Úgy gondolta, mivel nem hallott zajt, gond nélkül, észrevétlenül lemehet, és ha szerencséje van, ugyanilyen láthatatlanul vissza is jut majd. Lassan, óvatosan ballagott ki a szobájából, le a lépcsőn, be a konyhába. Miután sötét volt, és Tomit sem látta, sietve nekiállt elkészíteni egy bögre teát. Örömmel konstatálta, hogy teljes nyugalomban sikerült megcsinálnia és elkortyolgatnia a forró italt. Épp a csészét öblítette el, mikor a semmiből egy árnyék vetődött rá. Zavartan, mint aki nem tudja, mit tegyen, vagy inkább, mit tehet, meghátrált, és úgy pislogott a magas, száraz alsóba és trikóba öltözött, számára teljesen tökéletes alakra. Tudta, lerí róla félelme, képtelen elrejteni, de talán nem is akarta.

- Minden rendben? - Tomi összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, úgy méregette unokahúgát.

- Ühüm! – bólogatott a lány.

Tomi beljebb lépett, és megrázta a fejét. – Nekem nem úgy tűnik. – Arcizma megrándult. – Én ijesztettelek meg?

- Nem, dehogy! – vágta rá Dorina sietve, és megtett mindent, hogy összeszedje magát legalább annyira, hogy ne látszódjon rajta belső rettegése, és külső remegése. – Én csak… kicsit gyors… minden olyan gyors.

- Anyád?

- Anyám? – A lány nem értette, hogy jön ide az anyja, és ez kitűnt értetlen vonásaira.

- Anyáddal találkoztál délelőtt. Nem?

- Ó, igen… az anyám – dörmögte, és bár ráfoghatta volna viselkedését, nem akarta, hogy Tomi jobban utálja nővérét, mint jelen pillanatban. – Nem, vele nincs semmi.

- Akkor?

- Nincs… akkor.

A férfi bólintott, majd komoran még közelebb sétált. – Dorina! – Hangja komoran csengett, és a lány félt még attól is, hogy meghallgassa. Tartott tőle, nem bírná némán, és elmesélné neki valódi gondjait. Ha pedig megtenné, Lóri minden bizonnyal cselekedne, és feltárna minden bizonyítékot Tomi ellen. Ezt nem hagyhatta, nem engedhette, inkább hallgatott. Megrázta a fejét, és elballagott nagybátyja mellett, fel az emeletre.

- Nem, nem, semmi extra, láttad te is.

Dorina nehezen tért tudatára álmából, de Tomi hangja észre térítette, pedig nem hozzá beszélt, s még csak nem is volt a szobában. Épp az ajtó előtt haladt el, ezt távolodó léptei és halkuló szavai jelezték.

- Fogalmam sincs, de biztosan tervez valamit. De láttad, úgy tett, mintha minden rendben lenne. – Hangja elhalt, amit Dorina szívből sajnált. Nem a mondandója miatt, sokkal inkább azért, mert nagybátyja minden ízét szerette, s a közelsége a biztonságot és az otthont jelentette számára. Nem gondolkodott sokat – ha azt teszi, bizonyára soha többet ki sem lép a szobából -, inkább egy mély, minden mindegy sóhaj kíséretében kiszállt az ágyból, és nesztelenül osont le nagybátyja után. Nem akart hallgatózni, mégis értett minden egyes szót, amit Tomi a telefonba mondott.

- Résen vagyok, ne aggódj! Kivárom, amíg lép, mert hogy lépni fog, abban biztos vagyok… Igen, tudom, hogy a keze sok helyre elér, de ha sokat mutogat vele, zokszó nélkül levágom… Jó, ne parázz már ennyire, még nem történt semmi baj, de ha fog, megoldom!... Jó, persze… kimentelek. Majd azt mondom, a csajok fontosabbak, mint a kártyapartnereid. – A válasz hallatán Tomi felnevetett, amitől Dorinában végigfutott a láthatatlan, de érezhető áramütés. Észre sem vette, mikor nagybátyja eltette a telefonját, csak mikor visszafordult az udvarról, és egyenesen felé tartott.

Ijedten, zavartan nézett a magas, fekete ingben és farmerben közeledő férfire, de hiába akarta, tekintetét képtelen volt elfordítani róla. Ezért kérdezett, félszegen, idegesen, csendesen, az első dolgot, ami eszébe jutott, és ami elterelheti a figyelmet róla. – Ki volt az?

- Ferenc – felelte Tomi rezzenéstelenül.

- Mit akart?

A férfi arcizma megrándult, mégis nyugodtan felelt. – Hívott, hogy mentsem ki, mert ma nem tud jönni kártyázni.

- Ma is lesz kártya?

Tomi bólintott, majd lassan elsétált unokahúga mellett a konyhába. A hűtőhöz ment, megnézte annak tartalmát, majd úgy csapta be, mintha nem találná, amit keres. – Pizza? – pillantott Dorinára, aki mint mindig, ott ácsorgott mellette, de olyan szerencsétlenül, mint annak idején, mikor az anyjával ide érkeztek.

A lány vállat vont, s miközben nagybátyját figyelte, belekapaszkodott az ajtófélfába. Az éjszakára gondolt, arra a szerencsétlen balesetre, mikor kis híján a vízbe fulladt ijedtében. És a haragra, ami ott csillogott Tomi szemeiben. A félelmeire, amik úgy törtek elő, mint régen. Pedig azt hitte, vagyis remélte, hogy a biztonságban, a nyugalomban elkopnak ezek az attitűdök, de érezte, korán sem hagyta még maga mögött őket. Nehezére esett úgy tennie, mintha nem számítana, amit érez és gondol, ahogy nehéz volt ott állnia, és az egyetlen jó dolgot néznie, amit az élet neki adott, s hamarosan el is vesz. Az ő döntése? Hiszen a helyzet döntött már helyette.

Tomi leadta a rendelést, a készüléket pedig lazán az asztalra dobta. A feszültség lerítt vonásairól, mégis olyan higgadtan viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Várt, némán, szótlanul várakozott jó néhány pillanatig, majd ráemelte tekintetét unokahúgára, és olyan áthatóan méregette, mintha tudná, mintha sejtené, mit rejteget.

- Nem akarsz mondani valamit?

Dorina meghökkent a nyílt kérdésen, de eszébe sem jutott, hogy válaszoljon. A fejét rázta, majd elengedte az ajtófélfát, és hátrált néhány lépést. – Megyek, és… átöltözöm – dünnyögte, és egy zavart grimasszal felsietett az emeletre.

Kattogott az agya, a szíve ki akart ugrani a helyéből, mert úgy hitte, úgy sejtette, Tomi tudja, hogy titkolózik. Visszagondolt nagybátyja telefonbeszélgetésére, hátha felfedez benne valamit, ami utal az iménti kérdésére. ám hiába idézte fel újra, a szavak egyértelműen nem róla, és nem is Lóriról szóltak, hiszen az este Tomi be volt zárkózva a kártyásokkal, ki sem dugták az orrukat, így sem ő, sem a rendőrkapitány nem találkozhatott Lórival. Akkor, mégis mire célozhatott a kérdés? Talán – vélte – csak a félszeg viselkedése keltette fel érdeklődését.

Ebbe belenyugodva vett elő egy fekete farmert és egy fehér blúzt, mely kevésbé volt kihívó, mint az előző éjszakai szerelése. A magas sarkú cipőt is mellőzte, és helyette egy kényelmes szandálba bújt. A sminkkészletre rá sem nézett, és a haját is csak kifésülte, majd egy egyszerű lófarokba fogta. Mikor végzett, még elszámolt százig, mielőtt kilépett volna szobája ajtaján. Tett néhány lépést, majd megállt még a lépcső tetején, onnan nézett lefelé. Nem hallotta és nem látta Tomit, csak amikor megszólalt a csengő. A férfi az udvar felől érkezett, kinyitotta a bejárati ajtót, átvette és kifizette a pizzát, majd megfordult, és egyenesen felnézett unokahúgára. Nem szólt, csak a dobozokkal együtt eltűnt a konyhában. Dorina kifújta a levegőt egy párszor, majd a lehető legnyugodtabban ballagott nagybátyjához. Mire leért, az asztalon már ott álltak a tányérok és az evőeszközök, Tomi pedig szemben ült, és a homlokát simogatva várakozott. Akkor sem mozdult, mikor a lány leült mellé és kivett a dobozból egy szelet pizzát, amit a tányérjára tett. Akkor eszmélt fel, mikor már az orra előtt illatozott az étel. Felpillantott, egyenesen unokahúga zavart arcába, és úgy nézte, mintha át akarna látni a gondolatain.

Dorina ijedten sóhajtozott, de hogy megpróbálja rejteni, magának is szedett egy szelet pizzát, és bár egyáltalán nem volt étvágya, mégis beleharapott.

- Ez… nagyon finom – dünnyögte, csakhogy megtörje a csendet, pedig inkább sírni vagy ordítani vágyott, főleg mert Tomi még mindig hallgatott. Bár tekintete már nem nyugodott rajta, és ő is nekiállt enni, a közéjük férkőzött távolság rosszabb volt mindennél. – Azt hiszem… a végén még rászokom a pizzára – mosolygott Dorina, de reagálást erre sem kapott. Hamar abba is hagyta az evést, és nekiállt elöblíteni a tányérját. Mire végzett, Tomi is felállt, és a maradék pizzákat dobozostól a hűtőbe tette. Megvárta míg unokahúga végez a mosogatással, majd megindult előre, ki a kocsihoz. Nem nézett hátra, mintha biztos lenne benne, hogy a lány követi.

Sóhajtott, és belépett nagybátyja házának ajtaján. Nem sokat töprengett rajta, mit mondjon vagy tegyen, mert csak akkor kezdte felfogni a kialakult helyzetet. Mégis fellélegzett, hogy nagybátyját sem a nappaliban, sem a konyhában nem találta meg. Még a lépcsőn felfelé menet sem akadt nyomára, így anélkül ért a szobájába, hogy szabadkoznia vagy magyarázkodnia kellett volna. Ám amint becsukta az ajtót maga mögött, úgy törtek fel belőle kétségei, félelmei, mint kitörni készülő vulkánból a láva.

Kóválygó fejjel az ágyhoz tántorgott, és ráfeküdt. Maga alá gyűrte a párnáját, és azt ölelve szabadjára engedte kínjai árját. Először csendesen, majd egyre hevesebben záporoztak könnyei, s hogy más ne hallhassa, arcát belefúrta a szorosan karjaiban tartott puhaságba. Ez sem segített, nem enyhítette fájdalmát, mert Tomi hiánya és vélhető haragja már most égette, marta. Tudta, a férfi sosem bocsájtja meg neki, hogy elmegy. Vagyis azt zokszó nélkül lenyelné, ha csak úgy távozna – ebben biztos volt -, ám hogy éppen Lórit választja, azt már nem. Mégis, hogyan mondja el neki? Hogyan álljon nagybátyja elé ezzel az őrültséggel? Mit tegyen? Mivel magyarázza? Szerelemmel? Hiszen még tegnap is azt bizonygatta, hogy Tomit szereti. Ilyen gyorsan nem változtathatott az érzésein. Akkor? Talán… talán csak egyetlen valamire való okot találhat, amit már Tomi is felhozott, a rokonságot. Igen, ez az egyetlen ép és hihető akadály, ami miatt erőnek erejével, megszaggatott szívvel, de lemond mindenről.

