Távozása után Dorina gyorsan magára kapta a kezében tartott pólót és nadrágot, majd rohant Tomi után. Nem a vásárlás hozta lázba, az cseppet sem érdekelte, sokkal inkább a félelem, mert úgy hitte, nagybátyja neheztel, amiért ennyi gondot okoz. Hiszen be kellett fogadnia, munkát is adott, most pedig fel fogja ruházni. Mindez olyan teher, amit egy férfi sem visel könnyen.

A földszintre érve hallotta a garázsból kiszűrődő kocsi motorjának zaját, ezért odasietett, és bepattant Tomi mellé az anyósülésre. A férfi csak erre várt, a nyitott garázsajtón át olyan iramban hajtott ki, mintha üldöznék. Dorina hiába kapaszkodott, képtelen volt megtartani az egyensúlyát, és úgy dülöngélt, akár egy krumpliszsák. Magában áldotta az eget, mikor végre leparkoltak az egyik tömbház előtt, melynek aljában egy igényesen berendezett kirakatú ruházati üzlet állt.

Mivel Tomi kiszállt, így a lány sem tehetett mást, bizonytalanul, tele kételyekkel rohant nagybátyja után. A férfi olyan határozottan irányított, hogy Dorinának még arra sem volt szüksége, hogy megszólaljon. Ő választotta ki a ruhákat, a cipőket, és miután Dorina mindent felpróbált, még fehérneműt is keresett számára. Kezébe vett és megforgatott jó néhány melltartót, bugyit, mire megtalálta, amit keresett, fél tucat gyönyörű, csipkés darabot, és még fél tucat selyemből készültet. Becsomagoltatott mindent, majd szemrebbenés nélkül kifizette azt a hatalmas összeget, amit az eladónő mondott. Majd csomagokkal kezében kisétált az üzletből. A pakkokat a kocsi hátsó ülésére dobta, majd bevárta unokahúgát.

Dorina zavartan, szemlesütve szállt be az autóba, és úgy ahogy az egész vásárlás alatt, egyetlen szót sem szólt. Még akkor sem, mikor hazaérve Tomi felvitte a csomagokat unokahúga szobájába, és meghagyta neki, hogy siessen egy kicsit, mert a végén még zárásra sem érnek a klubba. A szobaajtót nem csukta be maga után, és nem tette Dorina sem. Csak odaballagott a táskákhoz, és sorba kiszedegette belőle a vásárolt holmikat. Egyik szebb és divatosabb volt, mint a másik. Ám egyben mind hasonlított, kihívóak voltak és szexik. Mostanra egy fekete miniszoknyát, és egy fűzős derekú, mély dekoltázsú inget választott. Ehhez viszont ki kellett festenie magát. A haját is kontyba rakta, és csak két oldalt hagyott szabadon néhány tincset, Mikor végzett, és belenézett a tükörbe, meglepődve látta azt a fiatal, csinos nőt, aki visszanézett rá. Nem ismerte fel, hiszen még sohasem látta. Kóválygó fejjel ballagott ki a szobájából, le a lépcsőn, és az egyetlen helyre, ahol Tomit feltételezte, az udvarra, a medence mellé. Cipője kopogott a kövön, amire nagybátyja felemelte fejét, és mikor megpillantotta unokahúgát, még a cigarettafüstöt is elfelejtette kifújni.

- Ejha! – tért észre a férfi, és köhögve engedte szabadjára a bent rekedt füstöt.

- Ejha, mi? – tudakolta Dorina, miközben egyre közelebb lépkedett nagybátyjához. Mintha átalakulásával a bátorsága is megnőtt volna. Ott állt meg előtte, és kifestett pilláival pislogott fel rá. – Talán… talán tetszik?

- Félek, nem csak nekem. – Tomi hangja kellemesen rekedt volt, de nem törődött vele, még csak titkolni sem akarta.

- Te öltöztettél fel. – Kissé félrehajtotta a fejét, mintha csak kihívásként állítaná önmagát nagybátyja elé. – Ilyennek akartál látni?

