Éjfélre járt, és a vendégek sorra távoztak, már alig-alig lézengtek néhányan, azok is csak ücsörögtek és beszélgettek. Egy-egy illuminált állapotú ember énekelgetett, mulatozgatott csak, de nem zavartak senkit. Dorina egyébként sem foglalkozott velük, őket Tomi szolgálta ki, amikor ráérős idejében kiugrott a pult mögül. Aztán egyszer csak eltűnt. Dorina hiába meresztgette a szemét, sehol sem látta. Csupán az nyugtatta meg, hogy Aletta a helyén volt és végezte a dolgát.

Az egyik kanyarban, mikor Dorina épp a pulthoz tartott, egy árnyék vetődött rá, és egy magas alak állta az útját. Egy halovány pillanatra remélte, hogy Tomi az, de hamar kiábrándult, és csalódottan, vagy inkább ijedten vette tudomásul Lóri jelenlétét.

- Szia, babám!

Már a birtokló mód is ledöbbentette Dorinát, nem különben a férfi közvetlen viselkedése, ahogy megfogta a karját, és közelebb húzva magához, egy puszit lehelt az arcára. A lány ellenkezni is elfelejtett, de amint észhez tért, kihúzta kezét a szorításból, és kissé meghátrált.

- Szia! – motyogta, és megpróbált elsurranni a férfi mellett, ám az egy lépéssel ismét előtte termett.

- Hé! Nyugi! Nem harapok.

Nem, ennél sokkal rosszabbat csinálsz – gondolta a lány, de hangosan csak annyit mondott: - Tudom.

- Akkor beszélhetünk?

- Most is azt csináljuk.

Lóri elmosolyodott, amitől az arca egészen helyes lett. Amúgy is kellemes jelenség volt, divatos farmerben és testhez simuló pulcsiban, csak a lányt rémítette meg még mindig. – Tőlem itt és most is megbeszélhetjük a dolgot, vagy ha eldöntötted, hogy fontos-e neked annyira Tomi, hogy megvédd bármi áron, beszélnünk sem kell róla, és mehetünk.

Dorina felsóhajtott, és kétségbeesetten pislogott körbe, hátha Tomi visszaér és megmenti. Vagy inkább mégse, hiszen éppen őt akarta megvédeni. Nincs választása, ezzel tisztában volt, ahogy azzal is, Lóri nem fogja békén hagyni, csak mert arra kéri.

- Még nem tudok menni, nem hagyhatom az új lányt egyedül. – Védekezett, az időt húzta, pedig még csak nem is hazudott. Oda is biccentett Aletta felé, hogy Lóri lássa, nem hazudik.

- Nocsak, micsoda… dögös maca. – A férfi vigyora már nem is lehetett volna szélesebb. – Öreg barátom visszatér a telt idomokhoz?

A kérdés egyértelmű volta megdermesztette Dorinát, és olyan hirtelen érdeklődéssel pillantott Lórira, mintha az eddigi félelme tovatűnt volna. – Ezt hogy érted?

- Hát, annak idején Tomi megveszett a kerek formákért. Legalábbis volt egy-két hasonlóan mellbevágó csaja.

Ez a hír igazán lesújtó volt, és Dorina szíve akkorát facsarodott, hogy a legszívesebben bőgve elrohant volna. Igazán nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne tegye, és továbbra is úgy ácsorogjon ott Lórival, mintha az egész nem jelentene sokat. – Ez… ez most nem erről szól.

- Nem? Valóban nem? – A férfi tekintete visszasiklott Dorinára, és még mindig a karját fogva, egy lépéssel közelebb húzta magához. – Még mindig ennyire véded? Pedig elhiheted, ez éppen erről szól. Tominak bejön a lány.

- Nem – rázta fejét egyre kétségbeesettebben a lány. – Ez csak munka.

- Amit jó nézni, amit jó fogni, és amit jó az ágyba vinni.

Dorinába belemartak a szavak. Nem akarta hallani, nem akart már semmit sem hallani, ezért kirántotta a karját, és egy gyenge mozdulattal ellökte útjából a férfit.

- Mikor? – hallotta Lóri utána kiáltó hangját, és mivel nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen kettejük titkáról, visszafordult, és csendesen felelt.

- Egy óra múlva.

Lóri bólintott, majd odasétált a pult elé, leült az egyik bárszékre, és Alettától italt rendelt. Dorina látta, amint beszédbe elegyednek, és remélte, a lány Lóri érdeklődését is felkelti, és végül őt fűzi be. Ám csalódnia kellett, mert ahogy telt az idő, a férfi hátat fordítva Alettának, egyre többet pislogott felé.

Dorina fáradt volt. Nem csak testileg, de lelkileg is. Szeretett volna már túllenni a dolog nehezén, maga mögött tudni mindent, vagy meg sem élni azt. Tomi csak játszott vele. Felvette Alettát, hogy őt féltékennyé tegye, mégis sokkal inkább azért, mert tetszett neki a lány telt alkata. Az összhang észrevehető volt köztük, és a levegőben is ott szállt az a bizonyos feromon.

Így volt, s Tomi mégis őt csókolta meg. arról hadovált, hogy jobbat érdemel nála, de közben végig másra vágyott.

A csalódottságtól nem látott tisztán, de még így is, még ennek tudatában is meg akarta menteni nagybátyját, mert ő volt az egyetlen rokona, aki törődött vele, aki kiemelte hamvaiból és életre keltette. Tartozott neki ennyivel. Ezért, mikor egy óra múlva Tomi még mindig nem került elő, úgy döntött, lezárja a dolgot, és véget vet a vacillálásnak. Mivel már csak egy-két vendég ücsörgött a bokszoknál, odasétált a pulthoz, letette a tálcát, és fásultan Alettához fordult.

- Kimegyek a mosdóba – közölte vele, és választ sem várva kisétált a teremből.

Nem tudta, merre menjen, de mikor a nagyteremben Marcsi kíváncsi tekintetével találta szembe magát, a bejárati ajtóhoz indult.

- Még nem zárunk, hová mész? – kiáltott utána a nő, s bár Dorina szívesen válasz nélkül hagyta volna, egy pillanatra mégis visszafordult.

- Csak levegőzöm egy kicsit.

- Oké! – Marcsi vállat vont, de tekintete mégis ádázul ragadt rajta, főleg, mert időközben Lóri is megjelent, és ugyanarra tartott.

Dorina sietve folytatta az útját, mintha a férfit észre sem vette volna, és mikor kiért, hatalmas léptekkel rohant végig a járdán. Bár nem tudta pontosan, merre tart, de azt igen, minél messzebb a lebukástól. Elég, ha Tomi akkor jön rá távozására, mikor az már visszafordíthatatlan, így nem kell fájdalmasan búcsúzkodnia, sem magyarázatot adnia.

- Hé! – Lóri ragadta meg ismét a karját, mikor néhány házzal odébb sikerült utolérnie. – A kocsim arra van – mutatott visszafelé.

Dorina hagyta magát terelni, húzni, eszébe sem jutott ellenkezni. Egészen a bejáratig visszamentek, mert a fekete Fiat ott állt a parkolóban. Lóri kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, beültette a lányt, majd megkerülte az autót, és ő is beszállt. A lány figyelte, ahogy bedugja a kulcsot, elfordítja, és a kocsi motorját felbőgeti. Arra gondolt, innen már nincs visszaút, itt és most lezárul életének legszebb szakasza, és visszatér a rémálmokhoz. A gazda nem ugyanaz, hiszen eddig az anyjának volt rabja, mostantól pedig Lóri uralkodik felette, de a végkifejlet ugyanaz, ismét magányossá válik. Pillanatok, röpke pillanatok, s amint Lóri a gázra taposott, úgy hitte, az is elszállt. Ám amint az autó meglódult, a Dorina felöli ajtó kinyílt, és Tomi dühös hangja úgy csattant fel, hogy a lány ijedve rezzent össze.

- Szállj ki! – kiáltotta, és ezzel egy időben megragadta unokahúga karját, és egyszerűen kirántotta az ülésből.

Mivel Lóri abban a pillanatban lefékezte az autót, hogy az ajtó kitárult, Tominak nem volt nehéz dolga. De látva arckifejezését, Dorina biztosra vette, ha szükség lett volna rá, a mozgó autóból is kiszedte volna.

- Mi a francot művelsz? – rivallt rá, és nem hatotta meg sem a lány riadt arca, az ijedelemtől potyogó könnyei, sem Lóri, aki kipattanva a kocsiból csitítani próbálta.

- Nyugodj le, öreg!

- Fogd be a szád, nem kérdeztelek! – mutatott figyelmeztetően egykori társa felé, majd ismét unokahúgához fordult. – Mit csinálsz? Mi a jó francot csinálsz?

Dorina karján érezte nagybátyja haragját, és testközelből látta is. És nem csak ő, mert a klubból távozó vendégek, és néhány alkalmazott – köztük Marcsi – az ajtóban álltak, és a nem mindennapi jelenetet figyelték. Dorina azonnal kitalálta, Tomi honnan tudhatta távozását, elég volt Marcsi fölényes vonásaira néznie. Bár azt nem sejtette, mi késztette a nőt, hogy megakadályozza abban, hogy elmenjen Lórival, hiszen eddig azt hitte, Tomira hajt. Ezzel a lépéssel viszont éppen a szabad utat rúgta fel, ami talán esélyt adhatott volna arra, hogy próbálkozhasson nála.

- Na, jó! – Tomi megrántotta unokahúga karját, és erőnek erejével vonszolta magával vissza az épületbe, ügyet sem vetve arra, hogy a lány szenved a szorítás alatt.

- Tomi! – Lóri becsapta kocsijának ajtaját, és utánuk rohant. – Beszéljük meg, hallod?