Mégis fájt, és ez a fájdalom béklyót kötött rá. Úgy zokogott, ahogy még soha. Ám a percek múltával sírását felváltotta a fáradtság, és észrevétlenül szórt álmot pilláira, úgy szuszogott, mintha minden sóhaja bánatával volna tele.

- Ébresztő! – A hang ismerős volt, de távoli, túl távoli. – Hahó, cica! Ennyire fáradt vagy?

Tomi! Dorina kinyitotta bágyadt szemeit és felpillantott, de abban a pillanatban vissza is hanyatlott a boldog öntudatlanságba. Nem akarta tudni, nem akarta érezni a józan jelen maró bánatát. Ám nagybátyja bizonyára nem értette az apró jeleket, mert odaült a lány ágya szélére, és aggódva simogatta selymes, hosszú haját.

- Nem érzed jól magad?

Dorina, az „érzés” hallatán tudatára ébredt, de az rosszabb volt, mint amire számított. Feltette magában a kérdést, ha valóban el kell hagynia Tomit, vajon hogy fogja megtenni, ha már most olyan veszettül érzi magát?

- Cica! – Nagybátyja lehajolt a lány füléhez, és úgy suttogott. – Mi baj?

Remegés futott végig a lány testén, mikor megérezte Tomi leheletét. Újból elkapta a sírás, és csak nehezen tudta legyűrni magában. Megpróbált felelni, de egy különösen hangzó nyögésen kívül nem tudott produkálni mást.

- Dorina, megijesztesz! – Tomi aggodalma mélyen vájt unokahúgába, és még nehezebbé tették számára a poklot.

- Jól… jól vagyok. – Végre sikerült kipréselni magából néhány szót anélkül, hogy sírva fakadt volna.

- Biztos?

Bólintott, majd lenyelve keserűségét sóhajtozott néhányat. – Nincs semmi baj, csak… csak fáradt vagyok.

Tomi áthatóan méregette a lányt, majd hirtelen felállt és bólintott. – Akkor ma pihenj! Hosszú volt ez a néhány nap.

- De… a klub…

- Amiatt ne aggódj, megoldom! – vetett még egy lágy pillantást unokahúgára, majd kisétált a szobából. Az ajtót nem csukta be, de távolodó léptei elhaltak odalenn, majd hamarosan felbőgött autójának hangja, amit hamarosan szintén elnyelt a messzeség.

Dorina sóhajtott, majd arcát belefúrta a párnájába. Szenvedett, és szenvedése sehogy nem csillapult. Csupán az alvásban talált némi vigaszt, de éppen éjjelre, mikor a legtöbben még átfordulnak a másik oldalukra, kirepült szeméből az álom, és hiába próbálta, képtelen volt tovább az ágyban feküdni.

Sötét volt. Nem csak odakinn, de a házra is rátelepedett a mély feketeség. Csak a hold sütött be az ablakon, de fényét most eltakarta néhány gomolyfelhő. Dorina nehézkesen felkelt, és az ablakon át elé táruló halovány fényeket nézte. Gondolatai tompaságán át csupán egyetlen dologra vágyott, kikapcsolni egészen. Elképzelése nem volt róla, mindezt hogyan tegye, de úgy vélte, ha Tomit megnyugtatja a medence, valószínűleg őrá is kedvező hatással lesz.

Levetkőzött hát, és az utazótáskájából előhalászott bikinijét magára vette. Azután nesztelen léptekkel leballagott a lépcsőn, ki az udvarra. A medence előtt megállt, és bánatosan figyelte a vízben visszaverődő fényeket. A létrához ment, és óvatosan egyre mélyebbre mászott. Megborzongott a víz hűvös hullámaitól, ahogy az utolsó létrafok utáni mélységtől. Erősen kapaszkodott a medence szélébe egészen addig, míg teste megszokta a vizet, és félelmei is alábbhagytak. Akkor lazított a szorításon, és lassan, még mindig kapaszkodva haladt körbe-körbe. Mikor már harmadszorra hagyta maga mögött a létrát, megállt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta megtartani magát a vízben. Nagy levegőt vett, lábait ütemesen mozgatta, míg karjaival a víz felszínén kalimpált. talán két-három másodpercig sikerült is fennmaradnia, de azután egyre lejjebb húzta a mélység. Még időben meg tudott kapaszkodni, mielőtt elsüllyedt volna, de ezzel nemhogy kedvét szegte volna, új erőre kapott, és ismét megpróbálta.

Már vagy tizedjére játszotta el ugyanazt, és egyre jobban élvezte, hogy ha kis időre is, de meg tud maradni a vízen. Nem gondolkodott, elfelejtett mindent, ami bántotta, ami fájt. Jó volt így.

- Mit csinálsz?

A hang úgy vájt a csendbe, hogy Dorina ijedten rezzent össze. Még azt is elfelejtette, hogy épp nem kapaszkodik. Így, mikor odafordult az ajtóban álló Tomi felé, és válaszolni akart, a levegő helyett a vizet nyelte, mert úgy süllyedt lefelé, akár a krumpliszsák. Rémülten kapálózott, rúgkapált, hasztalan, mert a sötétben még azt sem látta, merre is kellene tartania, hogy kijusson a mély és végeláthatatlan vízből. Egyetlen szó járt a fejében, egyetlen érzés kavargott benne, a halálfélelem. Pillanatokig, hosszú pillanatokig tartott, mire egy erős kéz megragadta, és húzta. Egy test hozzátapadt, és szorosan tartotta még akkor is, mikor végre feljutott a levegőre, és köhögve próbált visszatalálni önmagához.

Lassan ment, nagyon lassan, de Dorina köhögése csillapult, és már csak fáradtan, remegve csüngött nagybátyja karjai között.

- Jól vagy? – hallotta füle mellett az aggodalmas szavakat, ahogy egyre erőteljesebben érezte a hátához tapadt izmos testet, a derekát szorító ujjakat.

Bólintott, majd fejét hátrahajtotta nagybátyja vállára, arcát pedig annak nyakához fordította, úgy pihegte ki az ijedelmet. Tomi megtartotta, és jó darabig hagyta pihenni, majd kis idő múlva két kézzel megragadta vékony derekát, és kiemelte a vízből a medence szélére.

Dorina remegő lábakkal felállt, és karjait körbefonva magán várta, hogy nagybátyja is mellé érjen.

- Mi a franc volt ez? – dörrent fel Tomi, miután kimászott a vízből, és értetlenül meredt unokahúgára.

- Én… - A lány krákogott, mert a hangja még nem volt az igazi. – Én csak… próbálkoztam.

- Mit? Vízbe fulladni? – Kemény, haragos hangja úgy vájt Dorinába, mint gyermekként anyja szidása. Könnyei lefolytak vizes arcán, és még kisebbre húzta össze magát, de tekintetét képtelen volt levenni a magas, szikár emberről, akinek nem csak hajából, de ruhájából is csöpögött a víz.

- Nem – suttogta a lány alig hallhatóan, miközben az önmagában nemrégen kinyitott ajtókat csendesen visszazárta, és bebújt saját világának magányába. A kiutat kereste, a menekülést, és talált is apró rést nagybátyja mellett, ahol át akart suhanni, mint egy megsebzett vad. Remélte, Tomi elengedi majd, és nem akarja tovább ott tartani, hogy leteremtse ostobaságáért, könnyelműségéért. Ám amint egyet lépett, nagybátyja az útját állta. Dorina még nagyobb rémülettel pislogott rá, és már várta a megmásíthatatlant szidalmak sorát. Talán megérdemelte, talán valóban butaság volt úgy a medencébe merészkednie, hogy nem tudott úszni, mégis megviselte, hogy éppen az bántja, akitől eddig csak szeretetet kapott.

- Oké! – Tomi, látva unokahúga remegését, felemelte mindkét kezét, mintha csak megadná magát. – Sajnálom! Ne haragudj, nem akartam goromba lenni!

Dorina nem felelt, nem volt mit. Cseppet sem neheztelt, de rettentően fájt látnia, éreznie nagybátyja dühét. Pedig ez még csupán a szele volt, s jobbadán az aggodalom irányította, mintsem a harag. Mégis menni akart, el a közeléből, hogy rendbe szedhesse önmagát és a gondolatait. A vízre nézett, mintha csak megfordulna a fejében, hogy visszaugrik, és mikor Tomi követte tekintetét, Dorina olyan hirtelen suhant el másik oldalán, hogy a férfi reagálni sem tudott rá.

Csak egy pillanat figyelmetlenség, ennyi kellett, és a lány már rohant fel a szobájába. Miután becsukta az ajtót maga mögött, remegő kezekkel lehámozta magáról a vizes bikinit, majd sietve belebújt egy pólóba és egy nadrágba. a haját csak utána törölte meg, úgy várta, hogy nagybátyja felérjen, és ismét számon kérje. De Tomi nem érkezett csak jó fél órával később. Akkor sem unokahúgához ment, hanem a fürdőszobába, ahol – Dorina jól hallotta – megeresztette a zuhanyt.

Fel kellett volna lélegeznie, hogy nagybátyja ilyen könnyedén elsiklott az ügy felett, de a megkönnyebbülés helyett olyan mély keserűség szállta meg, hogy már bánta, amiért nem lelte halálát a medence habjaiban.

A víz zubogását hallgatta, majd az ajtó halk nyikorgását, és egy másik nyitódását. Apró zörejeket, majd a mély csendet.

Sóhajtott, és bánatosan saját ajtajára nézett, hátha megjelenik rajta, akire vár… vagy inkább mégse, mert nem akart belenézni azokba a csodásan csillogó szemekbe. A szomjúság viszont egyre jobban gyötörte, pedig az ember azt hihetné, hogy egy adag lenyelt medencevíz után nem fog egy darabig italra vágyni, ő azonban éppen egy pohár forró tea után sóvárgott.

Haza vágyott, Tomihoz, az ő közelébe, ahol minden egyszerű és tiszta, biztonságos és… boldog. Olyannyira nem volt magánál, hogy önkéntelenül mondta ki, amit érzett. – Haza akarok menni!

- Haza? – Lóri hangja árulkodott véleményéről, amire a lány is felfigyelt, ezért sietve hozzátett néhány gondolatot.

- Időt… adj még egy kis időt! – Mikor a férfi nem felelt, odapillantott rá, és szinte könyörögött. – Kérlek! Nekem… nekem ez túl gyors. És… és Tomi sem értené. Még… még kell egy kis idő.

Lóri láthatóan elmerengett a kérésen, majd minden átmenet nélkül elfordult, kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt. Sietős léptekkel megkerülte az autót, és a lányt is kisegítette.