Tomi végighúzta kezét az arcán, majd a nyakát simogatta. – Csak azt akartam, hogy jól érezd magad.

- A ruháktól?

- A nők szeretik a divatos holmikat.

- Én nem a divatos holmikat szeretem. - Tekintete ezernyi könyörgése most is ugyanúgy vetült nagybátyjára, és megkönnyítette, hogy még csak titkolnia sem kellett. – Én téged szeretlek.

Kimondta, végre nyíltan, egyenesen kimondta. Szíve hevesen dobogott, miközben nagybátyja reakciójára várt. Egy szóra, egy jelre, bármire, ami biztosítja róla, Tomi is hasonlóan érez. Ám a férfi nem moccant, nem szólt, csak tekintete pásztázta a formás idomokat, majd unokahúga reménykedő vonásait.

- Tomi! – A lány hangja szinte elhalt. Remegő ujjait felemelte, és nagybátyja szívére tette. Érezte, de üteme még mindig egészen nyugodt volt, amilyen maga a férfi. – Mondj valamit, kérlek!

A szavak hatottak, mert Tomi keze unokahúga tarkójára csúszott, odahajolt a füléhez, és érzékien belesuttogott. – Mit mondjak? Hogy a legszívesebben a karjaimba kapnálak, és az ágyamba vinnélek. Ezt akarod? Valóban ezt? – Felegyenesedett, és nyíltan nézett bele a lány zavart tekintetébe. – Kihasználjalak, és lefektesselek? Ezt szeretnéd? Csak mondd, és zokszó nélkül megteszem!

Kemény szavak voltak, és Dorina ijedten nyugtázta, hogy egyebet nemigen mozgatott meg nagybátyjában, mint a férfiasságát. Még soha nem volt része hasonlóban sem, és akarta, igen akarta, miközben rettenetesen félt tőle. Nem csak egy akart lenni a tucat között, hanem az egyetlen. Nem egy újabb trófea, hanem a legnagyobb díj, az ami csak egy van az életben, aminél többet és jobbat nem lehet elérni. Erre vágyott, s közben bármit megtett volna ha, a férfi úgy tartja a karjaiban, mint egy nőt.

Hallgatott, és Tominak ezzel adta meg a választ, mert a férfi alig láthatóan bólintott, majd kikerülte unokahúgát, és elindult befelé. – Gyere, menjünk!

Dorina nem nagyon tehetett mást, szófogadóan ment nagybátyja után. Zavart volt, és próbálta megtalálni önmagát, azt a lányt, aki az évek folyamán mélyen elbújt benne, de most kitörni, szeretni vágyott. Azt akarta, hogy végre kiteljesedjen, és boldog legyen. Már tudta, kivel akarja mindezt, de abban nem volt biztos, hogy így, ilyen egyszerűen, a biztonság érzete nélkül. Arra vágyott, hogy szeressék, úgy szeressék, ahogy még soha senki ezen a földön.

Nehezen, de Tomi kibontakozott a meleg karok szorításából, és amikor végre levegőhöz jutott, feltette a lehető legelterelőbb kérdést, ami eszébe jutott.

- Kínai vagy olasz?

- Mi? – Dorina úgy pislogott, mintha éppen olyan nyelven hallotta volna a kérdést, mint amiknek a nevét nagybátyja mondta.

- Mit szeretnél enni? Kínait, olaszt, esetleg mexikóit?

Dorina egyáltalán nem érzett éhséget, és bántotta is a hirtelen támadt távolság. Mégis összeszedte magát, és elhúzta csóktól duzzadt ajkait. – Nem lehetne inkább magyart?

Tomi szívesen mosolygott volna, de arcáról csupán a zaklatottság jeleit lehetett leolvasni. – Rántott húst?