Tomi megállt, és kegyetlen dühében úgy meredt Lórira, hogyha a férfi közelebb lett volna, talán meg is üti. Még pár lépés távolságból is úgy magasodott fölé, hogy mellette Lóri csak egy nyeszlett gyereknek látszott. – Tűnj el innen! Most azonnal tűnj el, különben nem állok jót magamért! És ha még egyszer meglátlak a lány közelében, már esélyt sem adok a szabad távozásra. Világos?

Miközben beszélt, Dorina könnyein át figyelte vonásait, és elhitte minden szavát. Még sosem látta ennyire kifordulni önmagából, még sosem látta ilyen dühösnek. Arcizmai ugráltak, teste egészen megfeszült, és ujjai szorítása már-már belevájt a lány húsába. Dorina mégsem jajgatott, némán, csendesen sírva hagyta magát, mert ekkora harag ellen képtelen volt védekezni.

Tomi keresztülhúzta unokahúgát a bámészkodók során az irodába. Útközben elhaladtak Aletta mellett, aki kíváncsian meresztgette szemeit, és ijedten nézte őket, de nem foglalkoztak vele, Tomi még csak pillantásra sem méltatta. Egy mozdulattal kitárta az iroda ajtaját, óvatosan belökte rajta Dorinát, és miután ő is belépett, az ajtót úgy csapta be, hogy beleremegtek a falak.

A nap ragyogó fénye betűzött az ablakon át, mikor Dorina csendes, szelíd szólongatásra ébredt. Valójában nem volt még tudatánál, de mosolygott, mert nagybátyja csendes hangját, ujjainak lágy érintését azonnal felismerte. Csupán szavainak kellett értelmet találnia, mert az agya kizárt minden mást.

- Cica! – Ez a szó jutott el legelőször hozzá, és ezzel együtt minden kezdett egészen valóságossá válni. – Bejössz a klubba, vagy maradsz?

Dorina felnyitotta réveteg pilláit, de azonnal vissza is csukta, mert szemét égette a betűző napfény. Nyögött és morgott, szívesen aludt volna még, de Tomi jelenléte miatt mégis erőt vett magán, és újból felnézett.

Nagybátyja ott ült az ágya szélén, közvetlenül mellette, és őt figyelte. Olyan helyes volt, olyan férfias, hogy Dorina szíve eszeveszett kalapálásba kezdett. Felemelte kezét, és ujjaival megérintette a markáns arcélt, de abban a pillanatban keze visszaesett a paplanra.

Gyenge volt, nagyon gyenge, és másnapos. Fájt a feje, a szeme égett, és úgy érezte magát, mintha vele mosták volna fel a padlót. Mit is akart Tomi? Nem emlékezett, csak arra, hogy valamit kérdezett.

- Mi? – tudakolta rekedten, ahogy kezdett egészen kitisztulni számára a jelen.

- Csak érdeklődtem, fel tudsz-e kelni, vagy ágyban maradsz? Gondoltam rendelek valami kaját, aztán bemegyek a klubba. Velem tartasz?

Hogy ezt a kérdés melyik felére értette pontosan, nem lehetett tudni, de Dorina mindegyikre egyszerre felelt nemet. Még a felkelés gondolata is fárasztotta, az evéstől pedig felfordult a gyomra.

- Oké! – Tomi elkotort egy kósza tincset unokahúga orráról, s talán nem véletlenül, simított egyet sápatag orcáján is. – Hozzak valamit? Egy szendvicset, teát, kávét?

Dorina már az étel nevének említésétől rosszul lett, és attól félt, ha megszólal, nem bírja visszatartani az émelygést. Ezért a fejét rázta, de azt is csak óvatosan, mert olyannak érezte, mint egy porcelánt, rettegett tőle, hogy eltörik.

- Rendben! – Tomi felállt, és lassan kiballagott a szobából.

Távozása olyan volt, mint az űrhajóé, amely átvág a légüres téren, és nem hagy semmit maga után. Ilyen ürességet érzett Dorina is, amitől egyszerre magához tért. Bár nem a hiány rázta fel, sokkal inkább egy emlékkép, egy duci lány rajongó arca.

Nem hagyhatta, nem engedhette semmiképp, hogy Tomi egyedül legyen Alettával. Érezte, látta a köztük lévő szimpátiát, és ezen gondolatra azonnal ki is pattant az ágyból. Szédelegve botorkált át a fürdőszobába, és beállt a zuhany alá, hogy felfrissüljön, vagy legalább kicsit magához térjen. Lassabban végzett, mint számította, mégsem tudott javítani a tempóján. Így, mire végzett, és felöltözve, teljes pompájában leballagott a lépcsőn, Tomi már indulni készült. A közeledő léptek zajára megállt, és felnézett az álmos képű, ingatag unokahúgára.

- Hová igyekszel? – kérdezte tőle, nevető szemekkel, szája szegletében egy halovány mosollyal.

Dorina nagy nehezen leslattyogott, és álmosan pislogva nézett nagybátyjára. – Dolgozni.

- Dolgozni? Így?

A lány végignézett magán, és nem értette, nagybátyjának mi kifogása van a sötét nadrágja, és a halványkék felsője ellen. Tiszta volt, még csak nem is gyűrött, kényelmes, és cseppet sem kihívó. – Miért? Mi a baj a ruhámmal?

- A ruháddal semmi. A baj veled van.

- Velem? – Dorina arcáról leolvasható volt a csalódottság. – Mi a baj velem?

- Csak annyi, hogy állva elalszol. Maradj inkább és aludd ki magad!

- Nem, jól vagyok – nyomott el egy ásítást Dorina, de a következő pillanatban már mosolyogva kerülte ki nagybátyját, és kilépett a lakásból.

Mégis, hiába próbálta összeszedni magát, feje tompa volt, és egész testét húzta a fáradtság. Úgy ült be a kocsiba, mint egy anyóka, és úgy is érezte magát. Nem értette, Tomi hogy bírhatja a folytonos éjszakázást, az italt – hiszen ő is megitta az adagját szinte minden este -, úgy, hogy semmi nem látszott rajta. Most is frissen, fiatalosan pattant be az autóba, és ugyanolyan lendületesen taposott a gázra. Nem szólt, mintha csak az útra koncentrálna, pedig vezetési képességei fél szemmel és fél karral sem hagynák cserben. Dorina élvezettel hajtotta hátra a fejét, és csukott szemmel élvezte az utazást. Aggodalma, amely a sebesség miatt állandóan fenn állt, most elszállt. Talán a tompaság miatt, vagy mert elért odáig, hogy teljesen átadta magát nagybátyja biztonságot adó közelének. Még hallgatagon, kommunikáció nélkül is jó volt mellette, és nem vágyott sem jobbra, sem másra.

Miután megérkeztek, álmatagon és automatikusan tett mindent egészen addig, míg az új lány megjelent, és magára vonta Tomi figyelmét. Pedig valójában semmit nem csinált, csak kerek melleit egy szűk blúzba gyömöszölte, aminek felső gombjait egészen mélyen szabadon hagyta, így tökéletes belátást engedett minden éhes férfiszemnek. Ez alól Tomi sem volt kivétel, még ha nem is falta fel tekintetével Alettát, elégedett pillantásokkal nyugtázta a látványt. Ennyi elég volt Dorinának, hogy felébredjen kábulatából, és féltékenysége lángra kapjon. Először csak magában füstölgött, és azon gondolkodott, mit tehetne, de mikor látta, hogy ezzel nem ér sokat, lépnie kellett, olyat, ami egyértelművé varázsol mindent.

Mikor Tomi kilépett a pult mögül, hogy a raktárból italt hozzon a nyitásra, Dorina követte. Mivel még nem járt soha a raktárban, magának azzal magyarázta a dolgot, hogy szeretné azt is megismerni, hogy ki tudjon igazodni.

A nagypult melletti ajtón mentek keresztül, és egy rövid folyosóról bejutottak a hatalmas helyiségbe, mely tele volt italokkal, poharakkal, és minden olyan eszközzel, amire szükség volt. A raktár tele volt. Tomi odament az egyik polchoz, és leemelt egy rekesz bort, kivett belőle néhányat, amiket beletett egy másik tetejére. Az üres helyekre különböző szeszeket rakott, azután felegyenesedett, és kíváncsian unokahúgára nézett.

- Ha szeretnéd, végigvezetlek az egész épületen.

- Az jó lenne – mosolygott a lány zavartan, de hatalmas elszántsággal. – Van még ilyen eldugott zug, amit nem láttam? – Hangja kellően kacéran csengett, pedig az idegessége egyre tetőzött.

A férfi felnevetett, amitől Dorinának elállt a lélegzete. Mégsem akart engedni az érzésnek, mert fontosabb dolga volt. Cselekednie kellett addig, míg a helyzet engedte.

- Az új lány… Aletta… nagyon csinos.

Tomi egy pillanatra félrenézett, majd vissza unokahúgára. – Igen, az.

- A… szóval a… dekoltázsa… kicsit merész.

- Úgy láttad?

Nem volt könnyű dolga, ezt Dorina azonnal látta, ahogy azt is, ha nem siet, elillan a perc. – Te jobban megnézted. Szerinted… nem merész?

- Ami azt illeti, szerintem éppen jó – nyugtázta, de szája szegletében már ott ült a mosoly.

- Jó? – Dorina sóhajtott, és kezdett kétségbeesni, ezért tett egy lépést előre. – Tetszett?

- Amelyik férfi azt mondja, neki nem, az hazudik.

A helyzet rosszabb volt, mint várta. Saját magán végignézve megállapította, hogy formái korán sem vetekedhettek Aletta telt idomaival. Ez csalódással töltötte el, és egyben arra ösztönözte, hogy összeszedje magát.

- Minden… minden férfinek ez tetszene? – A saját blúza gombjaihoz nyúlt, és jó párat kiengedett. Talán abba sem hagyta volna, de nagybátyja elkapta a csuklóját.

- Hagyd abba! – szólt a lányra. – Erre semmi szükség.