Bár Dorina nem akart menni, nemigen tehetett mást. Lassan saját lábaira állt, és reszketve pislogott előbb az előtte álló férfire, majd az útra, az emberekre, és végül az ötszintes épületre, ami előtt álltak. – Mi… miért hoztál ide?

- Itt lakom – felelte Lóri, és mielőtt a lány elfuthatott volna, megragadta az ujjait, és lágyan a kezébe fogta. – Csak egy pillanatra, hogy lásd, nem vagyok szörnyeteg.

A férfi kedves volt, nem volt benne semmi rettegni való, Dorina mégis tartott tőle. Nem a fizikai bántalmazástól, hiszen Lóri nem tűnt olyannak, aki veri a nőket, de a lelki terror hasonlatosan képes ütni, s olyan pofonoktól égett az arca már éveken át. Nem akart újakat, ahogy nem szeretett volna ismét szenvedni egy olyan embertől, aki kihasználja, eltapossa vagy beletörli a lábát. Mégsem ellenkezett, mert eszébe jutott Tomi. Miatta, igen, miatta hagyta magát bevezetni a házba, fel a negyedik emeletre. s bár kissé megtorpant a lakás előtt, végül belépett az ajtón, amit Lóri kitárt előtte.

- Nos – terelte beljebb a férfi, miközben becsukta maguk mögött az ajtót -, ez lenne az. Nem nagy szám, de nekem megfelel. Kifejezetten tetszik, hogy rálátok a parkra. Olyan érzés, mintha szabad lennék.

- Hiszen… hiszen szabad vagy – dünnyögte Dorina, miközben óvatosan körbenézett. Bár nem tudta, mire számított, de ez az egyszerűen berendezett, kedves lakás mellbe vágta. Ha legalább rendetlenség lenne vagy mocsok, néhány széthagyott italos üveg, akkor valóban lenne oka félni és gyűlölni. Így viszont csak állt meredten, és azon tanakodott, hogyan tovább.

- Szabad, de... – Lóri arca megrándult, miközben kinézett az utcára - tudod, minden éjjel felébredek, és úgy érzem, még mindig ott vagyok a börtönben, a cellában. Olyankor felkelek, idejövök az ablakhoz, és figyelem a gyönyörű fákat, hallgatom a madarakat. Akkor megnyugszom. – Nyíltan a lányhoz fordult, és egy mosollyal lezárta az iménti érzéseit. – Csüccs le! Kávét, teát, vagy valami üdítőt?

Dorina a fejét rázta, de nem ült le, továbbra is úgy ácsorgott, mintha menni készülne. Az iménti szavakon gondolkodott, és valami megmozdult benne. Sajnálatnak vélte, s ennek fényében kezdte másként látni a férfit. Próbálta magát beleképzelni a helyébe, próbált mindent az ő szemével látni, ám mindez kevés volt hozzá, hogy elűzze rettegését. Menni akart, minél hamarabb, és minél távolabb, de mozdulni sem mert. – Szép lakás – nyögte végül, csakhogy ne ácsorogjon olyan szerencsétlenül.

Lóri őt figyelte, majd lassan odaballagott elé, és áthatóan lenézett rá. Megfogta összekulcsolt, remegő ujjait, és úgy melengette tenyerében, mintha fagyott lenne. Tekintete égett, amit Dorina képtelen volt sokáig állni. Inkább lehajtotta a fejét, és a bölcsőben tartott kezét nézte.

- Úgy látom, Tomi nagyon megijesztett téged, mikor rólam mesélt.

- Nem – hárított a lány, és még az ujjait is elhúzta. Hátrált néhány lépést, s úgy tett, mintha lefoglalná a falon lógó hatalmas festmény. – Sajnos… sajnos én ilyen vagyok. – Remélte, ha még időben tisztáz mindent, Lóri ráébred, mégsem őt akarja, és békén hagyja végre. – Anyám elég különös személyiség, és… ő… szóval…

- Elnyomott téged.

- Igen, valahogy úgy. – Dorina sóhajtott, miközben lassan megfordult, és idegesen a férfire pislogott. – Azt hiszed, hogy… hogy különleges vagyok, pedig csak… csak egy ostoba lány, aki fél mindentől, mert sosem volt otthona, sosem szerették igazán. Én… nekem Tomi az egyetlen, akinek számítok.

A férfi merengve hallgatta Dorinát, majd megértően bólintott. – Értelek. De gondolom, nem csupán ezért vagy vele. Mit tud, amit mástól nem kaphatsz meg? Mert, amit én ajánlok, az hasonló, ha nem jobb. Van lakásom, ahová költözhetsz, van munkahelyem, és megadok bármit, amit szeretnél. Bármit.

- Akkor… akkor engedj el! – kérte, s a tekintete tele volt könyörgéssel. – Csak ezt kérem.

Lóri megrázta a fejét, és a tarkóját simogatta. – Tudom, hogy kicsit gyors a tempó, és természetesen nem várom el, hogy azonnal dönts. Ma este leutazom a szüleimhez, és csak két nap múlva leszek újra itthon. Addig van időd átgondolni a dolgokat.

Két nap. Dorina pillanatnyilag fellélegezhetett, mégsem érezte magát jobban. Két nap semmire nem volt elég, még arra sem, hogy átrágja a dolgokat, és kitalálja, hogyan tovább. A helyes utat kereste, de nem talált mást, csak kuszaságot. Folyamatosan figyelmeztetnie kellett magát a tétre, ami miatt itt volt, ami miatt el kellett viselnie Lórit. Talán, normális esetben nem ódzkodna, nem félne ennyire tőle, de hogy Tomi figyelmeztette, szinte az ördögöt látta. Pedig Lóri egyáltalán nem hasonlított arra a képre, ami a lányban a gonoszról élt. Sokkal inkább egy kedves, odaadó, szerethető férfi volt.

- Tényleg nem kérsz valamit? Csinálok forrócsokit.

- Nem, tényleg nem…. de köszönöm!

- Oké! – Lóri széttárta a karját, és az ajtóra mutatott. – Menjünk?

Nem kellett kétszer kérdezni. Dorina olyan iramban indult meg, mintha a világból készülne kiszaladni éppen. Persze, ez nem állt messze az igazságtól, mert valóban menekült.

Amint elhagyták az épületet, és visszaszálltak Lóri kocsijába, Dorina kezdett felengedni. Már nem remegett, csupán csendben várakozott. Olyan volt ez, mint régen, mikor azt remélte, sorsa jobbra fordul majd, de nem tudta mikor és miként. Tűrt és hagyta, hogy az élet maga találja érdemesnek a boldogságra. Megadta, de hamar el is vette. Helyébe visszatért a holtpont, amiben létezett ugyan, de nem élt.

- Hová vigyelek? Tomihoz? – pillantott a lányra Lóri, mire az hevesen a fejét rázta.

- Ne! Csak… csak a fagyizóhoz.

- Rendben!

Lóri teljesen nyugodtan kanyarodott az utcába, és parkolt le a cukrászda előtt. Azután a lányra emelte mosolygós szemeit, mintha már most az övé lenne. Ám Dorina nem akarta ezt az érzést, és egy utolsó zavart pillantást vetve a férfira, kinyitotta az autó ajtaját. Menekülni akart, de csuklójára ráfonódtak Lóri ujjai és megállították. Nem mert ránézni, nem mert megfordulni, de így is hallotta a férfi szavait.

- Két nap.

Az érintés engedett, és Dorina úgy rohant el, mintha kergetnék. A szíve a fejében lüktetett, de olyan hévvel, mintha ki akarna esni. A gyomra görcsbe rándult, és egész testében rázta a tehetetlen keserűség. Úgy hitte, nincs választása, mert ha nem egyezik bele Lóri ultimátumába, ha nem lesz a barátnője, ha nem költözik hozzá, napfényre kerül Tomi múltja, és a férfinek felelnie kell a felhozott vádakra. Tagadhatja, de Lóri azt mondta, bizonyítékai vannak, hogy Tomi részt vett minden balhéban, minden rablásban. És ha Lóri börtönt kapott érte, félő, hogy nagybátyja is azt fog. Nem, ezt akarta semmiképp, hiszen az egyetlen ember volt, akit igazán szeretett, és az egyetlen, aki őt is szerette. Befogadta, mikor anyjával megjelent, munkát adott neki, és megvédte mindenkitől. Mikor pedig Sára távozott, ő akkor is kiállt unokahúga mellett, és biztosította róla, „otthon” van. Igen, ez a szó többet mondott mindennél. Mert akinek ilyen jó szíve van, az nem kerülhet börtönbe, pláne nem miatta, csak azért, mert Lórinak ez a fajta bosszú tetszett leginkább. Amúgy sincs baj – vigasztalta magát -, Lóri kedves, figyelmes, még csak nem is csúnya, sőt. Nincs benne semmi hiba… bár nem Tomi, és ez óriási hátránya marad mindig.

Lassú, bizonytalan mozdulattal indult a kijárat felé, mintha észre sem vette volna a férfi felé nyújtott kezét. Nem állt meg, sem az ajtónál, sem odakint. Úgy lépdelt előre – Tomi lakásával ellentétes irányában -, mintha tudná a célt, ahová menni akart. Hamarosan egy kéz tapadt a csuklójára, és megállította.

- Ott a kocsim – mutatott Lóri egy fekete Fiatra, és már terelte is oda a lányt. Kinyitotta neki az ajtót, és beültette, majd átfutott a másik oldalra, és ő is beszállt. Elindította a kocsit, és rákanyarodott a főútra.

Mintha köd szállt volna Dorina agyára, mindent olyan homályosan látott és érzékelt. Ez nem ő volt. Mindez nem vele történt. Ott volt, s mégis egészen távol. meg sem hallotta a hangokat, nem értette szövegüket. Olyan volt, akár egy álom, egy rossz álom. Lassan, nagyon lassan értette meg Lóri szavait, mikor a férfi megérintette a lábát. Igen, ez tudatosult először benne, hogy idegen kéz simogatja a combját. Amikor felnézett, Lóri mosolygós arcát látta, ami nem volt csúnya vagy visszataszító, de messze állt attól a képtől, amit látni akart.

Szabadulni – motyogta magában, mielőbb kiszabadulni!

- Megbeszélhetjük most? – tette fel a kérdést, s mellette olyan könyörgő képet vágott, amilyet csak tudott.

- Mi lenne, ha elmennénk hozzám?

- Nem! – Dorina ijedten húzódott távolabb, mire a férfi azonnal elvette simogató ujjait, és a magasba emelte.

- Oké, nyugi! Mondtam, hogy nem bántalak, és ezt tartom. Ha itt akarod, legyen.

Elhallgatott, amit Dorina nem tudott hová tenni. Zavartan, értetlenül pislogott rá. – Elmondod végre, hogy mit akarsz tőlem?

- Még nem jöttél rá?

A lány nehézkesen bólintott, és egészen összetört belé. – Engem. – Mikor nem kapott választ, Lóri vonásait kutatta, és tőle szokatlan merészséggel fordult felé. – Engem akarsz a hallgatásodért? Hogy ne áruld el senkinek, hogy Tomi a társad volt?

A férfi elmosolyodott. – Valahogy így.

- Valahogy?