Dorina bólintott, és nézte ahogy Tomi a telefonján ebédet rendelt, majd egy lágy, de zavart pillantással bement a házba. A lány abban a pillanatban kieresztette a visszatartott levegőt a tüdejéből, és beleharapott duzzadt ajkába. A csók ott égett benne, és még inkább szerelmessé tette, mint amilyen eddig volt. Úgy remegett keze-lába, akár a kocsonya. Szeretett volna megtámaszkodni, mert a gyengeség lehúzta, de nem volt más a közelben, csak az asztal és néhány szék. Az egyik szék támlájába kapaszkodott, de amint ráengedte a súlyát, úgy dőlt ki alóla, hogy a lány kis híján a földön kötött ki. Ettől némileg feleszmélt, és lassú léptekkel követte Tomit.

Az ebéd kitűnő volt, és Dorina valójában csak akkor jött rá, mennyire éhes volt, mikor megérezte a rántott hús illatát. Jócskán evett is, mint aki napok óta koplalt. Valójában így is volt, bár észre sem vette, hogy az izgalmak hatására milyen siralmasan táplálkozott. Mikor végzett, és elégedetten felnézet, Tomi mosolygós szemeit látta. Fülig pirult, és zavartan felállt, hogy összeszedje az ebéd maradványait, mielőtt elindulnak a bárba, de úgy remegett a keze, hogy kis híján leejtette a tányérokat. Tomi odakapott, de az edények helyett unokahúga reszkető ujjait sikerült megfognia. Dorina ettől a talpáig elvörösödött, testén végigfutott a kellemes remegés. Nem mozdult, nem bírt, és mikor nagybátyja felállt, s fölé magasodott, a lábai is egészen elgyengültek.

- Hagyd, majd én! Menj, öltözz fel! – Tomi elhúzta a tányérokat, és visszatette az asztalra, úgy nézett végig unokahúgán, hogy az érezze, lássa, szavai nem véletlenül hangzottak el. Hiszen ruházata olyan ledér volt, mintha nem is viselne semmit.

Dorina bólintott, mégsem mozdult. Ott állt nagybátyjával szemben, és egyre gyorsabban pihegett. Mellkasa emelkedett, amitől mellei apró hullámokban cikáztak. Szája kiszáradt, és résnyire nyílt, miközben tekintetét képtelen volt levenni a férfiről. Az ájulás mégis akkor kerülgette, mikor Tomi ujjai hozzáértek a karjához, és lassan felfelé csúsztak, míg elérték a nyakát. Dorina megszédült, és meg kellett kapaszkodnia. Felemelte kezét, és nagybátyja mellkasára tette. Az érintéstől szinte elveszítette a kontrollt, de az egyenletes ütem, amit a férfi szíve vert, kijózanította, és félelemmel töltötte el. Keserűen lehajtotta fejét, majd amíg mersze volt, felnézett, egyenesen Tomi nyíltan csillogó szemeibe.

- Te nem… te nem érzel semmit? – kérdezte elcsukló hangon.

- Mit kellene éreznem? – Tomi ujjai lassan a lány tarkójára csúsztak, amitől Dorina még jobban elgyengült. Hirtelen azt sem tudta, mit kérdezett az imént, de mikor nagybátyja szája szélén megjelent egy pajkos mosoly, észhez tért, mert meg akarta tudni, mert meg kellett tudnia.

- A te… a te szíved nem ver hevesebben?

- Kellene? – Hangja érzékivé vált, amitől unokahúga teljesen megsemmisült. Látható, érezhető volt, hogy bármit megtenne, akármit, amit csak Tomi akar.

- Én… - Dorina nem bírta, már nem csak kezével, de egész testével nekidőlt az erős férfitestnek, s mégis csupán a saját érzelmeinek jelét látta, érezte. – Az én szívem… mindjárt kiugrik – suttogta -, de te még csak meg sem rezzensz.

- Mégis, mit vársz? Nem te vagy az első nő, akit a karomban tartok, és már a kamaszkoron is régen túlléptem.

- Nem is… nem is érzel semmit?

