam – ez a szó már kezdett az agyára menni, de nem talált mást, amivel szelíden titulálhatta magát -, nem láttam át ezt az egészet, és nem látok beléd sem, de… neked Dorina lettem ismét, Alettát meg „babám”-nak szólítottad. Ebből bárki kitalálhatja, hogy…

- Mit? – Tomi széttárta karjait, és értetlen képet vágott, majdhogynem komikusat, de a lánynak nem jutott eszébe nevetni rajta. – Ez csak egy becézés. Nyílván nem foglak cicázni, mikor dühös vagyok. – Azt nem mondta ki, hogy „rád”, pedig a pillanatnyi csend éppen ennek a szónak hagyott helyet. És bár Dorina várta a folytatást, az elmaradt. Helyette ismét egy kérdést kapott, tömöret, velőset. – Tényleg vissza akarsz menni anyádhoz?

Nem! – ordított belülről a lány, szinte a haját tépve. S nehéz, nagyon nehéz volt nyugodtnak maradnia. – Nincs más, ahova mehetnék.

- Nem küldtelek el.

- Tudom, de… nehezebb a haragodat elviselnem, mint anya közönyét.

Tomi megforgatta a szemeit, és tehetetlenségi erőből kitörve, kezébe vette az irányítást, ami eddig is ott nyugodott a markában, csak hagyott egy cseppnyi utat a menekülésre. Most összeszorította tenyerét, és bezárt minden kört. – Csak akkor engedlek el, ha valóban menni akarsz, és mivel nem akarsz, ejtsük a témát!

Dorina szíve reménnyel telve dobbant, és úgy meredt nagybátyjára, mintha soha mást nem akarna már látni. És ez így is volt.

Igen, jól értette, ebben egészen biztos volt, és ezzel együtt képzeletben maga előtt látta az új lány kipirult arcát, széles mosolyát. „Babám”. Úgy mart belé ez az egyetlen, rövid szavacska, mintha tőrt forgatnának benne. „Babám” – hallotta újra és újra, mint valami elrontott, hibás verklit. Szenvedése még inkább fájt, mert már tudta, félelmei igaznak bizonyultak, nagybátyja valóban odavan Alettáért.

El akart futni, el akart menekülni, de az egyetlen útvonalon éppen Tomi lépett be, és egyenesen eléje sétált. Megigazította a forgószéket, és helyet foglalt unokahúgától alig fél méterre. Egészen nyugodtan látszott, mintha az alig pár perce történt gyilkos ösztönök nem is az övék lettek volna. Mintha a harag és a gyűlölet olyan messze állna tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

- Szeretném, ha elmesélnél mindent részletesen – közölte, és még előre is hajolt a széken, úgy, mint a filmekben a nyomozók, akik fenyegetően akarnak fellépni a kihallgatott bűnözővel szemben.

- Nincs mit mesélnem – suttogta a lány, de olyan halkan, hogy még maga is alig hallotta.

- Dehogy nincs. Kezdjük ott, hogy mióta vagytok Lórival ilyen jóban?

- Nem vagyunk jóban.

Tomi arcizma megrándult, mégis higgadt maradt. – El akartál vele menni. Ha nem lennétek jóban, nem mentél volna.

- Akkor sem vagyunk jóban – erősködött a lány, miközben tekintetét dacosan nagybátyjára emelte. – Mondtam már, azzal vett rá, hogyha nem hagylak el, elmesél mindent a rendőrségnek, amit azelőtt csináltál. Én csak féltem, hogy megteszi.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. – Tomi úgy tett, mintha az iménti szavakat meg sem hallotta volna. – Mióta?

Dorina fáradtan felsóhajtott, és vállat vont. – Pár napja.

- Mikor azt hazudtad, hogy anyáddal találkozol?

A lány meglepődött, de bólintott. Ostobaság lett volna azt hinnie, hogy amit Marcsi látott, azt titokban is tartja. Nem tette, ahogy nem tartotta a száját később sem.

- Akkor? – ismételte meg Tomi kissé dühösebben.

- Igen.

- Mit beszéltetek meg? Mi volt az alku?

Dorina értetlenül a fejét rázta. – Miért fontos ez?

- Mert tudni akarom! Szóval?

Kitérő válasza nem segített, és a lány sóhajtva adta meg magát.

- Megkérdezte, mennyit érsz nekem, vagy-e olyan fontos, hogy megtegyem, amit kér, csak hogy tartsa a száját. Azt mondta, el akar venni tőled, mert megtetszettem neki. Kérhetne pénzt, vagy az üzletből részesedést, de ennél sokkal nagyobb ütést akart adni.

Mikor elhallgatott, Tomi még közelebb hajolt. – Tovább!

- Adott gondolkodási időt, hogy kitaláljam a módját, a hogyanját, vagy hogy megemésszem. Nemrég jelent meg, és azt mondta, ha döntöttem, hogy szabadon akarlak látni, akkor mehetünk. Nem tehettem mást – szipogta.

Tomi továbbra is ugyanolyan mereven leste unokahúga vonásait, nem enyhült meg. – Miért gondoltad úgy, hogy elhiszed minden szavát anélkül, hogy utána jártál volna?

Már maga a kérdés is érthetetlen volt Dorina számára, hát még nagybátyja komor, határozott arckifejezése, mely arra engedett következtetni, egészen más van a háttérben, vagy legalábbis másként, mint ahogy azt neki Lóri elmesélt