- Nos, az alku valóban azért jönne létre, hogy Tomi ne kerüljön börtönbe a régen elkövetett bűneiért. Az is igaz, hogy cserébe téged akarlak, de… nem egészen úgy, ahogy gondolod.

Dorina értetlenül megrázta a fejét. – Mégis hogy?

- Egészen.

- Egészen? – Ez még mindig homályos volt.

- Te azt hiszed, lefektetlek, és kész vagyunk. Pedig nem. Téged akarlak egészen. Nem egy éjszakára, nem egy alkalomra, hanem mindig. Azt akarom, hogy hagyd ott Tomit, és legyél velem!

Dorina ajkai szétnyíltak a döbbenettől. A helyzet sokkal rosszabb volt, mint gondolta, mint várta. Már-már kezdett belenyugodni, hogy odaadja magát ennek a fickónak Tomiért, de erre nem számított, ezt a dolgot nem tudta hová tenni. Soha nem adná fel Tomit, hiszen senkit nem szeretett még így, senkit nem szeretett rajta kívül. Hogyan mondhatna le róla? Hogyan?

- Te… tessék? – pislogott a férfire, hátha rosszul értett valamit.

Lóri szája széle megrándult, mégis nyugodtan felelt. – Költözz hozzám, legyél a csajom, és esküszöm, egy szót sem szólok senkinek arról, hogy Tomi a társam volt, sem azokról a dolgokról, amiket tudok róla.

- Nem! – Dorina első reakciója önkéntelenül tört fel belőle. Nem gondolkodott, csak kimondta, amit érzett. – Ez nem lehet! Ez csak vicc, ugye? – Tekintete szinte könyörgött, amikor a férfire nézett, ám az nem kegyelmezett.

- Nem viccelek.

- Ezt… ezt mégis, hogyan képzelte? – tért vissza a magázódásra Dorina.

- Ez meg milyen kérdés? – Lóri bekanyarodott egy mellékútra. – Megbeszéltük, hogy tegezel.

Dorinát cseppet sem érdekelte, miként használta a szavakat, csupán az, hogyan gondolta Lóri ezt a hangzatra is hihetetlen ostobaságot. Belevésődött félelmeit felülírta a döbbenet és nagybátyja hiánya, amely már most úgy égette, mintha soha többé nem láthatná viszont. – Csak úgy költözzek el Tomitól, és… legyek a… barátnőd? Nem… én nem értem, mit akarsz tőlem. Miért… csinálod ezt?

- Talán azért, mert sosem találkoztam nálad édesebb kislánnyal, talán mert te vagy az, aki mellett megállapodnék, de lehet, hogy csak bosszút akarok állni.

- Bosszút? – Dorina homályos gondolatai tisztulni kezdtek, és lassan megértette a célt, amihez ő csupán egy eszköz volt. – Bosszú – motyogta halkan, és merengve elfordította a fejét a kinti, elsuhanó épületek felé. Nézte, de nem látta őket, mert azon volt, hogy nagybátyját maga elé képzelje. Vajon mit tenne, ha bejelentené neki, hogy elköltözik tőle? Erre maga is tudta a választ. Megkérdezné ugyan, hogy hová menne és miért, de ennyivel le is rendezné a dolgot. Nem érdekelné sokkal jobban, mint nővére távozása. Így viszont értelmét veszíti minden. – Tomin akarsz bosszút állni, vagy rajtam?

Lóri lefékezte az autót egy tömbház előtti parkolóban, majd egész testével odafordult a lány felé. A vonásait kutatta, majd komolyan, túl komolyan felelt. – Kedves barátomat cseppet sem érdeklem, nem is érdekeltem soha. Az érdekei úgy hozták, összeállt velem, csináltunk pár balhét, és ennyi. Amikor a helyzet forróvá vált, lépett, és hiába próbálkozok, lepattint, mintha egy senki lennék. Felelnie kell az elmúlt évekért, amiket rabságban töltöttem helyette is. Több variáns eszembe jutott. Követelhetném a klubot a hallgatásomért cserébe, vagy kérhetnék pénzt, de egyiket sem élvezném úgy, mint téged. Tetszel nekem, nagyon tetszel! Még sosem találkoztam hozzád hasonló egyszerű, mégis őrjítően vonzó lánnyal. Van benned valami rendkívüli, valami megmagyarázhatatlan csáberő. Valami… végtelenül szexi. – S hogy szavainak súlya legyen, felemelte kezét, és a lány térdére helyezte.

Dorina összerázkódott, és megpróbált még kisebbre húzódni, miközben megtett mindent, hogy felfogja a tényeket. Nehezen ment, nagyon nehezen, mert bár értette, képtelen volt elfogadni. Úgy hitte, ez az egész nem történhet meg vele, mert rengeteg nehézségen átment már, sok mindent kibírt. Az élet nem lehet annyira kegyetlen hozzá, hogy még több fájdalmat okozzon. Vagy mégis?

Az embereket nézte, hosszú idő óta először merte felemelni a fejét, és körbenézni, megszemlélni azokat, akik körülveszik. Sokáig, nagyon sokáig élt bezárt szívvel és lélekkel, nem engedett közel senkit, és félt mindenkitől. Tomi hatására mégis sikerült kinyílnia, s még ha kicsit tartózkodón, de végre látta a többieket. A szomszédos asztalnál ücsörgő idős nénit, aki kapucsínót iszogatott, egy fiatal párt, akik süteményt ettek, egy férfit valamivel távolabb, és a sarokban egy középkorú nőt. Közben érkeztek mások, és voltak, akik le sem ültek. Dorina őket is megszemlélte, s ezzel hosszú percekig lefoglalta magát. A fagylaltja azonban elfogyott, így ő is távozni készült. Bár egy kávét még megivott volna, de nem vitte rá a lélek, hogy az egyre növekvő sorba beálljon. Inkább az ajtó felé indult, és csupán egy pillantást vetett hátra, hogy illedelmesen, ahogy kell, elbúcsúzzon, mikor nyílt az ajtó, és ő nekivágódott az érkezőnek. Nem volt vészes az ütközés, az ijedelme viszont a tetőfokára hágott, mikor az erős férfikezek megragadták a karját, és próbálták egyensúlyban tartani.

- Hová olyan sietősen? – Lóri mosolyogva méregette a riadt lányt, akinek minden félelmét kiolvasta tekintetéből, és érezte reszkető testéből. – Jól vagy?

Dorina bólintott, és akaratlanul is meghátrált, hogy beengedje a férfit. Lóri mégsem mozdult, s talán gyökeret is vert volna, ha mögötte nem ácsorognak a bejutásra várva. Így félre lépett, de éppen csak annyira, hogy még ott maradjon Dorina mellett. Egyik kezével még mindig a karját fogta, s a vonásait kutatta.

- Korábban találkoztunk, mint vártam. Ha tudtam volna, hogy itt vagy, már előbb idejövök.

- Csak… csak véletlen. Egy fagyit… fagyit ettem.

- Tomi? – Lóri sietve körbenézett, de mikor nem látta egykori társát, megnyugodva emelte vissza tekintetét a lányra. – Nincs veled?

- Nincs.

- Nos. – A férfi odébb húzta a félszeg lányt, és az egyik üres asztalra mutatott. –Leülünk?

Dorina az ajtóra nézett, a menekülési útra, majd az emberekre, hátha észrevesz valamelyikükön is annyi szimpátiát, ami kisegítheti, ha baj lesz. De senki nem figyelt rá. Végső elkeseredettségében még Marcsira is rápillantott, ám azt lefoglalta egy vevő.

- Még mindig ennyire félsz tőlem? Pedig mondtam, hogy nem bántalak. Gyere! – Nem várt beleegyezést, csak odahúzta a lányt egy távolabbi asztalhoz. Szabad kezével kihúzta neki a széket, és csak akkor engedte el, mikor Dorina helyet foglalt. Akkor a férfi is leült szemben vele, és egyenesen, nyíltan nézett rettegést tükröző arcába. – Nézz körül! Nincs mitől tartanod, itt elég sokan vannak. megiszunk egy kávét, vagy amit akarsz, és beszélgetünk. Vagy várjunk vele tíz óráig?

Dorina a fejét rázta, s bár nem lehetett tudni melyik lehetőséget utasította el éppen, Lóri az utóbbira tippelt, ezért odafordult a pult mögött álló Marcsi felé, és mikor az vetett rájuk egy érdeklődő pillantást, egyszerűen odaintette magához. – Nemrégen fedeztem fel ezt a cukrászdát. Jó kis hely, nem?

Dorina már magát a kérdést sem értette, mégis bólintott, és hogy ne tűnjön olyan veszettül sutának, megpróbált megszólalni. – Mióta… mióta jár ide?

- Mióta kiszabadultam – mosolygott a férfi. – Nézd, tudom, hogy kicsit… hogy is mondjam, gyors a tempóm, de elég sok időt elvesztegettem a börtön miatt. Kicsit berozsdásodtam, nem tudom, hogyan bánjak egy olyan csodás virágszállal, amilyen te vagy. Ha megijesztettelek, bocsánatot kérek.

Szavai egészen hitelesen hangzottak, és Dorina egy pillanatra elfelejtette, mitől is tartott olyan nagyon, de eszébe jutott Tomi, és ettől ismét remegni kezdett.

Marcsi lépett az asztalukhoz, és kíváncsian szemlélte mindkettejüket. – Nocsak! Micsoda véletlen! – vigyorgott mindent tudón, s bár a lányt halálra rémítette, Lóri ugyanolyan nyugodtan viselkedett, mint eddig.

- Hoznál nekünk két kávét? – Dorinára pillantott. – Cukorral, tejjel? – Mikor a lány bólintott, Lóri is azt tette Marcsinak. – Nekem meg a szokásos.

A nő felhúzta szépen ívelt szemöldökét, és egy sokat sejtető vigyorral távozott. A férfi csak erre várt, ismét a lányhoz fordult.

- Mondd csak, hogy ismerkedtél meg az én jó öreg cimborámmal?

Dorina zavartan pislogott maga elé, és azon tanakodott, mit feleljen. – Én… mi… már régóta… nagyon régóta…

- Valóban? Ugye nem azt akarod mondani, hogy előtted az anyukáddal volt?

- Nem, én nem, dehogy!

Lóri megint elmosolyodott, de Dorina még mindig nem mert nyíltan felnézni rá.

- És a szüleid? Mit szólnak hozzá? Hiszen Tomi már nem huszonéves.

- Semmit. Az… az apukámat nem ismerem, és… az anyukám is elment.

- Elment? Ezt hogy érted?

- Hát… elment. Együtt él egy… férfivel.

- Értem.

Dorina idegessége valamelyest csillapult, mert úgy látta, Lóri talán mégsem olyan veszélyes, mint hitte. Hozzá roppant kedves volt, és még annál is több. Ezért megpróbálta összeszedni magát, és úgy csevegni, mintha csak egy kedves ismerősével tenné. – És… és a maga szülei?

- Nem maga, hanem te – javította ki a férfi.

- A… te szüleid?