- Nincs? – Keze megremegett, de nem hagyta, hogy ez elvonja a figyelmét. – Úgy gondolod, nincs mit mutogatnom? Igaz, hogy nem akkorák, de… talán elvonják a figyelmedet Alettáról.

Tomi csendes nevetése végigbizsergette a lány egész testét. Szinte remegett, mikor nagybátyja a csuklójánál fogva magához húzta, és lazán megölelte. Csupán egy szimpla szeretetölelés akart lenni, de Dorinának a lehetőséget jelentette, a mindent. Belesimult Tomi karjaiba, de olyan szorosan, hogy közéjük egy fűszál sem fért volna be. Mégsem elégedett meg ennyivel. Fejét hátradöntötte, és gondolkodás nélkül odahajolt nagybátyja szájához. Egy futó csókot lehelt rá, de döbbenten tapasztalta, hogy Tomi nem viszonozta. Ijedten pillantott fel, és ott égett benne a félelem. Bármit megtett volna, hogy nagybátyját ne veszítse el, és még annál is többet, hogy az álmai valóra váljanak. Ismét odahajolt, de most sokkal lágyabban, sokkal hosszabban csókolt. Érezte Tomi ajkainak remegését, de ez messze állt attól, amire várt. Ismét hátrahajolt, hogy lássa, hogy megtudja, mi történt.

- Tomi – suttogta reszketve, s közben megtett mindent, hogy ne látszódjék rajta, mennyire kétségbeesett. – Mi… mi a baj?

- Nincs baj – közölte a férfi egészen nyugodtan.

- Nincs? Akkor, miért nem… miért nem engeded, hogy… hogy szeresselek? – Kimondta, ismét kimondta, de ettől sem lett jobb a helyzet.

- Azt hittem, ezt már tisztáztuk. – Tomi felsóhajtott, s fejét is lehajtotta. – Többet érdemelsz annál, hogy egy férfi szeretője légy.

Dorina keserűen hagyta, hogy egy bánatos könnycsepp végiggördüljön az arcán. – És Aletta? Ő megérdemel téged?

Tomi felnézett, egyenesen unokahúga nedves tekintetébe. A csuklóját fogó kezét a lány vékony derekára csúsztatta, majd végig Dorina hátán és vissza. Komoly volt, túl komoly, de csak egy pillanatig, mert a következő percben egy pajkos mosoly jelent meg szája szegletében. – Tudod, hogy amikor féltékeny vagy, gyönyörűen csillog a szemed?

Dorina nem felelt, most ő hajtotta le a fejét, és el is fordult, hogy nagybátyja ne lássa, mennyire szenved, milyen fájdalmas is számára ez a különös érzés. Féltékeny, volt, igen, nagyon féltékeny, amitől a gyomra görcsbe rándult, a feje zúgott, és a teste remegett, szívén pedig ott ült egy olyan szörny, amit sem legyőzni, sem eltűntetni nem tudott. Egy erős férfiujj nyúlt álla alá, és kényszerítette, hogy lehorgasztott fejét felemelje, és belenézzen Tomi lágy tekintetébe. Nézte, és úgy érezte, soha többé nem akar már látni mást. Meghalni vágyott, megsemmisülni, elhamvadni nagybátyja ölelésében, mert ez a legszebb dolog volt, amit satnya életében kapott.

Szólni akart, elmondani, mennyire gyűlöli rokoni kapcsolatukat, hogy ezzel láthatatlan béklyó szegeződik rájuk, mert úgy hitte, Tomit ez tartja vissza attól, hogy igazán szeresse őt. De egyetlen hangot sem tudott kiadni, mert nagybátyja egy lágy csókkal elzárta a szavak útját.

Dorinát meglepetésként érte a forró ajkak érintése, és olyan mély boldogságot érzett, amitől egyszerre elfelejtett minden sötét gondolatot. Szorosan, még szorosabban bújt a férfihez, karjait átkulcsolta annak nyakán, és csak itta ajkainak nedvét. Mikor megérezte Tomi édes nyelvét, ahogy a szájában az ő nyelvét keresi, önkéntelenül felnyögött, ujjait beletúrta a sűrű, sötét hajba, és csípőjét egészen a férfiéhez préselte.

Ezt akarta, erre vágyott mindig is, és ezzel együtt elveszett minden más. Nem érdekelte, fel sem fogta, hol van, mi folyik körülötte, olyannyira elbódította az érzés, az érintés. Meg sem hallotta a közeledő lépteket, sem a szavakat, amiket a hirtelen belépő pincérfiú motyogott. Csak arra eszmélt, hogy abbamarad a csók, és Tomi elfordulva az ajtó irányába néz. Ő is odapillantott, de már csak a sietve távozó fiú hátát látta.

- Lebuktunk – suttogta Tomi, de ezzel egy időben lehajtotta fejét, és nyelvét beledugta Dorina dekoltázsába. Azután felegyenesedett, egy hátra arccal megragadta a teli rekeszt, és határozottan kisétált a helyiségből.

Távozását csend követte, és égő hiány. Dorina úgy ácsorgott egymagában, mint a nyílásra váró virág, mely a napfelkeltét lesi. Bimbózása sokáig tartott, túl sokáig. Szerette volna, ha véget ér, és Tomi karjai között nyílik a világra.

Időbe telt, mire álmodozásából magára talált, és követni tudta nagybátyját vissza a bokszokhoz. Mire beért, Tomi már kipakolta a hozott italokat, és előkészítette a gyümölcsöket. Aletta jókedvűen segédkezett neki, egészen addig, míg megpillantotta Dorina kipirult arcát, kigombolt blúzát, és Tomira vetett szerelmes pillantásait. Akkor megállt, és elkedvtelenedve a pult másik végébe sétált, és ott pakolászott tovább.

Hamarosan megtelt a terem fiatalokkal, idősebb italozókkal, középkorú beszélgetőkkel, akik lazításként beugrottak munka után inni egyet. Jó volt a hangulat, ahogy a csapatmunka is. Minden történés ellenére, Aletta és Dorina nagyon jól együtt tudtak dolgozni, s még csak egy rosszalló pillantásuk sem volt egymás felé. Tomi élvezettel nézte őket, és elégedettsége kiült vonásaira. Amikor tehette a háttérbe vonult, onnan szemlélte hol egyiket, hol másikat. Mikor Dorina észrevette, éppen Alettára vetett egy hosszabb pillantást, és nem csupán munkáját, hanem alakjának mozgását figyelte. A lány, mikor odanézett, mosolyogva nyugtázta azt, és mikor tekintetük találkozott, Tomi kacsintott egyet.

Dorina ennek volt szemtanúja, és egyáltalán nem tetszett neki kettejük összhangja. Féltékenységtől fűtötten, tálcával a kezében ballagott egyenesen nagybátyja elé, és kihívóan meredt nevető szemeibe. – Miért csinálod ezt?

- Mit?

- Tudod te jól.

Tomi elmosolyodott, és elnézett unokahúga válla fölött, mire Dorina a tálcával lazán rácsapott nagybátyja karjára.

- Direkt csinálod, igaz? Tudod, hogy…

A férfi lehajolt, és belelehelt unokahúga fülébe. – Tudom.

Jóleső borzongás futott végig egész testén, és egy pillanatra behunyta szemeit, hogy azután határozottan nézzen nagybátyjára. – Ha tudod, miért jászol velem?

Tomi vonásai komollyá váltak. – Amiért te velem – felelte, és Dorina akkor értette meg, nagybátyja mindent tud, valóban mindent.

Aggodalmasan megrázta fejét, és teljesen őszintén felelt. – Én nem játszom.

A férfi körülnézett, majd tekintete megállapodott a bokszokon. Oda nézett, s közben unokahúgához beszélt. – Menj dolgozni, majd később megbeszéljük!

Dorina ellenkezni akart, de mire kinyitotta a száját, nagybátyja kikerülte, és az egyik bokszhoz ment, hogy felvegye a rendelést. Ő sem tehetett mást, lassan nekiállt folytatni a munkát.

Az este nyugodtnak ígérkezett, így Dorinának több holtideje volt, mint eddig bármikor. Jobb híján odaült az egyik bárszékre, és kért egy újabb koktélt. Míg azt kortyolgatta Tomit figyelte, aki Alettának magyarázott és mutogatott. Türelmes volt, roppant türelmes, amitől a Dorinában féltékenység támadt. De nem csak ez volt az alapja, sokkal inkább az egymásra vetett tekintetük, Aletta ajkán játszadozó mosoly, és a férfi szemeiben ülő ravasz csillogás. Olyan különös volt, és olyan sokat mondó. És a pillanat, mikor megértette, mi is történik kettejük között, olyan volt, mint a hidegzuhany.

Aletta rendelésre italt töltött egy pohárba, Tomi pedig egy koktélt kevert ki. Már végzett, mikor egy szívószálért átnyúlt a lány mögött, egyik kezével ösztönösen megfogva Aletta vaskos karját. Abban a pillanatban felragyogtak a lány szemei, arca kipirult, és levegőt is elfelejtett venni.

Dorina jól látta és érzékelte ezt, mert ott ült közvetlenül előtte. Nem bírta, nem akarta. A zöld szemű szörny emésztette egyre jobban. Félt, rettegett tőle, hiszen nem volt joga hozzá. Mégis… tennie kellett valamit, és nem csak azért, hogy lecsillapítsa a szörnyet, hanem hogy Aletta – ahogy mindenki más is – tisztában legyen vele, Tomi hozzá tartozik. Már csupán azt kellett kitalálnia, mit tegyen. Ivott még egy kortyot az italából, és felállt a székről, hogy kivigye az elkészült italokat, ám abban a pillanatban megszédült.

Nem hitte, álmában sem hitte, hogy a sors, na meg az ital siet segítségére, és még csak taktikáznia sem kell.