A kétségbeesés hangja eljutott Tomiig, mert lassan lehajolt, és egy érzéki csókot lehelt unokahúga arcára, majd füléhez hajolt, és úgy lehelt bele, hogy a lány egészen elveszett. – Érzek. Érzem, hogy… ha most nem indulunk el, akkor sosem érünk a klubba. – Felegyenesedett, és mosolyogva engedte le kezét, miközben meghátrált.

Dorina értetlenkedve pislogott rá, és zavartan próbálta összeszedni magát. Szégyellte gyengeségét, miközben látta nagybátyja közönyét. Vagy ha nem is közöny volt, de szinte meg sem rebbentette szívét az a mély érzelem, ami a lányt égette. Össze kellett szednie magát, mert nem akart egy fülig szerelmes libának tűnni, aki nem ismeri a határokat, és csak megy a szíve szava után.

Erőnek erejével próbált megállni a saját lábain, és még kezeit is elhúzta. Némán elfordult, és bizonytalan léptekkel az emeletre ballagott. Az agya lázasan járt, újra és újra lejátszotta magában nagybátyja szavait, hogy megtalálja értelmüket. „Nem te vagy az első nő, akit a karomban tartok.” Igen, ez aligha volt meglepő, bár ha valóban igaz, amit anyja állított mindig öccséről, néhány nőnél sokkal többről volt szó. Ez a lehetőség keserűséggel töltötte el, hiszen azt jelentette, amit Tomi is mondott, hogy nem tud szeretni, és neki a nő csupán élvezet, nem érzelem. Akkor… akkor őt sem szereti? Sosem fogja tudni szeretni?

Felsóhajtott, és vetkőzni kezdett, de most egészen másként. Magát nézte. Nem túl nagy, de kellően telt és fiatalosan feszes melleit, lapos hasát, hosszú, vékony, formás combjait, még a fenekét is megszemlélte, csakhogy lássa, csak hogy más szemmel lássa. Mert sosem érdekelte, hogyan néz ki. Nem akart tetszeni senkinek, sokkal inkább akart elbújni a világ elől. Most azonban más volt a helyzet. Szép akart lenni, szebb mindenkinél, akit Tomi valaha is látott. Sietve a táskájához ugrott, és kidobált belőle mindent, de a kellő ruhadarabra nem akard rá. Maga sem tudta, mit kellene felvennie, ám azt igen, hogy ahhoz még csak hasonló sincs a cuccai között. Szomorkásan huppant le az ágyára, és úgy nézte a széthajigált ruhákat. Felvett egyet-egyet, de ugyanazzal a lendülettel vissza is hajította.

- Így sosem készülsz el – hallotta meg az ajtóból nagybátyja hangját, és mikor ijedten odanézett, Tomi magas, délceg alakját látta, amint az ajtófélfának támaszkodott, s ki tudja mióta figyelte félmeztelen unokahúgát. Fekete farmerjában, szintén fekete ingjében olyan jól festett, hogy Dorina még arról is megfeledkezett, hogy eltakarja csupaszságát. Csak akkor döbbent rá ledérségére, mikor Tomi szemei végigsiklottak rajta. Maga elé kapott egy pólót, miközben felállt, de a férfi addigra már a rendetlenséget nézte.

- Ó, én… - szabadkozott a lány sietve -, csak ruhát kerestem. – És maga előtt tartva a takaró pólót összeszedett néhány nadrágot és trikót.

Tomi köhécselt, amire unokahúga azonnal felfigyelt, és megállt. – Megtaláltad?

- Meg?... Mit?

- Hát a ruhát.

- Ja, azt. – Dorina fülig pirult, és zavartan az ajkába harapott. – Nem… nekem csak kevés… csak pár olyan ruhám van, amiben a klubba tudok menni.

- Hát, akkor… - Tomi kivárt, és csak akkor folytatta, mikor unokahúga kétségbeesetten, félve pislogott rá. – Van a közelben egy helyes kis üzlet, nagyon csinos és divatos holmikat árulnak.