- Köszönöm kérdésedet, megvannak. Sajnos kései gyerek vagyok, ráadásul a harmadik a sorban, ezért a szüleim elég idősek.

- Tud… tudják?

- Hogy mit csinálok? Nem. – Lóri előrébb hajolt, és úgy nézett a lány szemeibe. – Úgy tudják, külföldön dolgozom. Megbeszéltük, hogy nem keresnek, én jelentkezem időnként.

- Hogy bírják?

- Nehezen. – A férfi szemében őszinte szeret ült, ahogy a szüleire emlékezett, és ez némileg lágyított eddigi határozottságán. – Próbálom gyakran meglátogatni őket, már ahogy szabadidőm engedi. Mostanában ebből nem volt sok.

- És a testvérei…d?

- Velük még kevésbé tartom a kapcsolatot. Csupán annyit tudok róluk, amit néha hallok a szüleimtől. Mindketten családosok. A bátyám valahol vidéken él a feleségével és két gyerekükkel. A nővérem ott maradt a szüleinkkel a házban, miután elvált. Egy csemetéje van.

- Akkor ők sem tudják?

Lóri elmosolyodott az érdeklődés hallatán. – Nem.

- Nem is érdekelnek a testvéreid, és a gyerekeik? – kíváncsiskodott Dorina, hiszen életében mindig ez volt a legfájóbb pont, hogy Tomi sem törődött vele egészen mostanáig. Mint unokahúg, nemigen érdekelte.

- Ezt így nem mondanám. A bátyám korán önállósodott, és egy darabig itt élt pesten, majd Németországban dolgozott, végül egy remek állásajánlat után itthon telepedett le. Nagyon ritkán jött haza, és csak akkor telefonált, ha névnap vagy születésnap volt. A nővérem pedig csak pár éve költözött haza, és mindig inkább volt az anyám, mint a testvérem.

A beszélgetést Marcsi zavarta meg, aki letette a kért italokat, majd ravaszkás pillantásokkal, és egy gúnyos mosollyal távozott. Lóri nem törődött vele, Dorina viszont kétségbeesetten pislogott utána.

- Nem is… nem is tudtam, hogy Marcsi itt dolgozik.

- Közel Tomihoz.

A kijelentés ijesztő akart lenni, s talán egy pillanatra az is volt, de Dorina nem tartotta aggasztóbbnak, mint kellett. – Ha annyira közel akarna maradni, nem mondott volna fel a klubban. Tomi amúgy sem jár ide.

Lóri nevetve rámutatott a lányra. – Igaz! Egyszerűen lenyűgöz a logikád!

Dorinát nem érdekelte a dicséret. Túl akart lenni ezen a találkozón, de félt, rettegett attól, hogy minden sokkal rosszabb lesz, mint amilyen. Nem akart belekezdeni, de az idő, na meg Marcsi árgus tekintete arra késztette, hogy végre megtegye az első lépést. Ezért, miközben remegő kezébe fogta a csészéjét, feltette a nagy kérdést. – Miről… miről akartál beszélni velem?

A férfi mosolya kezdett eltűnni arcáról, s még a szemeit is összehúzta. – Nem miről, hanem kiről.

- Tomiról?

- Igen, róla. Kíváncsi vagyok, mennyit ér neked a szerelmed szabadsága. Mit adnál érte?

- Mit? – Dorina értetlenül a fejét rázta. – Nekem… nekem nincs semmim.

- Mindened megvan, ami nekem kell.

A válasz megriasztotta a lányt, és úgy vélte, amitől félt, bekövetkezik. Nem akarta, egyáltalán nem. – Mire gondolsz?

- Rád. – Mikor Dorina remegve lehajtotta a fejét, Lóri felhörpintette a kávét, majd felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé. – Ezt talán nem itt kellene megbeszélnünk. Gyere, kocsikázzunk egyet!

Nem akart, Dorina egyáltalán nem akart sehová sem menni, mégis engedelmeskedett. Tomi járt a fejében, és a nyílt kérdés: „Mennyit ér neked szerelmed szabadsága?”

A válasz egyértelmű volt, még akkor is, ha ezzel önmagát hazudtolta meg. Önmagát, és azt a lányt, aki néhány napja még azt sem tudta, van-e jövője, boldog lesz-e valaha.

Útközben odakiáltott a nagybátyjának egy „sziát”, de többre már nem volt képes. Az arca égett, a szíve a torkában dobogott, és egész lényét rázta a félelem. Csupán akkor nyugodott meg valamelyest, mikor az utcát is elhagyta, és elkanyarodott a sarkon. Nem akart messze menni, mert Lóri a házhoz ígérte magát, de mivel volt még jócskán ideje, úgy tervezte, beül az egyik közeli cukrászdába, és elnyal egy fagylaltot. nem is kellett messzire mennie, a következő utca elején meg is találta. De nem csak azt, mert amint belépett, az ijedtség úgy csapott benne lángra, akár a tűz. Marcsi… éppen Marcsi állt a fagylaltos pult mögött, és kiszolgálta az érkező vendégeket. Nem sokan voltak, így Dorinának menekülni sem volt ideje, mert Marcsi azonnal kiszúrta, és érdeklődve pislogott felé. Dorina az első döbbenete után megadóan odaballagott a pulthoz.

- Szia! – köszönt a mindig csinos nőnek. – Egy vanília és egy csokit kérek! – adta le a rendelést.

- Egy vanília és egy csoki – ismételte Marcsi, miközben végigfuttatta tekintetét a lányon. – Az esti szerelésedet hol hagytad? Úgy nézel ki, mint akinek nincs se apja, se anyja.

Dorina magában nyugtázta, hogy a nő elég közel jár az igazsághoz, hiszen az apjáról semmit sem tud, az anyja pedig elhagyta. Mégsem felelt, inkább ő kérdezett.

- Itt dolgozol?

- Igen. Jelenleg másodállásban, de ha letelik a felmondási időm a klubban, felvesznek egész naposra.

- Ez jobban tetszik?

Marcsi elhúzta a száját, és szemei neheztelőn pillantottak a lányra. – Szerettem Tomival dolgozni, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy egy seggfej. A nők neki csak egyetlen egy dologra kellenek. – Átnyújtotta a fagyit, és elvette a pénzt. – Jobb, ha vigyázol! Hamarosan téged is megun és lapátra tesz. Ebben biztos vagyok.

Marcsi elfordult a következő vevőhöz, ami azt jelezte Dorinának, hogy a röpke beszélgetés a végére ért. Így fagylalttal a kezében egy asztalhoz ballagott, és egykedvűen helyet foglalt. Valójában nem az érdekelte, amit a nő mondott, hiszen Tomi a nagybátyja, nem pusztán a lágy érzelmei kötik hozzá, így valószínűtlen, hogy „dobni” fogja. Sokkal inkább aggódott haragjáért, ami égetni fogja, amikor megtudja, hogy átvágta, hogy hazudott neki. Nem beszélve arról, amit bizonyára tenni kényszerül majd annak érdekében, hogy Tomi szabadlábon maradhasson. Persze átfutott az agyán, hogy beavatja a rendőrfőnököt a bajba, bizonyára segítene Tomin, vagy egyenesen elmondaná neki… Sehogy nem találta a helyes megoldást.

Az éjszaka nagyon lassan telt. Dorina képtelen volt aludni, csak forgolódott az ágyon, és átrágott minden lehetőséget. Nem akart titkolózni Tomi előtt, sem hazudni neki, éppen ezért, miután előző nap hazaértek, a fáradtságra hivatkozva az emeletre sietett, gyorsan lezuhanyozott és bebújt az ágyba. Azóta feküdt ott álmatlanul, rettegve attól, ami történhet. Mert akárhogy forgatta is elméjében a lehetőségek során, egyet tisztán látott, hogy Lóri őt akarja, s ez elől nem menekülhet. Már csak abban reménykedett, hogy talán képes lesz kialkudni valamit, amivel ad is, és mégsem kényszerül becstelenségre sem Tomival, sem önmagával szemben.

Az órájára nézett, és arra gondolt, nagybátyja vajon alszik-e még? S ebből azonnal eszébe jutott, hogy hamarosan el kell mennie, és még ki sem találta rá a kifogást. Az ügyintézés, mint olyan rá nézve nem volt hiteles, hiszen ez idáig sem voltak intézni való ügyei. A vásárlás sem jó, mert azt előző nap intézte Tomival. Nem volt ötlete, pedig tudta, elő kell rukkolnia valamivel, ha netán nagybátyja ébren lesz a távozásakor. S hogy ébren lesz, abban egészen biztos volt.

Forgolódott még egy darabig, majd minden mindegy alapon kikelt az ágyból, és ahogy megfogadta magának, egy ócska mackónadrágba, és egy kinyúlt pólóba bújt. A haját kifésülte és lófarokba fogta, ahogy általában. Most viszont ügyelt arra, hogy a csinosságnak még csak a látszata sem legyen felfedezhető rajta.

Lassan, nesztelenül lépett ki a szobájából, és ugyanolyan halkas osont le a lépcsőn, be a konyhába, hogy igyon egy csésze kávét. Korán volt még, nagyon korán, ezért is lepődött meg, mikor lefőtt fekete várta. Kínlódva sóhajtott, és már kávézni sem volt kedve. Mégis kitöltött egy csészényit, majd leült az asztalhoz, és a messzeségbe nézett. Úgy sejtette, nagybátyja a medencénél cigarettázik, mint általában, s a szíve húzta volna hozzá, ám a félelmei megálljt parancsoltak, és arra késztették, hogy kerülje el Tomit egészen addig, míg a helyzet tisztázódik.

Könnyű volt kigondolni, de kivitelezni annál nehezebb, mert alig két perc múlva Tomi lépett a konyhába, egy szál törölközővel a derekán. Csodásan festett nedvességtől csillogó, kidolgozott teste, ahogyan kócos, víztől csöpögő haja. Dorina szíve megállt ütemében, és még levegőt is elfelejtett venni. Erre akkor jött rá, mikor nagybátyja rámosolygott, és vizes ujjaival ámuló, önkéntelenül kitátott szájához nyúlt, és összezárta. Az áramütés sem eshetett volna rosszabbul a lánynak, mint az érintés. Nem bírta, és nem is akarta elviselni úgy, hogy csalárdságra készült. Ezért felállt, majd zavartan, lesütött szemekkel kikerülte a férfit, és kiment a konyhából.

Nem tudta, merre tartson, csak abban volt biztos, hogy nem akar nagybátyja szeme elé kerülni, sem ostoba magyarázatokat gyártani. Végül a nappaliban kötött ki, ahol a kanapéra huppant, és bekapcsolta a televíziót. Teljesen mindegy volt, mit adtak benne, mert oda sem figyelt rá, de jó ürügyet szolgáltatott a menekülésre. Legalábbis egy darabig, mert vagy negyed óra múlva Tomi jelent meg egy csészével a kezében. Csupán egy pillantást vetett unokahúgára, majd a kanapé végéhez ült, és a televíziót bámulva kortyolgatta a feketét.