- Hé! – Tomi kikerülte Alettát és aggódva odaballagott unokahúgához. – Jól vagy?

- Jól, csak… - Dorina olyan erősen kapaszkodott a pult szélébe, hogy belefehéredtek az ujjai. Mozgott a föld, mozgott körülötte minden. Egy biztos pontot keresett, mert úgy érezte, képtelen egyenesben maradni, de nagybátyján kívül nem akadt más. – Én… szédülök – suttogta, és belekapaszkodott Tomi karjába.

- Túl sokat ittál.

Ez tény volt, nem is volt mit hozzáfűzni. Ám ha már így esett, és nagybátyja ott volt előtte, a legjobb pillanat volt, a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy megmutassa Alettának, amit tudnia kell. Lassan, nagyon lassan közeledett Tomihoz, és mikor egészen közel ért hozzá, fejét annak széles, izmos mellkasának döntötte. És ha már elkezdte, nem érte be ennyivel, még csípőjét is lazán nagybátyjához nyomta.

Tomi nem mozdult, mintha természetes lenne, hogy Dorina úgy bújik hozzá, mint egy szerelmes nő, ő pedig ahelyett, hogy rendre utasítaná, simogatja a karjait.

Még ez is kevés volt, s már nem Aletta miatt, csakis önmagáért. Dorina nyitott tenyerét nagybátyja mellkasára helyezte, miközben hátrahajtotta fejét, hogy belenézhessen a férfi markáns arcába.

- Nem mehetünk haza?

Tomi a fejét rázta. – Még bírd ki egy kicsit! Nem akarom Alettát egyedül hagyni Marcsiékkal. Annak nem lenne jó vége – közölte halkan. – Ülj le, majd én kiszolgálok! – Nem várt feleletet, csak segített unokahúgának visszaülni a székre, majd kezébe vette a pulton heverő tele tálcát, és eltűnt vele az asztaloknál.

Távozását csend követte, és Dorina ezt az alkalmat használta ki, hogy megnézze, milyen hatással volt az iménti jelenet az új lányra. Azonnal tudta, nem kellett csalódnia, mert azt Aletta megtette helyette is. Olyan zavart és fancsali képet vágott, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Dorina már-már kezdett igazán sajnálatot érezni iránta, de nem volt ideje belemélyedni, mert egy tálca perdült a pultra, majd egy kéz nyúlt fel mellette az egyik, és egy a másik oldalon. Mielőtt ijedten fordult volna hátra, Tomi arca jelent meg mellette.

- Bírod még? – lehelte a lány nyakába a kérdést, és Dorina biztos volt benne, tudja, hogy közelsége milyen hatással bír.

- Bírom, bírom.

Nem szabadott volna, Dorina tudta ezt, de elméjét elhomályosította az ital. Legalábbis erre fogta, hogy nekidőlt nagybátyja mellkasának, és fejét oldalra fordítva egy lágy csókot lehelt az arcára, majd azonnal kicsire gömbölyödött, miközben odafúrta arcát a férfi vállához.

- Két kóla és egy vodkanarancs – hallotta Tomi mély hangját, ahogy unokahúga feje felett leadta a rendelést.

Nem számított, mert jó volt a közelében, kellemes volt minden egyes perc, amit a karjaiban töltött. Hogy kihez beszélt éppen, nem volt fontos, csak az, hogy nem lökte el magától. Erős karjai megtartották, érezte szívének ütemes dobogását, meleg leheletét. Nem akart mást. Még szemeit is behunyta, és átadta a magát a pillanatnak. És valóban csak a pillanatnak, mert hamarosan megtelt a tálca, és Tomi lágyan eltolta magától unokahúgát, hogy a munkáját végezhesse. Távozásával Dorinát körbevette a hideg, amit nem enyhített, nem enyhíthetett semmi.

- Ti – szólalt meg Aletta a pult másik oldalán. – Ti együtt vagytok?

- Együtt – felelte Dorina, és hogy egyértelműsítse a dolgokat, még hozzátette: - együtt élünk.

- Ó, te jó ég! – suttogta a lány, és arca egészen belesápadt. – Nagyon fiatal vagy.

Ez a kijelentés nem kívánt kommentárt, és Dorina késztetést sem érzett a válaszra. Egyszerűen élvezni akarta a zsibbadást, a kellemes homályt, a könnyedséget, a bódulatot, és a forróságot, amit Tomi okozott, akárhányszor visszajött.

Az emberek hamarosan szállingózni kezdtek, és kiürült a terem. Tomi fáradtan letette a tálcát a pult mögé, úgy nézett előbb unokahúgára, majd Alettára.

- Mehetünk, lányok?

- Nem kell feltakarítani?

- Nem, majd Marcsiék megcsinálják. – Tomi fáradtan nyújtózkodott, majd végigsimított sűrű fürtjein.

Olyan váratlan és erotikus volt a mozdulat, hogy mindkét lány szeme rajta ragadt. Dorina volt, aki hamarabb magához tért, felállt a székről, és egyszerűen nekidőlt nagybátyjának. Nem akarattal tette, de lábai nem bírták el, és az ülésben egészen eltompult. Jó volt megkapaszkodni valakiben, főleg mert olyan stabil kezek tartották, amik között teljesen biztonságban érezte magát.

- Akkor én megyek – motyogta Aletta, miközben kisétált a pult mögül, és egy zavart mosollyal elballagott az ölelkezők mellett. – Mikor jöjjek?

- Fél három – felelte Tomi. – Hazajutsz?

- Persze, nem gond! Jó éjt! - intett a lány, és zavartan kisétált a helyiségből.

Tomi nem nézett utána, inkább odahajolt unokahúga füléhez. – Igazad volt, a lány bevált.

- Be – dünnyögte Dorina nem kevés éllel a hangjában. – Túl jól bevált.

- Ezt hogy érted?

- Olyan… olyan tökéletes.

Tomi elmerengett kicsit. – Igen, valóban az – felelte egy halovány mosollyal ajkán.

Dorinát megdöbbentette a kijelentés, és nagyra nyílt szemekkel meredt nagybátyjára. – Mi?

- Láthattad te is. Tetszett mindenkinek, az italokat meg egészen profin keverte. Azon kívül kedves és aranyos, és pont erre van szükségem.

- Szükséged? – Dorinának elállt a szava, és vonásaira kiült a döbbenet. Hirtelen azt sem tudta, mit tegyen vagy mondjon, ezért előbb ellökte magától a férfit, aztán sértődötten rácsapott a mellkasára, végül mégis visszabújt a karjai közé, mert képtelen volt egyensúlyban tartani önmagát. – Utálom – morogta, de cseppnyi őszinteség sem vegyült a hangjában.

- Pedig hozzá kell szoknod, mert úgy tervezem, hogy megtartom.

- Megtartod? – Ez egyre rosszabbul hangzott. – Talán ki is akarod próbálni?

Tomi felnevetett, amitől olyan magával ragadóvá, olyan lélegzetelállítóvá vált, hogy Dorina amúgy is ingatag lábai még inkább megremegtek.

- Utállak – jelentette ki.

- Engem is? Lassan nem marad senki, akit szeress.

Dorina felnézett, és haloványan látta nagybátyja szemében a huncut csillogást, de mintha egyre távolodott volna. Nem akarta elveszíteni semmiképp. – Nem! – suttogta aggodalmasan. – Sosem tudnálak utálni, mert… nagyon szeretlek!

Tomi felállt, és a helyiség másik végében lévő bokszhoz sétált. Marcsi követte, ahogy Klemi és Laci is, csak Dorina nem csatlakozott. Továbbra is ugyanott ücsörgött, és a kék koktélt kortyolgatta. Úgy vélte, mivel egyik italba sem kóstolt bele, véleményt sem tud mondani, ezért is lepődött meg, mikor Tomi odakiáltott hozzá, méghozzá úgy, hogy még azoknak is egyértelmű legyen, ki is ő, akik nem ismerik.

- Cica, gyere ide!

Mire Dorina feltápászkodott és odaballagott nagybátyjához, a többiek már mentek a dolguk után. Csak Marcsi maradt, és kíváncsian figyelte főnöke vonásait.

- Melyik fiút választod? – tudakolta tőle, mintha természetes lenne, hogy a lány szóba sem jöhet. Ez volt, amit Dorina előre látott, hogy mindenki csak a hely nívójának mértékét látja, és a szerint dönt majd. Hiába a tehetség, hiába a tudás, mit sem számít.

Tomi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna Marcsi kérdését, és egyenesen unokahúga szemeibe nézett. – Te kit mondasz?

Dorinát meglepte a kérdés, mert nem számított rá, hogy nagybátyját valóban érdekli a véleménye. Ám ha már így esett, hát válaszolt, éppen úgy, ahogy eltervezte. – Senkit.

- Senkit?

A lány vállat vont. – Számít bármit is, kit mondanék? Ahogy hallottam, úgyis eldöntöttétek, hogy a két fiú közül lesz valamelyik.

- Még nem döntöttem.

- De a többség igen – kotyogott közbe Marcsi.

Dorina elhúzta a száját, majd viszonozta nagybátyja átható pillantását, és magába olvasztotta egészen.

- Marcsi! – szólt Tomi a nőhöz, de közben le sem vette szemeit unokahúgáról -, két perc múlva küldd ide az elsőt!

A nő értetlenkedve távozott. Tomi csak erre várt, beült a bokszba, és intett unokahúgának, hogy tegye ő is azt.

Dorina szófogadóan helyet foglalt a szemközti padon, és kíváncsian várta a folytatást. Nem hitte, hogy bármit is jelentene a dolog, inkább csak formalitásnak vagy időhúzásnak gondolta.

- Mondd, mi nem tetszik? – szegeződött neki a kérdés, amire igazán nem volt felkészülve.