- Ó! – Dorina szíve nagyot facsarodott, és bár szégyellte, mégis elmondta problémáját. – Azok a ruhák biztos… biztosan szépek, de nekem… nekem nincs rá pénzem.

Tomi összehúzta szemöldökét, és ellökte magát támaszától. – De nekem van, úgyhogy vegyél magadra valamit, és menjünk! – Még egy tüzes pillantást vetett unokahúga csupaszságára, majd eltűnt az ajtóból.

Szeretsz olvasni? Szereted, mikor az adott történet lebilincsel és megindítja a fantáziád? Szereted elképzelni, magad előtt látni, megérteni a szereplőket? Szereted átélni, érezni, amit az író eléd tár? 

Most extra ajándék, mely minden olvasónak jár!

Knizner B. Sylvia: Ego ero fatum - Én leszek a végzeted (krimi)

Katt a linkre!!!

Kellemes időtöltést kívánok!

- Cica!... Cica, ébresztő!

Dorinához lassan jutottak el a szavak, igazából értelmüket sem nagyon találta addig, míg tudatára nem ébredt. Akkor felemelte a fejét, és kábán, álmatagon pislogott nagybátyjára.

- Nemsokára mennünk kell.

- Máris? – Dorina kitörölte szemeiből az álmosságot, de azonnal vissza is hajtotta fejét ideiglenes párnájára. – Nem maradhatnánk így?

Tomi a még mindig összekulcsolt ujjaikra nézett, és merengve felelt. – Anyád megölne, ha látna.

- Az anyám? – sóhajtott fájdalmasan Dorina, mert eszébe jutott minden keserűség, amit feledni akart. – Az anyámat nem érdeklem, soha nem is érdekeltem. Nekem… csak te maradtál.

Tomi elmerengett, majd csendesen felvetette, ami már egy ideje a fejében járt. - Csak ezért felesleges így viselkedned. E nélkül sem hagynálak magadra.

Dorina döbbenten emelte fel ismét a fejét, és úgy pislogott nagybátyjára, mintha még sosem látta volna. Kezét visszahúzta, és ökölbe szorított ujjakkal bokszolt bele a férfi vállába. – Mégis, mit gondolsz rólam? Hogy csak azért… hogy csak emiatt…? Azt hiszed, meg akarlak… fogni, el akarlak csábítani, hogy maradhassak? – Idegesen felállt, és hirtelen azt sem tudta, merre menjen, mit csináljon. Mert el akart futni, közben meg kényszert érzett a magyarázkodásra. Végül szembefordult nagybátyjával, és félénken lenézett rá. – Te tényleg nem ismersz engem, ha… ha azt feltételezed rólam, hogy érdekből… hogy én… akit az anyja semmibe vett, és púpként cipelt magával… mégis kitartottam mellette. Még most is… ha nem lennél fontosabb, ha én nem… akkor most is vele menten volna. Azt hiszed, képes lennék… - Nem tudta befejezni, mert Tomi is felállt, és ott magasodott felette. Vonásai lágyak voltak, tekintete tiszta, s mégis égett benne valami fergeteges tűz, valami észveszejtő forróság.

- Igazad van, nem ismerlek elég jól. Látok és érzek. Nem magam miatt ódzkodom, nekem nem számít, kibírom, bármi legyen is a következmény. De attól tartok, te beleroppannál. Fiatal vagy és tapasztalatlan. Fogalmad sincs róla, mit csinálsz – ismételte Tomi a néhány órája már elhangzottakat. – Még ha azt hiszed is, most tudod, a szégyent nem biztos, hogy kibírnád.

- Szégyent? – Dorina nem igazán értette nagybátyját, és figyelni sem tudott olyan jól, mert a férfi kisugárzása, erőt adó lénye teljesen magával ragadta.

- A nagybátyád vagyok – közölte a lánnyal, pedig tudta, ezt a tényt ő sem felejtette el. – Bármi… lesz is közöttünk, ha kitudódik, márpedig előbb-utóbb biztosan kitudódik, ujjal fognak mutogatni ránk. Mint mondtam, én megbírom, bármit elviselek, de te… te beleroppannál.