Csend volt, csupán a száz éve forgatott film szereplői beszéltek. Dorina úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné az előadás, szíve azonban egyre hevesebben lüktetett, s lassan a feje is fájni kezdett. Nem sokáig bírta, ki akart szabadulni, el akart menekülni Tomi néma, de érezhető kíváncsisága elől. Ezért erőt vett magán, felállt, és idegesen zsebre dugta kezeit.

- El… el kell mennem. - Mikor nagybátyja érdeklődő tekintete rávetült, sietve folytatta, amíg még volt hozzá mersze. – Öööö… Anya… igen, anya hívott, és… találkozni akar. – A hazugságtól fülig vörösödött, ezért igyekezett rövidre zárni. – Biztos… biztosan nem tart sokáig.

Tomi a lányt vizslatta, és tekintete egészen belevájt. – Mikor hívott? Nem hallottam telefoncsörgést.

- Mert… mert a mobilomon hívott.

- Van mobilod?

Volt, egy ősrégi butafon, amit még anyja adott neki, mert ő vett magának egy sokkal divatosabbat. Csak ritkán használta, valójában azt sem tudta, hová tette, és biztos volt benne, hogy már régen lemerült. – Igen.

- Mit akar az anyád?

- Nem… nem tudom. – Dorina iszonyúan kínlódott. Nem szeretett, és nem is tudott hazudni. – Nem mondta.

- Hol találkoztok? Elvigyelek?

- Nem! – vágta rá azonnal. – Még van időm. Csak arra gondoltam, sétálok egyet a városban. Mióta itt vagyok úgysem láttam, csak a kocsiból.

Tomi összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, és úgy méregette unokahúgát. – Biztos, ne vigyelek el?

- Nem, tényleg. – Dorina produkált egy halvány, bizonytalan mosolyt, majd otthagyta nagybátyját, mielőtt az további kérdésekkel bombázta volna. Az emeletre szaladt, magához vett némi pénzt, majd ugyanazon lendülettel rohant ki a lakásból.

Dorina nehezen kínlódta végig az estét. Alig bírta kivárni a végét. Persze megnyugtatta, mikor Lóri néhány óra múlva távozott, de a gyomra ugyanolyan görcsben maradt. Próbált nem gondolni rá, elhessegetni magától, semmibe venni, ám az agya kattogott, és folyamatosan azon járt, mit akarhat tőle a férfi, ami akár Tomi szabadságába kerülhet? Naivnak és tudatlannak gondolta magát, hiszen anyja nemigen világosította fel soha semmiről. Amit tudott, azt a környezetéből vette, abból, amit látott, hallott, tapasztalt. Mégis úgy vélte, Lóri őt akarja megkapni, és ez lesz az ára hallgatásának. S ha így lesz, választ kell adnia. Vajon megéri, hogy Lórié legyen, csak hogy nagybátyja ne kerüljön börtönbe? De ami ennél is fontosabb kérdés volt, hogy valóban képes lenne odaadni magát a férfinek úgy, hogy mást szeret? És ha megteszi, utána bele tud majd nézni Tomi szemeibe?

A fejét rázta, csak úgy magának, azután folytatta a munkát. Komor és feszült volt egész éjjel, s aggodalma nem csillapult akkor sem, mikor mindenki távozott, és elcsendesült minden helyiség, sem később, mikor a klubszobából is elszállingóztak a vendégek. Az agya egyfolytában ugyanazon kattogott, de akkor érezte igazán rosszul magát, mikor Tomi is megjelent a távozó vendégei után, körbenézett, és lassan odaballagott hozzá.

- Minden rendben?

Dorina nyelt egyet, hogy legyűrje magában a rossz érzéseket, de megszólalni így sem tudott, ám hogy ne álljon bálám szamaraként, bólintott, és úgy tett, mint akinek nagyon fontos, hogy mindenhol rend legyen és tisztaság. Tomi egy darabig türelmesen figyelte, majd hirtelen megunta a várakozást, és megindult kifelé.

- Gyere cica, menjünk! – szólt még oda unokahúgának, de olyan halkan, mintha nem érdekelné, hallja-e.

Dorina idegesen felsóhajtott, majd kezébe fogva magas sarkú körömcipőjét kiballagott nagybátyja után. A kocsinál érte csak utol, ahol Tomi szokásához híven éppen egy szál cigarettát szívott. A füstöt fáradtan az ég felé eregette, miközben egyre közeledő unokahúgát figyelte.

- Kényelmetlen?

- Hosszú távon igen – felelte Dorina, miközben odaállt nagybátyja mellé. – Minden kényelmetlen – motyogta.

- Csak nem vagy hozzászokva.

- Ehhez tényleg nem – húzta el a száját, és magában ezer szitkot szórt arra a pillanatra, mikor kiejtette a száján, hogy nincs elég ruhája. Talán, ha hallgat, nem kapott volna új holmikat, és nem keltett volna akkora feltűnést. Maradhatott volna egy egyszerű, hétköznapi lány, aki egyébként is volt. Megfogadta, reggel, a Lórival való találkozáskor egy agyonhordott mackót vesz magára, és egy szakadt tornacipőt. Úgy fog festeni, ahogy általában, egy anyátlan-apátlan kislányként.

Ahogy ezt végiggondolta, a hideg futkosott a hátán, miközben az idegességtől kiverte a víz. A szíve őrült iramban lüktetett, és már a levegőt is csak mély sóhajokkal kapta. Félt, rettentően félt. Nem is bírta kivárni, míg nagybátyja elszívja a cigarettát, inkább szótlanul otthagyta, és beszállt a kocsiba. Jobban ott sem érezte magát, de legalább nem kellett Tomi szemeibe néznie.

Tomi oda sem figyelt rájuk, mert hirtelen megindult, kiment az irodából, egyenesen a nagyterembe, miközben hangosan elkiáltotta magát. – A klubszoba ki van takarítva?

- Ki van – hallatszott a felelet, ám a tekintetek nem Tomit pásztázták, hanem a mögötte ballagó unokahúgát. Dorina jól érzékelte ezt, ahogy azt is, tetőtől-talpig végigmérik. Próbálta észre sem venni, de mikor a bokszokhoz értek, és Marcsi szinte átfúrta szemével, nehezen bírt rezzenéstelen maradni.

Tomi az órájára nézett, majd odafordult Dorinához, és komoran végigmérte. – Akkor, ahogy tegnap. Marcsi a pultnál, te a bokszoknál.

Dorina bólintott, pedig cseppnyi kedve nem volt a nővel dolgoznia. – És te? – kérdezte azért.

- Bent leszek – mutatott a pult melletti helyiségre.

- Kártya?

A férfi bólintott, majd öles léptekkel otthagyta őket. Így Dorina sem tehetett mást, nekiállt letörölgetni az asztalokat, eligazította a terítőket, a díszeket, ahogy minden kezdés előtt. Már akkor rájött, sem a ruha, sem a cipő nem volt szerencsés választás a munkához, sokkal inkább egy könnyű, délutáni csábításhoz. Akárhányszor lehajolt, a szoknyarész felhúzódott, a cipő pedig már akkor feltörte a lábát. Mégsem hagyta el magát, úgy tett, mintha nem zavarná semmi. Még a vendégek rászegeződő éhes tekintete sem. Nem azoktól félt, akik Tomihoz érkeztek, őket lefoglalta a nagybátyja és a kártya. Ám az esti buliba érkezők, akik helyet foglaltak a bokszokban, olyan szemeket meresztgettek kivágott felsőjéből kacsintó idomaira, hogy megfogadta, még egyszer nem vét ekkora hibát az öltözködésében.

Egy idő után, akárhogyan szerette volna tartani magát, már nem bírta a cipőjében, nyomta ahol csak lehetett, és feltörte mindegyik lábujját. Nem tehetett mást, a pult takarásában levette a lábbelit, és mezítláb folytatta a munkát. Ezen nem csak Marcsi csodálkozott, de mindenki, aki észrevette. Már aki hajlandó volt a mellein kívül mást is megnézni.

- Hamupipőke, elveszítetted a cipőcskédet? – hallotta meg maga mögött, és mikor elfordult a pulttól, Lóri nevető szemeit látta, amint őt pásztázták. Ahogy minden férfinek, tekintete neki is a dekoltázson állapodott meg, és leplezetlenül csodálta a látnivalókat.

Dorina talpig elvörösödött, majd sietve kikerülte a férfit, és kivitte a rendeléseket. Azt remélte, ha úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a szavakat, s nem is látná a férfit, az előbb-utóbb majd békén hagyja. Csupán akkor jött rá, mekkorát tévedett, mikor visszament a pulthoz egy újabb körért, és Lóri éppen a mellette lévő üres bárszékre huppant, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta a csuklóját, és úgy mint azelőtt, fogva tartotta. Nem volt durva, sem követelőző, sokkal inkább kérő.

- Meghívlak egy italra.

- Dolgozom. – Dorina hangja remegett, ahogy egész teste a félelemtől. Mit is mondott Tomi? Kiáltson, ha baj van? Vajon erre gondolt? Hiszen Lóri még csak fájdalmat sem okoz, csupán egy italra invitálta meg. Ez már baj lenne?

- Csak egy ital. Addig majd Marcsi tartja a frontot. – És hogy kétség se férjen igazához, oldalra pillantott a pult túloldalán italt töltögető nőhöz. Szabad kezével Marcsi ujjaihoz ért, és oda is hajolt hozzá. – Öt percre elrabolom a kislányt.

Kijelentés volt, nem kérdés, és választ sem várt rá, csak felállt, kezébe vette a pulton heverő két pohár likőrt, és maga után húzva Dorinát, az egyik üres bokszhoz sétált.

- Eresszen el! – sziszegte a lány, de olyan csendesen, hogy Lóri ügyet sem vetetett rá.

- Ülj le! – parancsolta, és Dorina félve engedelmeskedett. Becsusszant az asztalhoz, miközben segélykérőn pislogott körbe, hátha van valaki, aki megmenti vagy legalább figyelni, nehogy baj érje. Ám egyetlen szempár sem szegeződött rá olyan mélyen, mint Tomié szokott. Ha fel is keltette valaki érdeklődését, azt a mély dekoltázsa, a szűk miniszoknyája tette, nem ő maga. Lórira is ez volt a legnagyobb hatással, mert igencsak elidőzött rajta. Végül mégis leült a lány mellé, és míg teste az asztal felé fordult, tekintete Dorinát pásztázta.

- Mit… mit akar?  kérdezte a lány idegesen, miközben olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta.

- Nyugi! Csak beszélgetünk. Lazíts! – Lóri felemelte a poharát és belekortyolt. – Az öreg mesélt rólam? Biztos valami ádáz szörnyetegnek állított be. Igaz? – Mikor nem kapott feleletet, elgondolkodva pislogott maga elé. – Nem tart sokra, pedig… Mit mondott? – kérdésével egyidejűleg egészen a lány felé fordult, és úgy vizslatta, mintha szeretne az elméjébe látni.

Dorina zavartan próbált kitérni, de nemigen tudott, mert a férfi szinte keresztüldöfte a pillantásával. Nem sok választást hagyott, és a lány ajkai lassan, bizonytalanul szóra nyíltak. – Nem… nem sokat.