- Nekem? Nincs semmi, csak… - Őszinte akart lenni, most egészen őszinte, mégis rettegett tőle, hogy ezzel saját csapdát állít magának. Hiszen ha nyíltan elmondja, hogy szerinte kit kellene alkalmazni, talán ezzel bele is dobja Tomit a karjaiba.

- Csak?

- Ez a hely… nagyon jó. Gondolom, a városban mindenki ismeri és szereti. Csak egy szó jut róla eszembe, hogy nívós. Ehhez mérten a pultosok, pincérek fiatalok, csinosak, és szépek. Nem láttam egyetlen csúnyább vagy kövérebb lányt vagy fiút sem. Ha pedig ez a mérce, nincs miről beszélni.

Tomit elgondolkodtatták a szavak, mégsem felelt, inkább kérdezett. – Adtam rá okot, hogy elítélj?

- Nem, én… - Dorina ajkai szétnyíltak döbbenetében, és elborította valami kellemes forróság. Nagybátyja vele foglalkozott, miközben az új pultossal kellett volna. Mellette volt, és éppen az érzéseiről kérdezte, még ha nem is nyíltan, de teljes figyelemmel. – Nem ítéllek el.

- Ítélkezel.

- Nem. Kérdeztél, de nem tudok felelni, mert az én véleményem nem mérvadó. És amúgy sem az a fontos, hogy én vagy a többiek kit javasolnak, hanem az, akit te akarsz.

Tomi hallgatott, de szemei még inkább belevájtak unokahúgába. A pillanat mégis hamar megtört, mert Marcsi jelent meg az asztalnál.

- Letelt a két perc – közölte türelmetlenül, majd félre állt, hogy odaengedje az első ítéletet várót. – Őt hoztam, hogy minél előbb túllegyünk a nehezén.

Szavai fájtak Dorinának, pedig nem neki szóltak. Behunyta a szemeit, és mikor kinyitotta ugyanazt látta, mint előtte, Tomi rászegeződő tekintetét. Még mindig őt nézte, de csupán néhány pillanatig, azután a megtörten ácsorgó telt lányoz fordult.

- Mi a neved?

- Aletta – kapta meg az erőtlen választ, melyben benne volt a lemondás. Bár mosolygott, jól kivehető volt a mögötte rejlő csalódás.

- Aletta. – Tomi felállt, úgy mérte végig a molett, de csinos lányt. – Köszönöm, hogy eljöttél!

Nem csak Dorina vonásaiból lehetett leolvasni a kudarc okozta sokkot, de Aletta is nehezen bírta leplezni. – Köszönöm a lehetőséget! – nyögte, és egy imitált mosoly után távozni készült.

Dorina megértette, hasonló esetben ő is elmenekült volna, csak hogy ne kelljen látnia mások fellengzős és gúnyos mosolyát. Hiszen, ha Marcsira nézett, pontosan ez tükröződött vissza, ahogy a többiek arcáról is. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindnyájan, egytől-egyig biztosak benne, Alettának esélye sincs.

- Mikor tudsz kezdeni?

Tomi kérdése úgy hasított végig a körülötte lévőkön, mint egy velejét rázó sikoly. Dorina sem bírta ülve, inkább felállt, bár maga sem tudta, miért.

- Ez most valami vicc? – pislogott Aletta, és látszott rajta, valami sokkal rosszabbra készül.

- Vicc? – Tomi összehúzta sötét szemöldökét. – Egyáltalán tudod, miért jöttél ide? Azért, hogy munkát szerezz, vagy hogy kapj egy újabb sebet, amit nyalogathatsz?

Aletta szája tátva maradt, és csak úgy magának dünnyögött. – Nem viccel! – Ezzel együtt sietve észbe kapott, és egy boldog mosoly terült szét vastag ajkain. – Mit is kérdezett az előbb? Hogy mikor tudok kezdeni? Én… bármikor.

Marcsi arcáról eltűnt a jókedv, helyét felváltotta az értetlenkedés. Mégsem főnökére nézett, hanem Dorinára.

- Nemsokára kezdünk – Tomi még mindig komolyan beszélt, mégis volt benne valami, ami nyugtalanította Dorinát -, ha ráérsz, maradj!

- Ó, persze – lelkesedett Aletta.

- Menjünk az irodába, hogy aláírjuk a szerződést!

- Rendben.

Tomi bólintott, majd elindult előre. Határozottsága magával ragadta Alettát, aki úgy követte, mint aki a felhők fölött lebeg. Dorina utánuk nézett, és látta, amint megálltak Klemiék mellett, és Tomi néhány szót váltott a várakozó fiúkra. Látszott rajtuk döbbenetük, és leolvasható volt arcukról minden véleményük, főleg az, amivel Alettát illeték.

- Mit mondtál neki?

Dorina a hang irányába fordult, és Marcsi átható tekintetével találta szembe magát, aki egészen közel lépdelt hozzá, és úgy vizslatta, mint valami kémet. – Semmit.

- Semmit? Ismerem Tomit, soha nem döntött volna így.

- Ismered? – Dorina elhúzta a száját. – Megkérdezte, kit javaslok, de nem mondtam senkit, csak megkérdeztem, ő kit akar?

- Ennyi?

- Ennyi – felelte a lány, majd otthagyva Marcsit, visszaballagott a pulthoz a félig megivott koktéljához.

- Ő itt a főnök – mutatott a pult mögé. – Vigyázzatok, mert nagyon harapós tud lenni!

- Üdv! – köszönt a fiú, és a kezét nyújtotta.

Tomi ránézett a felé nyújtott ujjakra, majd a magabiztosnak látszó fiúra, végül Marcsira. – Mikor érnek ide a többiek? Arról volt szó, hogy megvárod őket odakinn.

- Nem tudom, mikor érnek ide.

- Nem tudod? – Tomi összehúzta sűrű szemöldökét. – Nem azt beszéltük, hogy egyeztetsz velük?

- Egyeztettem – dohogta Marcsi, és összefonta karjait formás melle alatt -, de nem vagyok a pesztrájuk. Honnan tudjam, melyik percben érkeznek?

A kérdésre Tomi olyan dühös képet vágott, ami akár feleletnek is beillett volna, és Marcsi tudta, ha nem akar botrányt, jobb, ha csendben teszi a dolgát. Ez esetben azt, hogy odakint bevárja a másik három jelentkezőt. El is tipegett, de olyan riszálással, amit nemigen tudott utánozni senki. Mégsem szegeződött rá egyetlen szem sem, mert jobban lefoglalta őket Dorina, aki odafordult nagybátyjához, és a maga csendes hangján kérdezett.

- Kaphatok még egy ilyet? – emelte fel az üres poharat.

Tomi rápillantott a lányra, és azonnal eltűnt vonásairól az iménti szigorúság, helyette az aggodalom jelei ültek rá. – Meg fog ártani.

Dorina elhúzta a száját. – Ennyi biztosan nem.

A férfi felhúzta a szemöldökét, de mielőtt a keverőt a kezébe foghatta volna, a telt lány, aki az imént érkezett, közelebb lépett, és egy zavart, de elszánt mosollyal nézett Tomira.

- Majd én elkészítem – közölte, bár cseppnyi határozottság sem volt a hangjában, sokkal inkább kérésnek hatottak szavai.

Tomi nem felelt, előbb végigmérte a dekoratív, csinos, de kissé tömzsi lányt, majd alig észrevehetően bólintott, és hátrált néhány lépést. Figyelte – és nem csak ő, de a fiú is -, hogyan készül el a kék ital. Egyedül Dorinát nem foglalta le az ideiglenes pultos, mert tekintete megakadt Tomi haloványan mosolygós ajkain, csillogó tekintetén, miközben le sem vette szemét a mellette tevékenykedő fekete hajú lányról. Egészen addig követte mozdulatait, míg az ital pohárba került, és ott díszelgett Dorina előtt.

- Egészségedre! – A lány ajkán egy zavart mosoly terült szét, és a pillanatnyi megnyugvás, mely azt sugallta, boldog, amiért sikerült elkészítenie a koktélt.

Dorina ujjai közé fogta a poharat és belekortyolt, de abban a pillanatban vissza is tette a pultra. – Ez nem az – közölte csalódottan, de ez inkább szólt Tomi rejtett mosolyának, sem az italnak. – Nem szeretem a kókuszt.

- Nem? – A lány ajkáról lehervadt a nyugalom, és zavartan az ajkába harapott. – Azt hittem, Blue Hawaiin – szabadkozott, és olyan szemeket meresztett Tomira, mintha egy újabb esélyért könyörögne. Mindez csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már új poharat vette elő, majd kellő elszántsággal fordult a férfi felé. – Akkor Blue Lagoon?

- Blue Arrow – segítette ki Tomi, és elégedettséggel nyugtázta, mikor a lány nekiállt a „Kék Nyíl” összekeverésének.

Az ital hamarosan Dorina elé került, aki elvette és belekortyolt. Ez az íz már jólesően áradt szét a testében, amitől egy fél mosolyra is futotta. – Ez az!

Tomi átnyúlt a pulton, kérés nélkül elvette a poharat és ő is belekortyolt, majd visszatette unokahúga elé. Szemei már a mellette ácsorgó lányt pásztázták, ami egyáltalán nem tetszett Dorinának. Volt benne valami… valami, amit nem tudott megmagyarázni, de hasonló tekintetben már neki is volt része, mert Tomi tisztában volt vele, hogy mivel képes elérni a kellő hatást fiatal, naiv lányoknál. Ez kitűnt új áldozata kipirult arcából, és Dorina egyre féltékenyebb tekintetéből.

A hirtelen beállt csendet Marcsi törte meg, aki egy másik fiatal fiúval érkezett. – Az egyik most mondta le, a másik meg nem jött még, úgyhogy csak őt hoztam – közölte Tomival, és kecsesen odatipegett Dorina mellé. – Szerintem kezdhetjük.