- Nem – rázta a fejét Dorina, és ezzel együtt felemelte ujjait, és ráhelyezte nagybátyja szívére. – Ha mellettem leszel, bármit kibírok.

A szemeibe nézett, őszintén, szerelmesen, és azt várta, érzései hasonló dallamra találnak, ám Tomi arca rezzenéstelen maradt, vagy még inkább terhelték a megválaszolatlan kérdések. – Nem az vagyok, akinek gondolsz. Nekem a nő az nő, de te a nővérem lánya vagy.

- Tudom, hogy téged… téged soha nem érdekelt az unokahúgod. Átnéztél rajta, csak egy kolonc volt a nővéred mellett. Elviselted, mert a rokonod, de semmi több. Téged nem ő érdekel, hanem én. Az… akivé váltam. – Ujjait végighúzta a férfi mellkasán, és reménykedve, tele a boldogságra való vágyakozással nézett szemeibe. Merészségre készült, amitől egész testében végigfutott a félsz, mégsem hátrált meg, nem engedte meg magának a berögződött gyávaságot. – Legalább tegyünk egy próbát. – Hangja egészen elhalkult, de tekintete annál többet mondott. Majd hirtelen nekidöntötte fejét nagybátyjának, mintha csak takarni akarná egyre vörösödő orcáját. – Kérlek – suttogta még, és ebben az egy szóban benne volt minden érzelme, az egész szíve.

Tomi hallgatott. Nem felelt sem akkor, sem percekkel később, mikor lassan meghátrált az ölelésből, és elgondolkodva, az állát simogatva ballagott a konyhába. Készített még egy adag kávét, kitöltötte magának, és azzal együtt az udvarra ment, ahol cigarettára gyújtott. Csupán néhány pillanatig volt magányos, mert ahogy számította, és ahogy mostanában lenni szokott, unokahúga csatlakozott hozzá, de olyan kétségbeesett képpel, hogy az ő szíve is megdobbant belé.

- Tomi! – A lány hangja alig volt hallgató, szinte beleveszett az egész testét átjáró remegésbe.

Tomi kieresztette a füstöt, és a fejét rázta. – Azt mondod, nem ismerlek. Te sem ismersz engem, egyáltalán nem ismersz. Amit akarok, megszerzem, ami kell, elveszem, aki akadályoz, azon egyszerűen átlépek. Igazad van, engem nem érdekel sem a nővérem, sem az unokahúgom. Elviseltem anyádat, mert a testvérem, de sokszor, nagyon sokszor elképzeltem, hogy soha többé nem engedem be a házamba. Ám annyi empátia még belém is szorult, hogy ne tegyem utcára egy gyerekkel. Ennyi. – Újabb slukkot szívott, majd kifújta. – Most viszont egészen más a helyzet. Kedvellek. – Belenézett unokahúga rettegő szemeibe. – Nagyon is kedvellek, de már mondtam, nem tudok szeretni.

- Nem tudsz? – Dorina összehúzta szépen ívelt szemöldökét, és szemeiben már ott csillogtak a keserű könnyek. – Próbáltad? Próbáltad valaha is?

Látva siralmas ábrázatát, megenyhülve felsóhajtott. – Nem vagyok egy romantikus típus. Jobb szeretem az érzelemmentes kapcsolatokat, azok semmilyen kötöttséggel nem járnak.

- És ha… és ha én… ha én… - nehezen bírta megfogalmazni, de mégis megtette, mert nem látott más kiutat – ha szeretném, hogy… hogy szeress engem?