- Mégis, mit?

- Hogy… hogy a rablótársad… – Még kimondani is szörnyű volt, hát még elviselni a tekintetet, ami hirtelen olyan ádázzá vált. – Volt – tette még hozzá.

- Ennyi?

Dorina bizonytalanul bólintott, majd hozzátett még egy részletet. – Hogy vigyázzak veled, és ne engedjelek túl közel. – Nem pont ezek a szavak voltak, de nem számított, a lényeget nagyon jól visszaadtál.

Lóri ravaszkásan összehúzta szemeit, majd felemelte a lány poharát, és odanyújtotta neki. – Igyál egy kicsit! Mint mondtam, nem kell félned, csak beszélgetünk. Amúgy is, mit tudnék csinálni ennyi ember előtt?

Dorina lassan, remegő kézzel nyúlt az italért, vigyázva, hogy még véletlenül se érjen a férfihez. ivott egy kortyot, s a poharat visszahelyezte az asztalra. – Vissza kell mennem – közölte csendesen -, dolgozom.

- Nyugi! – Lóri megitta az italát, majd ismét a lánynak szentelte minden figyelmét. – Tomival tényleg társak voltunk hosszú hónapokon át. Jó pár rablást terveltünk ki együtt, és mindet véghez is vittük. Ne holmi piti utcai rablásokra gondolj, vagy betörésre. Mi nagyban utaztunk. Megcéloztuk a gazdag ficsúrokat, és megfosztottuk őket minden vagyonuktól. Néha elég volt leülni kártyázni velük, máskor ennél többre volt szükség. nagyokat kaszáltunk, és elég dörzsöltek voltunk.

- Mégis, mi történt? – Dorina tekintetében látszott a kíváncsiság, ami úgy csillant fel, akár a szikra.

- Rosszul időzítettünk – húzta el a száját Lóri. – Az egyik kliens nem akart besétálni a csapdába, így kénytelen voltam rásegíteni a dologra. Sajnos későn jöttünk rá, hogy csapda volt. Beállítottak a zsaruk, és azonnal elkaptak.

Dorina döbbenten hallgatta a sztorit, és hiába próbálta szkeptikusan látni, attól félt, a férfi minden szava igaz. – Tomit is?

- Nos, az öregnek szerencséje volt, mert ott helyben csupán egy szenvedélyes kártyajátékosnak nézték, akit én hívtam játszani. Kihallgatták és elengedték. Csak a tárgyaláson láttam viszont, mikor eljátszotta, hogy régi ellenem vallott. Szerencséje volt, és ezt nem véletlenül mondom így. – Lóri közelebb hajolt a lányhoz, úgy nézett bele kétségbeesett szemeibe. – A zsaruk sejtették, hogy az eddigi rablásokat nem egyedül vittem véghez. Meg akarták tudni, ki a társam, de… hallgattam. Egyetlen szót sem szóltam. S nem szólok most sem, ha…

- Ha? – Dorina rosszat sejtett, de kivárt és remélt.

- Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném.

- Mégis… mégis mi?

Lóri még közelebb hajolt, hogy lehelete súrolta a lány nyakát. – Tudod, vannak bizonyítékaim. Hangfelvételek, kódok, titkos találkozóhelyek. De ha nem lenne, ott a szavam, ami után újra elkezdenének nyomozni. Ha csak megemlíteném Tomi nevét, mint a társamét, biztos lehetsz benne, hogy lecsuknák, és legalább annyi évet kapna, mint amennyit én leültem, ha nem többet. Ugyanis a vagyon, amit együtt szereztünk, most nála van – mutatott körbe.

Dorina azonnal megértette, és megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy csupán anyagi jellegű a férfi érdeklődése. Bólintott, mintha nyugtázná a tényeket, amire a férfi ajkai megérintették a fülét. Összerezzent, és próbált elhúzódni, de abban a pillanatban Lóri ujjai a csuklóira fonódtak és visszahúzták.

- A részemért jöttem. Igen, azért jöttem, de… időközben megváltoztak a terveim. Kellesz nekem!

A lány megszédült, az ájulás kerülgette, és már látta maga előtt, ahogy épp a padlóról mossák fel. Nem, nem hitte, hogy mindez valóság. Bizonyára álmodik, mert ő csak egy a szerény, visszahúzódó, ártatlan, hétköznapi lány, semmi több. Száz és ezer szebb és okosabb nő van nála, aki kapva kapna egy ilyen lehetőségen, és élvezné, hogy egy ilyen jóvágású, csinos férfinek tetszik. Aki szívesen fürödne a fényben, az érintésben, az ölelésben, és odaadná mindenét. De ez nem ő. ösztönösen megrázta a fejét, és némán is szabadulni próbált, ám az erős karok olyan ádázul tartották fogva, hogy mozdulni sem bírt.

- Nincs mitől félned, megmondtam – közölte a férfi, és hüvelykujjával megsimogatta Dorina vékony csuklóját. – Nem foglak bántani! Csak szeretném, ha végighallgatnál, és megértenél. Rendben? – Miután a lány bólintott, ismét odahajolt hozzá. – Kellesz nekem az első pillanattól fogva, hogy megláttalak, és nem nyugszom, míg az enyém nem leszel.

Ezek olyan kilátások voltak, ami minden valamirevaló, tisztességes lányt megrémítenének. Így érezte Dorina is. Félt, reszketett, és legszívesebben világgá szaladt volna, vagy legalábbis Tomi ölelő karjai közé. Oda is pillantott az ajtóra, de az ugyanúgy, ahogy eddig, csukva volt. Nem sokat tehetett, nyíltan, őszintén tette fel a legelső kérdést, ami felötlött benne. – Annak ellenére, hogy én… hogy nem akarom?

- Akarni fogod. Ha nem is magadért, de akarni fogod Tomiért. Persze, csak ha szereted annyira, hogy áldozatot hozzál miatta.

Már a feltételezés is sértette, de nem mutatta, mert félelme sokkal nagyobb volt, mint bármi más érzése. A kiutat kereste, és felötlött benne, hogy talán elmondhatná az igazat. Ám ezt abban a pillanatban el is vetette, mert Lórit ez nemhogy visszatartaná, sokkal inkább sarkallná ötlete megvalósításához. Marcsira pillantott, de az olyannyira elmerült a munkában, hogy feléjük sem nézett. Már ott tartott, hogy csap egy kisebb botrányt, amire talán Tomi is megjelenik végre, de akkor eszébe jutott, hogy bizonyára nem lenne szerencsés, ha Lóri találkozna azokkal az emberekkel, akik odabent kártyáznak és isznak. Ez esetben nem tehetett mást, kivárt, és tovább hallgatta a férfit.

- Gondolom, nem akarod, hogy a szerelmed börtönbe kerüljön egy régen elkövetett eset miatt. Hogy elvegyék minden ingatlanát és ingóságát, és ami a legszörnyűbb, a becsületét.

- Nem – suttogta a lány.

- Ugye megtennél bármit érte?

- Igen.

- Bármit, ami csak módodban áll?

- Bármit – felelte, és valóban így is érezte. Nem akarta, hogy Tominak baja legyen, nem akarta, hogy kára származzon abból, hogy az unokahúga felkeltette egy másik férfi érdeklődését.

Lóri felemelte szabad kezét, és elsodort egy tincset a lány arcából. Érintése bizalmaskodó volt, Dorina mégsem moccant. Nem mintha nem akart volna menekülni, de az ereje egészen elhagyta a gondolatra, hogy más férfi is úgy érinti, ahogy Tomitól vágyta. S ha ez nem is lett volna elég, Lóri ujjai az arcához értek, majd lecsúsztak a nyakára, onnan a dekoltázsába, és ahogy megállapodtak a két melle között, kissé kijjebb húzták az anyagot, hogy még jobban ráláthasson a kerek, formás dombocskákra.

Dorina tiltakozni akart, sikítva elrohanni, de valami fogva tartotta. Valami, ami ott mocorgott a fejében, az elhangzott szavakban. „Ugye megtennél bármit érte?” Bármit? Vajon ez, mit takarhat?

- Mit… mit akar tőlem?

Lóri szemei csillogtak, ahogy felnézett a lány arcába. Elengedte a ruháját, és még a tartása is lazább lett. – Tudod mit? Kezdjük az elején. – Üdvözlésre nyújtotta a kezét. – Paksai Lóránt. A barátaimnak csak Lóri.

Dorina nézte az erős, határozott kezet, a hosszú ujjakat, és nem volt biztos benne, hogy bármit is bele akarna helyezni. Sem a kezét, sem a sorsát nem óhajtotta, s mégis megtette. – Földes Dorina.

Lóri elmosolyodott, lágyan megszorította a lány kezét, majd a szájához emelte, és egy hosszú csókot lehelt a kézfejére, miközben tekintetével fogva tartotta. – Örülök, hogy megismertelek! Mondd csak, mit kell tennem, ha újra találkozni szeretnék veled?

- Nem, én nem… nem vagyok biztos benne, hogy…

- Nyugalom! – Lóri felemelte mindkét kezét maga mellé, mintha csak azt mutatná, tőle nem kell tartani. – Teljesen ártalmatlan vagyok. De kellesz nekem, és nem hagyom, nem hagyhatom, hogy kicsússz a kezeim közül!

Dorina elámult a férfi szavain, s bár ódzkodott, mégsem utasította el teljesen, mert érezte, látta, van még valami. Valami, ami Tomival kapcsolatos. – Mit akar?

- Először is azt, hogy ne magázz!

Dórina sóhajtott. – Mit akarsz?

- Elmondom. – Lóri vonásai komollyá váltak, és olyan keményen vájt Dorina tekintetébe, mintha hipnotizálni akarná -, de nem itt, és nem most. Találkozhatnánk később?

A kétségbeesés és a kíváncsiság furcsa vegyülete vette körül a lányt. Tétovázott, és a kiutat kereste, hiába, mert nem jutott dűlőre. – Dolgoznom kell.

- Utána?

- Tomi… Tomival leszek.

- Oké! Akkor holnap. Reggel érted megyek.

- Ne! – Dorina rémülten rezzent össze. – Tomi – suttogta, s úgy vélte, ez az egy szó megmagyaráz mindent.

- Találj ki valamit! Mondd, hogy dolgod van!

- Nem, én… nekem nincs… nincs semmi dolgom.

Lóri elmosolyodott, és két kezébe fogta a lány selymes, reszketeg ujjait. – Imádnivaló vagy, édesem!

A szó ugyanaz volt, amit Sára legújabb barátja is használt, de Lóri szájából egészen másként hatott. Simogató volt és kedves, mégsem érte el azt a hatás, mint Tomi.

- Nem kell, hogy dolgod legyen – folytatta a férfi. – Elég, ha azt mondod, hogy el kell intézned ezt-azt. Vásárlást vagy hasonlót.

Dorina a fejét rázta. – Nem hinné el. Nem szoktam elmenni sehová.

- Akkor itt az ideje, hogy elkezd – közölte Lóri, és még mindig olyan mérhetetlen türelemmel viseltetett a lány iránt, mint eddig. – Tíz óra megfelel?