Dorina felsóhajtott, és belekortyolt az italába. Nem értette, miért van szükség rá, de magában eldöntötte, ha valaha valaki a véleményét kéri, nem szavaz senkire. Persze sajnálta a lányt, aki a két jóképű pasi ellen kellett, hogy ringbe szálljon, és valószínűleg veszíteni fog, mert alkatilag nem illett bele a bárpultos szerepébe, de egyben emésztette a hirtelen támadt féltékenység, mert látta, tisztán látta Tomi érdeklődését iránta. Magyarázhatta volna azzal, hogy felcsillant a lány tehetsége, és nagybátyja ezt értékelte, de ennél többet látott vagy képzelt, ami megzavarta.

- Rendben. – Tomi kikerülte a testes lányt, majd odaült unokahúga másik oldalára. – Lássuk, mit tudtok. Szabad a pálya. Előbb ismerkedjetek meg a pulttal, a kellékekkel, azután megbeszéljük az italokat! – mérte végig őket.

A fiúk is beálltak a pult mögé, és szemlélődtek, kezükbe vettel ezt-azt, majd rajtra készen nézték a főnököt.

- Dorina? – Tomi unokahúgához fordult. – Mit szeretnél inni?

A lány vállat vont, és felemelte félig üres poharát. – Nemigen van hasonlítási alapom.

A férfi nyugtázta a választ, majd Marcsit kérdezte. – Te?

- Flaming Lamborghini – vigyorgott a nő.

Tomi ezt a választ is elraktározta, majd kiadta az utasításokat. – Mindhárman ugyanazt keveritek ki, egy Flaming Lamborghinit.

Dorina már végképp nem értette, minek kellett ő ide, hiszen még azt sem tudta, mit takar a név, amit nagybátyja mondott. Nézte ugyan a keverőbe öntött italokat, de fogalma nem volt róla, milyen végeredményre számítson. Valójában a végeredményen lepődött meg leginkább, mert amikor elkészült a piros színskálás ital, az egyik fiú elővette az öngyújtóját, és lángot gyújtott.

A pohárban lévő alkohol égett, és a látvány olyannyira lenyűgözte Dorinát, hogy még a szája is tátva maradt. Tomi elvette az italt elfújta a tüzet, majd belekortyolt. Nem szólt, csak letette maga elé a poharat, és elvette a másikat, majd a harmadikat is. Közben a letett italokba Marcsi is belekóstolt. Csak Dorina nem nyúlt egyik pohárhoz sem, Tomi pedig nem erőltette rá a dolgot. Sőt, valójában oda sem figyelt unokahúgára, mert időközben Klemi is megjelent Lacival, és ők is végigkortyolták az elkészített műveket, melyeket azután ugyanoda vissza is helyeztek.

A bárhoz vezető utat csendben tették meg, és Dorina megállapította, hogy egyre gyakrabban áll be közéjük ez a fajta némaság. Hogy mit jelenthet, nem tudta volna megmondani, de sem kínosnak, sem feszélyezettnek nem érezte. Sokkal inkább hitte úgy, hogy ha létezik sokatmondó, beszélő csend, ez mindenképpen az.

Miután Tomi leparkolta a kocsit a bár hátsó bejárata előtt, kiszállt, és ugyanúgy ahogy mindig, cigarettára gyújtott. Közben az épület ajtajához sétált, és a zsebében lévő kulccsal kinyitotta.

Dorina ott ballagott mögötte, de megtorpant, mikor nagybátyja visszafordult. Hogy ne látszódjon rajta zavara, és elterelődjön róla Tomi még mindig átható tekintete, kérdezett. – Mikor jönnek a többiek?

- Kikre gondolsz pontosan?

- Akiket meg akarsz nézni.

- Hamarosan.

- Hányan lesznek?

- Öten.

A beszélgetés ismét megakadt, és csak egy valami nem változott, Tomi csillogó szemei, melyek úgy tapadtak unokahúgára, mintha mindennek tudója akarna lenni. Még akkor sem vette le róla figyelmét, mikor beleszívott a cigarettájába, sem amikor az ég felé eregette a füstöt. Csak akkor fordult el, mikor elnyomta a csikket, és megindult befelé az épületbe.

Dorina lesütötte szemeit, és kifújta addig visszatartott levegőjét, azután követte nagybátyját a kisterembe. Figyelte, ahogy Tomi a pult mögött rendezkedett, és bár szívesen segített volna, de fogalma nem volt róla, mit vár tőle a férfi. Így inkább nyugton maradt, és az egyik bárszékre telepedve nézte a tökéletes alakot, az ingen keresztül is jól látszódó izmok mozgását, az enyhén borostás jóképű arcot, a csodásan fénylő szemeket… vagyis Tomit. Egészen elmerült a tanulmányozásban, miközben gondolatai visszatértek azokra a pillanatokra, mikor nagybátyja ott tartotta a karjaiban, mikor ajkaik összeértek, mikor nem létezett más, csakis ők ketten.

Önkéntelenül hangos sóhaj hagyta el a száját, de nem ettől tért észhez, hanem Tomi pillantásától, mely úgy ragadt rá, mintha valami vonzaná.

- Minden rendben?

- Persze – felelte sietve, de az arcán végigfutó pírt képtelen volt megakadályozni.

- Iszol valamit?

Ez a felvetés remek alkalom volt a figyelemelterelésre, és bár nem volt egy iszákos fajta, úgy érezte, jól esne neki valami erős, mely ellazítja és elfeledteti vele a problémákat. Ezért nem habozott. – Igen, de csak ha van benne alkohol.

- Tisztát vagy inkább koktélt?

- Koktélt.

Tomi bólintott, majd gyakorlott szakértelemmel vette elő a hozzávalókat, és egy keverőben összerakta őket. Alulra jeget, amit egy erre használatos ruhában összezúzott, rá az alkoholokat, és a lime levét. Alaposan összerázta, és beleöntötte egy talpas pohárba. A pult alól előhalászott egy kis ernyőt, és azt is a pohárba tette, úgy tolta oda unokahúga elé. De abban a pillanatban már tovább pakolászott, meg sem várta a véleményt, nyilván azért, mert tisztában volt vele, hogy tökéleteset alkotott.

Dorina felemelte a kék csodát, és kíváncsian belekortyolt. Azonnal megfogta az egzotikus ízvilág és az új élménye. Ez a koktél maga volt a paradicsom, egy csoda, amire titokban már régóta vágyott. Mert ez a fajta ital egyet jelentett Tomival, és ahogy kortyolgatta, lényegében egészen össze is olvadt vele. Az ő világa volt, a határozott, magabiztos, erős férfié.

Léptek közeledtek, majd a hátsó bejárat felől Klemi éles hangja hasította át a nagytermet.

- Főnök, megjöttünk!

- Itt vagyok – kiabálta vissza Tomi, de nem állt meg, nyugodtan pakolászott tovább.

Klemi előbb bekukkantott a helyiségbe, és mikor látta, hogy főnöke nincs egyedül, lassú, kecses léptekkel tipeget a pulthoz, és kíváncsian figyelte Tomi tevékenységét.

- Nem azért kellett korábban jönnünk, hogy ezt megcsináljuk? – mutatott a pult mögött kipakolt holmikra. – Szólhattál volna, hogy elintézitek kettecskén.

A célozgatás nem volt Tomi ínyére, és ezt egy haragos pillantással nyugtázta is. – Menj, és készítsd elő a saját placcodat, és csak a jelentkezőkkel gyere vissza! Marcsi?

- Még nem jött. – Válaszával egy időben Dorinához fordult, és kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Marcsi – ismételte meg a nevet, de mikor a lány nem reagált rá, megvonta a vállát, és átriszálta magát a nagyterembe.

Dorina gyomra bizonyára görcsbe rándult volna a nő nevének hallatán, de az ital, mely jólesően szétáradt egész testében olyannyira lefoglalta, hogy nem jutott hely Tomi exbarátnőjének. Amint pedig a pohara kiürült, Marcsi libegett befelé két idegennel a nyomában. Az egyikük egy huszonöt év körüli, teltebb lány volt, a másik egy magas, jóképű, tetovált karú harmincas fiú. Marcsi egyenesen Tomihoz vezette őket, miközben színpadiasan gesztikulálva rámosolygott a magas férfire.

Tomi ugyanolyan hallgatagon vezetett hazafelé, mint amilyen csendes volt addig is. Bár Dorina szerette volna megbeszélni vele a kártyaasztalnál tett kijelentését, nem mert megszólalni. Hagyta, hogy az események sodorják, és alakítsák a perceket, órákat.

Ennek engedve hamar ágyba került, és jó darabig forgolódott, sóhajtozott, elmélkedett. Nehezen aludt el, de álma sem volt nyugodt, mert csukott szemmel is Tomit látta. Ha pedig egy pillanatra szertefoszlott a képe, Lórié vette át a helyét, a hívogató, ravasz tekintete, és zsaroló szavai. Egyik sem hozott pihenést számára, így nem csodálkozott, hogy megint korán kivetette az ágy. Bár szívesen maradt volna még, csak hogy ne kelljen nagybátyja elé kerülnie, de a szomjúság és az éhség egyre erősebben gyötörte. S ha ez nem lett volna elég, a mellékhelyiségbe is kikívánkozott. Ekkor döntött úgy, hogy nem bujdokol tovább, inkább szembenéz bármivel.

Ki is tartott egészen addig, míg a mellékhelyiségből a konyhába ért, és a szokatlan csendben megivott egy pohár vizet. Aztán a hűtőhöz lépett, hogy keressen valami ennivalót, mikor kivágódott az udvart elválasztó üvegajtó, és Tomi magas, izmos alakja elállta a konyhaajtón beáradó reggeli fényt.

Dorina gyomra görcsbe rándult, és zavartan pislogott nagybátyja felé. Azt várta, kérdez vagy mond valamit, de csupán a férfi átható tekintete pásztázta hosszú, néma másodpercekig. Azok a szemek azonnali védekezésre késztették, de mielőtt megszólalhatott volna, Tomi a kávéfőzőhöz lépett, és kitöltött magának egy csésze még langyos feketét.