- Cica! – A becézés még inkább megindította Dorina könnyeit, amire nagybátyja csak egyetlen feleletet adhatott. – Csak hogy letöröljem a könnyeidet, azt kellene mondanom, hogy megteszek mindent, hogy viszonozzam az érzelmeidet, de nem mondom. Tetszel nekem, mert egy édes és tündéri lány vagy, tele ártatlansággal és félelemmel. Megfogtál, ahogy mindenki mást is. – Tomi belekortyolt a kávéjába, és a medence vízén tükröződő napfényt szemlélte. – Régen nem volt részem ilyen társaságban, vagy talán soha. Amint te is láttad, a körülöttem lévő lányok mind könnyen kapható, olcsó ribancok. – Elgondolkodva visszafordult unokahúgához. – Ezernyi ígéretet, hűséget, igazi lángoló szerelmet érdemelsz. Ne érd be velem!

Dorina szemeiből megállíthatatlanul hullottak bánata jelei, mégis felelt. – De nekem te kellesz!

Tomi, hogy oldja a feszültséget, és kissé megnyugtassa unokahúgát, felnevetett, de olyan pajkosan, hogy a lány szíve abban a pillanatban kihagyott. – Ha így van, hát nincs valami jó ízlésed. – Ezzel együtt elnyomta a csikket, majd egy hirtelen mozdulattal átfogta a szomorúan ácsorgó lányt, és lazán magához húzta. – Nincs miért kétségbe esned, az idő majd mindent megold.

Dorina alig kapott levegőt hullámzó érzéseitől. Nagybátyja szavai el sem jutottam a tudatáig, csak a hátát simogató keze, a nyakát súroló lehelete, és a hozzáérő izmos teste. Azt tette, amit minden nő tenne. Átkarolta a férfi nyakát, egészen hozzásimult, és egy hosszú csókot lehelt Tomi nyakára. Azután hátrább hajtotta a fejét, és könnytől csillogó szemeivel pislogott fel a tökéletes arcra. Ajkai szétnyíltak, és a szívét átjáró rezonálás kiült egész testére, remegő ujjaira, melyek a sűrű hajat simították, szájára, mely egyre közelebb ért a férfihez. Már alig egy centire volt tőle, mikor maga Tomi hajolt le, és egy futó csókot lehelt a rózsaszín ajkakra. Csak ennyit akart, de a nyakát átfogó karok nem engedték szabadulni, és Dorina édes szája úgy tapadt rá, hogy már akkor sem állt volna ellen, ha kényszerítik rá.

A hajnal keservesen telt Dorina számára, mert hiába hunyta le szemét, nem látott mást, csak Tomi tökéletes félmeztelen alakját, markáns, szabályos, borostás arcát, és lágy tekintetét. Hiába próbálkozott, hevesen dobogó szíve, az izgalmaktól görcsben álló gyomra nem engedte. Oda vágyott, a férfi oltalmazó közelébe, és eljátszott a gondolattal, hogy kikel az ágyából, a pirkadat leple alatt átsuhan nagybátyjához, és befekszik mellé. Ezt gondolta, de moccanni sem mert. Félt, rettegett a visszautasítástól, hogy olyan sebet kapna, amit kiheverni sem tudna.

Reggelig bírta, de amint az óra elütötte a hetet, nem tudott tovább feküdni. Felkelt, magára vett egy igen rövid farmernacit, amit nemigen hordott kihívósága miatt, és mert túlzottan láttatni engedte, amit mindenki elől takarni akart. Ám most más volt a helyzet. Tominak meg akart mutatni mindent. Ezért a rövidnadrág mellé egy egyszerű felsőt vett fel, melynek rafinált keresztbe megkötős formája mély dekoltázst biztosított. Szinte kiesett belőle a melle. Ezt sem bánta. Csábítani akart, hogy Tomi elveszítse tőle az eszét, és beteljesüljön az álma.

Miután elkészült, és a haját is simára fásülte, leballagott a lépcsőn, be a konyhába, és a lehető leghalkabban feltett egy adag kávét. Közben merengve a semmit bámulta, amibe olyan mélyen elmerült, hogy mikor a kávéfőző megszólalt, ijedten rezzent össze. Hát még, mikor a háta mögül egy kéz elvette az éppen teletöltött csészét.

- Kösz – motyogta Tomi, majd csészével a kezében kiballagott a konyhából.