- Én… nem tudom. – A lány gyomra görcsbe rándult már a gondolatra is, hogy egyedül maradjon a férfivel, hát még arra, hogy titkolóznia kell Tomi előtt. Nem tudta, melyik érinti rosszabbul.

- Nem lesz baj, ígérem. A hajad szála sem görbül. Csak… - ujjait lecsúsztatta Dorina csuklójára, és ott simogatta tovább – beszélgetünk. Rendben?

A lány bólintott. Elhitte Lóri minden szavát, mert el akarta hinni, mert meg akarta tudni – most már egyre inkább -, mit takarnak. Mégis tartott attól, hogy nem tudja megoldani, hogy lebukik, és Tomi haragudni fog rá, talán még el is zavarja. Átfutott rajta, hogy elmond neki mindent, de el is vetette, hiszen Lóri célzott rá, hogy nagybátyja csak addig van biztonságban, és addig őrződik a titka, amíg minden jól alakul.

Nehéz döntés volt, nagyon nehéz.

- Tíz órakor – közölte Lóri, immár olyan határozottsággal, ami ellen nem lehetett kifogás. – Elmegyek érted, és beülünk egy kávéra valahová.

Dorina felelni akart, elmondani a félelmeit, az aggodalmait, de nem jutott szóhoz, mert az asztal mellől Marcsi szólalt meg.

- Bocsika, hogy zavarok, de jó lenne, ha kaphatnék egy kis segítséget. Nem vagyok polip, csak két kezem és két lábam van.

Hangja gúnyos volt, de Lóri nem vette fel. Valójában oda sem figyelt rá, mert szemeit végig Dorinán tartotta. Még akkor is, mikor kiszállt az ülésből és félreállt, hogy a lány szabadon távozhasson. S utána is rajta tartotta tekintetét még hosszú perceken át. Dorina akárhányszor odapillantott látta, hogy övé a figyelme. Méregette, mosolyogva édesgette, s olykor elidőzött a domborulatain.

Hamar a klubhoz értek, s mikor Tomi leparkolt a hátsó ajtónál, azonnal kiszállt és szokásához híven cigarettára gyújtott. Rá sem nézett unokahúgára, mikor az odasétált hozzá, és bizonytalanul megállt előtte. A vonásait fürkészte, mintha csak abban lelné meg kérdéseire a választ. Egy idő után elunta, és inkább a tájat nézegette egészen addig, míg nagybátyja – még mindig szó nélkül – megindult befelé. Vagyis csupán az ajtóig jutott, mert hiába nyomta le a kilincset, a zár nem engedett. Zsebéből elővette kulcscsomóját, azzal próbálkozott, de úgy tűnt, nincs esélye. Dühösen, csendesen morogva vette elő mobilját, és benyomkodva néhány gombot a füléhez emelte. Üdvözlés helyett beleordított a telefonba, de olyan élesen, hogy a mögötte várakozó Dorina is összerezzent.

- Miért van zárva a hátsó ajtó?... Nem érdekel, hol van és mit csinál… Ha fél percen belül nem nyissátok ki, az egész bagázs ki van rúgva!

Haragja villámként cikázott körülötte, amitől Dorinát elkapta a félsz. Bár nem ez volt az első eset, hogy Tomit így látta, ez mégis más volt, egészen ijesztő. Pedig csupán néhány pillanatot vártak, és az ajtó kitárult előttük. Abban a pillanatban Tomi berobbant a terembe, és dühösen nekiesett a közeledő kidobónak. Szavai átvágtak az épületen, és minden alkalmazotthoz eljutottak. Volt, aki fel sem vette, de a legtöbbjük rémülten pislogott, és figyelte az eseményeket. Tomi pedig cseppet sem fogta vissza magát. Olyan volt, akár egy pasa, aki a szultán nevében bármit megtehetett. A különbség csupán annyi, hogy neki nem volt szüksége ekkora címre, hogy ítélkezzen beosztottjai sorsa felett. Sokkal inkább kellett neki egy visszafogó kéz, de erre csak akkor jött rá maga Dorina is, mikor remegő ujjait nagybátyja karjára helyezte. A megnyugtató mozdulat ösztönös volt, semmi hátsó szándék nem lapult benne, csak a félelem, a bizonytalanság, a zavar, és a magány. Mindez olyan élesen kiült a lány arcára, hogy Tomiba belefagyott minden ki nem mondott szó, és minden szitok. Olyan hirtelen fordult el, és sietett az irodájába, hogy mindenki döbbenten pislogott utána. Miután az ajtó hangosan becsapódott, az emberek tekintete Dorinát pásztázta, mintha tőle várnák az eset magyarázatát. Bár a lány nem tudta, mit is kellene elmondania, nagybátyja dühének okát, amit még ő sem tudott, vagy hirtelen történt távozását, amit szintén nem tudott hová tenni. Ezért nem szólt, csak lassú, bizonytalan léptekkel követte Tomit. Kopogás nélkül nyitott be a szobába, de gondosan ügyelt rá, hogy az ajtót becsukja maga mögött. Idegesen, ijedten közeledett nagybátyjához, aki az asztala mögött állt, és az iratok között keresgélt. Oda sem figyelt az érkezőre, mintha bárki kopogás nélkül besétálhatna hozzá, ám a csendre annál inkább. Mert Dorina nem szólt, csak aggódva nézte nagybátyja még mindig haragos vonásait, s már nem csak a keze reszketett, de egész testében rázta valami különös félelem.

Hosszú, néma másodpercek után Tomi felnézett, mintha csak akkor jutott volna el tudatáig, hogy nincs egyedül. – Mi van? – kérdezte, de hangja is hasonlatosan kemény volt, mint vonásai.

Dorina nem tudott felelni, mert ő maga sem tudta, miért ácsorog olyan szerencsétlenül, mint már annyiszor az életében. Eddig a rettegés vezette, most viszont… megfogalmazni sem tudta, de szinte fizikai fájdalmat okozott. Látta azt a hatalmas dühöt, ami nagybátyjában lakozott, a felsőbbrendűséget, ami úgy tört felszínre, mint egy kegyetlen pofon. Ez minden volt, csak emberséges nem, pedig Dorina hitte, ha valakiben, hát Tomiban több is van ebből a tulajdonságból, mint másnak, hiszen vele kedves volt, befogadta, ruhákat vett neki, és még önmagával szemben is megvédte, ahelyett, hogy kihasználta volna. Nem értette, hogy ez a férfi, hogy lehet ilyen kegyetlen és szívtelen másokkal.

Sóhajtott, és reszketeg ujjaival megérintette nagybátyja karját. – Mi… mi történt?

Már maga a kérdés is tele volt könyörgéssel, amire Tomi összehúzta szemöldökét, és bár úgy látszott, nem akar felelni, mégis megszólalt. – Az alkalmazottaim azt hiszik, azért fizetem őket, hogy szórakozzanak munka helyett.

- Szórakozzanak? De… dolgoznak.

- Ha így lenne, azt csinálnák, amit kell, és nem ütköznék zárt ajtókba.

- Talán… talán oka volt.

Tomi mélyen belevájt unokahúga szemeibe, mintha csak az őszinteségét vizsgálná. – Mindennek van oka, de nem azért fizetem őket, hogy okokat gyártsanak, hanem hogy kérdés nélkül kövessék az utasításaimat.

Dorina nyelt egyet, és megrázta a fejét. – Mi van, ha az utasítás teljesíthetetlen.

- Az, hogy ott álljon a nyitott ajtó mellett? Már megmondtam neki, még egy hiba, és repül.

A lány szíve összefacsarodott. – Ugye nem? Ugye nem akarod kirúgni? Biztosan nem szándékosan tette, és…

A férfi arcizmai megrándultak, ahogy unokahúga szavait hallgatta. – Egy okot mondj, csak egyet!

Dorina ajkai szóra nyíltak, de mikor látta a merev elutasítást nagybátyja minden rezdülésében, egyszerűen ráhelyezte ujjait a férfi szívére, és úgy suttogott. – Te jó ember vagy! Miért akarsz kegyetlennek tűnni? – Ha már volt bátorsága elkezdeni, folytatni is akarta. Odalépett Tomi elé, és már nem csak kezével, de egész lényével hozzá simult. Szemeit lesütötte, de csak egy pillanatra, mert amikor a férfi nem reagált, felnézett rá, és lágy tekintetén át próbált a szívére hatni. – Legalább hallgasd meg! – Mikor nagybátyja erre sem felelt, még hozzátette: - Kérlek!

Tomi sóhajtott egy mélyet, majd egyszerűen kilépett unokahúga bűvköréből, kikerülte, és az ajtóhoz lépve szélesre tárta azt. – Gyere be! – szólt ki, de hangja cseppet sem lágyult meg.

A nagydarab ember tétován lépett a szobába, s mikor becsukódott mögötte az ajtó, szinte összerezzent, és azonnal magyarázkodni akart. – Főnök, én igazán nem…

- Ezt ne! – rivallt rá Tomi, miközben csípőre tette kezeit, úgy méregette beosztottját. – Csak arra felelj, mi a probléma, ami miatt nem tudod teljesíteni a feladatodat?

Láthatóan a nagy ember meglepődött, mégsem felelt azonnal, előbb az asztalnál ácsorgó Dorinára nézett, csak azután Tomira. – Főnök, ez… ez olyan férfidolog.

- Mondd!

A szó kegyetlenül hangzott, és Dorina csak akkor értette meg, mikor a magas, erős kidobó fülig pirulva, zavartan dadogta el a baját.

- Prosz… prosztatagondjaim vannak.

A lány szeme sem rebbent, mert fogalma nem volt a szó jelentéséről, mégis biztos volt benne, ez valami férfibetegség, mert elhangzása után Tomi arcizmai megrándultak, és már közel sem volt olyan ellenséges, mint eddig.

- Orvos látott?

- Igen, persze, és már szedem a gyógyszert.

Tomi bólintott. – A mai napot már végig kell csinálnod, de holnaptól – várt egy pillanatot, ami elég volt arra, hogy a fiú ijedten pislogjon rá, felkészülve a legrosszabbra is -, betegállományba mész, és látni sem akarlak addig, míg rendesen el nem tudod végezni a munkádat. Világos?

- Persze, igen, hogyne! – A kidobó boldog zavartsággal bólogatott, és hálás szemei úgy vetültek Tomira, mint valami istenségre. – Köszönöm, főnök!

Tomi elfordult, és visszaballagott az asztalához, miközben unokahúgára mutatott. - Ne nekem köszönd, Dorinának!

A fiú meglepetten, zavartan bólogatott, amitől a lány talpig elvörösödött, és lesütötte szemeit. Örült, hogy sikerült nagybátyját jobb belátásra bírnia, s közben olyan ideges volt, mintha ő lenne az elbocsátásra váró alkalmazott. Pedig annyira már volt bizalma Tomiban, hogy tudja, őt sosem bántaná. Ezért is volt mersze beleszólni dühébe. S mégis félt, rettegett nagybátyja azon arcától, ami előtte még csak homályosan bontakozott ki.