Különös volt a csend, mert megannyi kérdés izzott benne. Dorina nem is bírta, inkább kikerülte nagybátyját, és a tartóból kivett egy szelet kenyeret, és csak úgy állva beleharapott.

- Mit csinálsz? – Tomi hangja egyszerre volt dühös és értetlen, pillantása pedig komor, túl komor.

- Eszek – felelte a lány zavartan.

- Ezt? – Tomi a kenyérre mutatott, majd megforgatta a szemeit.

Dorina vállat vont, és egy újabb falat után még az üres kenyeret is letette, olyannyira eltűnt az éhsége, ami nemrég még gyötörte. Valójában Tomi mellett minden érzéke megcsalta. Nem érzett sem szomjúságot, sem éhséget, csakis őt…

- Gond lenne, ha ma korábban mennénk a klubba? – Tomi kiitta a kávét, úgy méregette zavartan ácsorgó unokahúgát.

- Ma is kártya lesz?

- Nem. Marcsi helyett jön néhány pultos, őket akarom letesztelni.

Dorina sóhajtott, és már előre irtózott a megannyi csinos lánytól, akik bizonyára hasonlóan kihívóak és kacérak, mint elődjük volt. Persze nem csoda, ha egy ilyen kaliberű férfi mellett, mint Tomi, nem bírnak csak alkalmazottak maradni, és többre, jobbra vágynak, ahogy tette azt Marcsi is. A bökkenő csupán az volt, hogy kapcsolatuk a munka mellett az ágyjelenetekre orientálódott, nem pedig egymás megismerésére. Hát csoda, hogy Tomi, mint érett, életerős férfi kihasználja a felkínálkozó lehetőségeket?

- Nekem… nekem is mennem kell?

- Kell.

A kijelentés határozott volt, és bár nem adott magyarázatot, Dorina mégsem mert hadakozni. – Mikor indulunk?

- Fél óra?

A lány bólintott, majd elsétált nagybátyja mellett ki a konyhából. – Akkor megyek… felöltözni. – Mikor nem kapott választ, felballagott az emeletre, be a szobájába.

Először arra gondolt, hogy ha már válogatás lesz megannyi szép lány között – mert hitte, hogy így lesz -, akkor egy csinos, divatos ruhát választ, hogy felvehesse velük a versenyt. Ám amint a szekrényhez lépett, és végignézte a Tomival vásárolt ruhákat, belé nyílalt a valóság. Teljesen mindegy, mit vesz magára, hiszen soha nem válik valóra a legégetőbb, leghőbb vágya. Amúgy is, ő csupán egy unokahúg, semmi más…

Erre a gondolatra elhúzta a száját, és egy egyszerű fekete nadrág, és fehér hosszú ujjú, mély kivágású felső kombinációja mellett döntött, mely kellően csinos volt, mégsem ledér. A haját néhány mozdulattal kifésülte, megcsavarta a feje tetején, és egy csattal rögzítette. Az arcára kent némi alapozót, haloványan kihúzta a száját, majd belebújt a kényelmes, de divatos szandáljába. Várt még néhány percet, azután indulásra készen leballagott a földszintre.

Azt hitte, kellően igyekezett ahhoz, hogy elsőként legyen kész, de tévedett, mert Tomi már a nappaliban ácsorgott a kocsikulccsal kezében. Fekete farmert viselt, és egy felül kigombolt sötétkék inget, melynek ujjait felhajtotta. Olyan jól nézett ki, hogy Dorinának koncentrálnia kellett, hogy ne ragadjon rajta a tekintete.

- Menjünk! – közölte a férfi, és kitárta az ajtót unokahúga előtt.

A szülinapok mindig értékes percek, pillanatok, mert emlékeztetnek rá, az ember mulandó, de éveiben ott a bölcsesség, a szeretet csodája. Minden ember más és más, nincs két tökéletesen egyforma, de van nagyon sokban azonos.

Jó néhány éve ezen a napon születtem, és ezen alkalomból szeretnék megajándékozni mindenkit egy ingyenesen letölthető meglepetéssel.

Egyik kedvenc regényem csak ma, csak itt letölthető teljesen ingyen. --> Ide katt!

Az este szokatlanul csendesen telt Dorina számára. Nem volt sem hangos zene, sem tömeg, és éjfélre már inkább mentek, mint jöttek a vendégek. Bár nem ismerte az ehhez hasonló klubok heti rendjét, de úgy vélte, a csend betudható a hétköznap malomkerekének, hiszen mindenki munkába, iskolába megy, korán kel. Ezt nem is bánta, de azt igen, hogy Tomit csupán egyszer látta, futólag, mikor a férfi kisietett a klubszobából, és bevitt néhány üveg italt. Még csak rá sem nézett unokahúgára. Dorina hiába szuggerálta, hiába pislogott felé. Marcsival azonban jó pár percet beszélt, vagyis inkább hallgatta a nőt, aki olyan hevesen és gesztikuláltan mesélt, mintha valami hatalmas dolgot adna elő. És biztosan azt is tette, mert Tomi arcizmai úgy ugráltak, olyan idegesen, mint talán még soha. Mégsem szólt, némán végighallgatta beosztottját, bólintott néhányat, majd visszament a klubszobába. Dorina várta, minden percben várta, s közben rettegett. Egy pillanatra úgy hitte, Marcsi a reggeli találkozást mesélte el, és bizonyára Lórit sem hagyta ki. Ám az, hogy nagybátyja dühös számonkérés helyett elvonult, azt jelezte, egészen másról volt szó.

Ezzel vigasztalta magát egészen addig, míg az éjjel véget ért, és miután bezárták a klubot, a szobából is egyre szállingóztak kifelé a kártyázók. Dorina addigra az összes asztalt rendbe tette, a poharakat a pulthoz vitte, és még segített is Marcsinak mosogatni. Ketten gyorsabban végeztek, de nagybátyja még akkor sem jelent meg.

- Megnézem Tomit – dünnyögte Dorina, és választ sem várva a klubszobához ballagott. Remegő kézzel tolta be az ajtót, és igencsak meglepődött azon, amit látott.

Tomi az asztalnál ült a poharak, szétszórt mogyorók és teli hamutálak között. Épp a kártyát osztotta magának és vele szemben egy láthatatlan partnernek. Legalábbis Dorina azt hitte egészen addig, míg nagybátyja megszólalt.

- Ülj le! – Az üres székre mutatott, ahová a lefelé fordított lapokat tette.

- Én? – kérdezte a lány, de azért odasétált a székhez és helyet foglalt. – Én nem tudok kártyázni.

Tomi intett a fejével, és unokahúga nem mert ellenkezni. Felemelte a kártyákat, és alaposan megnézte őket. Haloványan emlékezett ugyan arra, amit legutóbb nagybátyja tanított neki, de messze állt attól, hogy egyedül, segítség nélkül kiálljon bárki ellen. Most mégis úgy állt a dolog, hogy ezt kell tennie, és ezt Tomi azonnal igazolta is.

- Milyen tétet szeretnél?

- Tétet? – pislogott a lány. – Én… nekem nincs semmim. Mit… mit tegyek fel?

A férfi fel sem nézett kártyáiból, úgy felelt. – Akkor legyen egy egészen egyszerű tét. Őszinteség.

- Őszinteség? Ezt… ezt nem értem.

- Ha nyersz, feltehetsz egy kérdést, és esküszöm, hogy őszintén felelek, de ugyanezt elvárom akkor, ha én nyerek.

Dorina megdermedt, és biztos volt benne, titkára hamarosan fény derül, vagy ha nem, akkor elveszíti az egyetlen embert, akit szeret. Mégsem hátrált meg, nem tehette, nem tudta megtenni addig, amíg egy cseppnyi reményt látott. Bólintott, és ő is belemerült a színes lapok forgatagába. Próbálta a legjobbat kihozni a kártyákból, de miután lecserélt egy lapot, csupán egy röpke számsorra futotta. Ezzel ült és várta, hogy nagybátyja is dűlőre jusson.

- Mid van? – hallotta a fáradt, komor hangot.

- Azt hiszem… számsor. – Szavaival egy időben kiterítette a kártyáit, és idegesen az ajkába harapott.

Tomi felsóhajtott, és az asztal közepére dobta a lapokat. – Nyertél – közölte a lánnyal, miközben végre belenézett a szemeibe, de olyan mélyen, hogy Dorina képtelen volt sokáig állni. Ám nem csupán tekintete volt átható, mert hangja is hasonlóan bizalmasan csengett. – Halljuk a kérdést!

A lány meglepetten sóhajtozott, nem hitte el, hogy valóban nyert, mégis... Ezernyi kérdése volt, amire őszinte választ akart, és egy, ami mindegyik fölött állt, mégsem azt tette fel, hanem egészen mást. – Tudnál valaha gyűlölni? Tudnál gyűlölni annyira, hogy átnézz rajtam, hogy… hogy megvess?

Tomi elmerengett néhány percig, majd megrázta a fejét. – Még anyádat sem tudom annyira gyűlölni. A vér akkor is össze fog kötni, ha széthullik az egész világ.

A válasznak meg kellett volna nyugtatnia Dorinát, de az idegessége nem múlt el. Hogy ne tűnjön fel nagybátyjának zaklatottsága, az asztalra dobott kártya után nyúlt, és megnézte Tomi lapjait. Bár nem emlékezett minden lehetőségre, de azt egyből látta, hogy nagybátyja lapjai jobbak az övéinél.

- Csaltál – pillantott rá döbbenten. – Miért?

A férfi felállt, és fásult, csalódott hangja betöltötte a helyiséget, és unokahúga szívét. – Mert a kérdésre, amit én akartam feltenni, úgysem adtál volna egyenes választ. – Mivel Dorinának csupán a szemei beszéltek, ő maga hallgatott, Tomi alig észrevehetően elhúzta a száját, majd kifordult az ajtón. – Menjünk! – szólt még vissza, de a reagálást már nem várta meg. Így, mire a lány megindult, már csak odakint érte utol nagybátyját.

Úgy gondolta, mivel nem hallott zajt, gond nélkül, észrevétlenül lemehet, és ha szerencséje van, ugyanilyen láthatatlanul vissza is jut majd. Lassan, óvatosan ballagott ki a szobájából, le a lépcsőn, be a konyhába. Miután sötét volt, és Tomit sem látta, sietve nekiállt elkészíteni egy bögre teát. Örömmel konstatálta, hogy teljes nyugalomban sikerült megcsinálnia és elkortyolgatnia a forró italt. Épp a csészét öblítette el, mikor a semmiből egy árnyék vetődött rá. Zavartan, mint aki nem tudja, mit tegyen, vagy inkább, mit tehet, meghátrált, és úgy pislogott a magas, száraz alsóba és trikóba öltözött, számára teljesen tökéletes alakra. Tudta, lerí róla félelme, képtelen elrejteni, de talán nem is akarta.

- Minden rendben? - Tomi összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, úgy méregette unokahúgát.

- Ühüm! – bólogatott a lány.

Tomi beljebb lépett, és megrázta a fejét. – Nekem nem úgy tűnik. – Arcizma megrándult. – Én ijesztettelek meg?

- Nem, dehogy! – vágta rá Dorina sietve, és megtett mindent, hogy összeszedje magát legalább annyira, hogy ne látszódjon rajta belső rettegése, és külső remegése. – Én csak… kicsit gyors… minden olyan gyors.

- Anyád?

- Anyám? – A lány nem értette, hogy jön ide az anyja, és ez kitűnt értetlen vonásaira.

- Anyáddal találkoztál délelőtt. Nem?

- Ó, igen… az anyám – dörmögte, és bár ráfoghatta volna viselkedését, nem akarta, hogy Tomi jobban utálja nővérét, mint jelen pillanatban. – Nem, vele nincs semmi.

- Akkor?

- Nincs… akkor.

A férfi bólintott, majd komoran még közelebb sétált. – Dorina! – Hangja komoran csengett, és a lány félt még attól is, hogy meghallgassa. Tartott tőle, nem bírná némán, és elmesélné neki valódi gondjait. Ha pedig megtenné, Lóri minden bizonnyal cselekedne, és feltárna minden bizonyítékot Tomi ellen. Ezt nem hagyhatta, nem engedhette, inkább hallgatott. Megrázta a fejét, és elballagott nagybátyja mellett, fel az emeletre.

- Nem, nem, semmi extra, láttad te is.

Dorina nehezen tért tudatára álmából, de Tomi hangja észre térítette, pedig nem hozzá beszélt, s még csak nem is volt a szobában. Épp az ajtó előtt haladt el, ezt távolodó léptei és halkuló szavai jelezték.

- Fogalmam sincs, de biztosan tervez valamit. De láttad, úgy tett, mintha minden rendben lenne. – Hangja elhalt, amit Dorina szívből sajnált. Nem a mondandója miatt, sokkal inkább azért, mert nagybátyja minden ízét szerette, s a közelsége a biztonságot és az otthont jelentette számára. Nem gondolkodott sokat – ha azt teszi, bizonyára soha többet ki sem lép a szobából -, inkább egy mély, minden mindegy sóhaj kíséretében kiszállt az ágyból, és nesztelenül osont le nagybátyja után. Nem akart hallgatózni, mégis értett minden egyes szót, amit Tomi a telefonba mondott.

- Résen vagyok, ne aggódj! Kivárom, amíg lép, mert hogy lépni fog, abban biztos vagyok… Igen, tudom, hogy a keze sok helyre elér, de ha sokat mutogat vele, zokszó nélkül levágom… Jó, ne parázz már ennyire, még nem történt semmi baj, de ha fog, megoldom!... Jó, persze… kimentelek. Majd azt mondom, a csajok fontosabbak, mint a kártyapartnereid. – A válasz hallatán Tomi felnevetett, amitől Dorinában végigfutott a láthatatlan, de érezhető áramütés. Észre sem vette, mikor nagybátyja eltette a telefonját, csak mikor visszafordult az udvarról, és egyenesen felé tartott.

Ijedten, zavartan nézett a magas, fekete ingben és farmerben közeledő férfire, de hiába akarta, tekintetét képtelen volt elfordítani róla. Ezért kérdezett, félszegen, idegesen, csendesen, az első dolgot, ami eszébe jutott, és ami elterelheti a figyelmet róla. – Ki volt az?

- Ferenc – felelte Tomi rezzenéstelenül.

- Mit akart?

A férfi arcizma megrándult, mégis nyugodtan felelt. – Hívott, hogy mentsem ki, mert ma nem tud jönni kártyázni.

- Ma is lesz kártya?

Tomi bólintott, majd lassan elsétált unokahúga mellett a konyhába. A hűtőhöz ment, megnézte annak tartalmát, majd úgy csapta be, mintha nem találná, amit keres. – Pizza? – pillantott Dorinára, aki mint mindig, ott ácsorgott mellette, de olyan szerencsétlenül, mint annak idején, mikor az anyjával ide érkeztek.

A lány vállat vont, s miközben nagybátyját figyelte, belekapaszkodott az ajtófélfába. Az éjszakára gondolt, arra a szerencsétlen balesetre, mikor kis híján a vízbe fulladt ijedtében. És a haragra, ami ott csillogott Tomi szemeiben. A félelmeire, amik úgy törtek elő, mint régen. Pedig azt hitte, vagyis remélte, hogy a biztonságban, a nyugalomban elkopnak ezek az attitűdök, de érezte, korán sem hagyta még maga mögött őket. Nehezére esett úgy tennie, mintha nem számítana, amit érez és gondol, ahogy nehéz volt ott állnia, és az egyetlen jó dolgot néznie, amit az élet neki adott, s hamarosan el is vesz. Az ő döntése? Hiszen a helyzet döntött már helyette.

Tomi leadta a rendelést, a készüléket pedig lazán az asztalra dobta. A feszültség lerítt vonásairól, mégis olyan higgadtan viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Várt, némán, szótlanul várakozott jó néhány pillanatig, majd ráemelte tekintetét unokahúgára, és olyan áthatóan méregette, mintha tudná, mintha sejtené, mit rejteget.

- Nem akarsz mondani valamit?

Dorina meghökkent a nyílt kérdésen, de eszébe sem jutott, hogy válaszoljon. A fejét rázta, majd elengedte az ajtófélfát, és hátrált néhány lépést. – Megyek, és… átöltözöm – dünnyögte, és egy zavart grimasszal felsietett az emeletre.

Kattogott az agya, a szíve ki akart ugrani a helyéből, mert úgy hitte, úgy sejtette, Tomi tudja, hogy titkolózik. Visszagondolt nagybátyja telefonbeszélgetésére, hátha felfedez benne valamit, ami utal az iménti kérdésére. ám hiába idézte fel újra, a szavak egyértelműen nem róla, és nem is Lóriról szóltak, hiszen az este Tomi be volt zárkózva a kártyásokkal, ki sem dugták az orrukat, így sem ő, sem a rendőrkapitány nem találkozhatott Lórival. Akkor, mégis mire célozhatott a kérdés? Talán – vélte – csak a félszeg viselkedése keltette fel érdeklődését.

Ebbe belenyugodva vett elő egy fekete farmert és egy fehér blúzt, mely kevésbé volt kihívó, mint az előző éjszakai szerelése. A magas sarkú cipőt is mellőzte, és helyette egy kényelmes szandálba bújt. A sminkkészletre rá sem nézett, és a haját is csak kifésülte, majd egy egyszerű lófarokba fogta. Mikor végzett, még elszámolt százig, mielőtt kilépett volna szobája ajtaján. Tett néhány lépést, majd megállt még a lépcső tetején, onnan nézett lefelé. Nem hallotta és nem látta Tomit, csak amikor megszólalt a csengő. A férfi az udvar felől érkezett, kinyitotta a bejárati ajtót, átvette és kifizette a pizzát, majd megfordult, és egyenesen felnézett unokahúgára. Nem szólt, csak a dobozokkal együtt eltűnt a konyhában. Dorina kifújta a levegőt egy párszor, majd a lehető legnyugodtabban ballagott nagybátyjához. Mire leért, az asztalon már ott álltak a tányérok és az evőeszközök, Tomi pedig szemben ült, és a homlokát simogatva várakozott. Akkor sem mozdult, mikor a lány leült mellé és kivett a dobozból egy szelet pizzát, amit a tányérjára tett. Akkor eszmélt fel, mikor már az orra előtt illatozott az étel. Felpillantott, egyenesen unokahúga zavart arcába, és úgy nézte, mintha át akarna látni a gondolatain.

Dorina ijedten sóhajtozott, de hogy megpróbálja rejteni, magának is szedett egy szelet pizzát, és bár egyáltalán nem volt étvágya, mégis beleharapott.

- Ez… nagyon finom – dünnyögte, csakhogy megtörje a csendet, pedig inkább sírni vagy ordítani vágyott, főleg mert Tomi még mindig hallgatott. Bár tekintete már nem nyugodott rajta, és ő is nekiállt enni, a közéjük férkőzött távolság rosszabb volt mindennél. – Azt hiszem… a végén még rászokom a pizzára – mosolygott Dorina, de reagálást erre sem kapott. Hamar abba is hagyta az evést, és nekiállt elöblíteni a tányérját. Mire végzett, Tomi is felállt, és a maradék pizzákat dobozostól a hűtőbe tette. Megvárta míg unokahúga végez a mosogatással, majd megindult előre, ki a kocsihoz. Nem nézett hátra, mintha biztos lenne benne, hogy a lány követi.