Dorinának kellett egy kis idő, mire észbe kapott, mert nagybátyja kócos haja, gyűrött vonásai olyannyira letaglózták… nem beszélve az ujjatlan, sötétkék trikóból kilátszó bicepszeire, és az egész lényéből sugárzó férfiasságra.

Lassan, bizonytalanul ment Tomi után. Az udvaron talált rá, amint az asztal mellett cigarettázott füléhez tartott telefonnal.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet… Persze, értem, de ez nem mentség… Tudom… - Ahogy megfordult, tekintete unokahúgára tévedt, és döbbenten mérte végig. Ha Dorina rá mert volna nézni, talán meglátja benne, amit látni akart, így viszont csak remélt. – Igen… itt vagyok – szólt ismét a telefonba Tomi. – Jó… akkor este! – Azzal kikapcsolta a beszélgetést, és a készüléket az asztalra dobta, majd újabb slukkot szívott a cigarettájából, ám tekintete még mindig unokahúgát pásztázta, mígnem megállapodott alig takart domborulatain. – Látom, nem akarsz semmit a véletlenre bízni.

Dorina a talpáig elvörösödött, és hogy ne kelljen a kérdésre válaszolnia, közelebb lépett. – Ki volt az?

- Kicsoda? – merengett Tomi, még mindig a csodás idomokat figyelve.

- Akivel beszéltél.

- Ja – Elfordult a lánytól, elnyomta a csikkét a tálba, majd ivott néhány korty kávét. – A bíró akar visszajönni játszani.

- Engeded? – döbbent meg Dorina, és testén végigfutott a remegés.

Tomi ismét ránézett. – Ne aggódj! Legfeljebb beváltom a fenyegetésemet, és összetöröm a csontjait, ha még egyszer hozzád ér.

A levegő olyan furcsán fojtogatóvá vált Dorina számára, hogy nem bírta. Még közelebb ballagott nagybátyjához, mígnem karja szinte súrolta az övét. Tomi halovány mosolya most is ott játszott a szája szélén. Felhörpintette a kávéját, a csészét az asztalra tette, majd összehúzott szemöldökkel alaposan végigmérte unokahúgát. – Mi jár a fejedben?

Dorina olyan izgatottan szedte a levegőt, hogy keblei megremegtek belé. Felelni akart, mindegy mit, csakhogy maga mellett tartsa nagybátyját. – Türelmetlen vagyok, és semmit nem bízok a véletlenre – ismételte a férfi szavait fülig vörösödve.

Tomi felnevetett, amitől szemei lángolni kezdtek, elolvasztva vele az amúgy is tűzben égő lányt. Mikor valamicskét lecsillapult, lehiggadt, felemelte a kezét, és megcirógatta unokahúga arcát. – Édes vagy, de fogalmad nincs róla, mit csinálsz.

- De van – vágta rá Dorina.

A férfi leenged a kezét, és újabb cigarettára gyújtott. Vonásai komollyá váltak, túl komollyá. – Voltál már… volt már barátod?

A kérdés indiszkrét volta zavarba ejtette Dorinát, de egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy megválaszolja-e. – Nem volt.

- Nem? – Tomi hitetlenkedve megrázta a fejét, mintha unokahúga egyetlen szavát sem hinné. – Szerelmes voltál már?

- Én… - Dorina sóhajtott, és szenvedőn beleharapott alsó ajkába. – Nem, én… Hat évvel ezelőtt… rá kellett döbbennem, hogy az életem hazugság. Anyámmal abban az időben olyan gyakran költöztünk egyik pasitól a másikig, olyan sűrűn váltottam iskolát… Addig mindenkinek meg akartam felelni, barátokat akartam szerezni, elfogadtatni magam, de… megmérgezett… nem bírtam. Egyre jobban bántottak a szavak, azután már a lemondó, gúnyos pillantások is. Örültem, ha… rám se néztek, ha hozzám se szóltak. Jó volt így. Nem… nem érdekelt senki.

Tomi újabb slukkot szívott, majd az ég felé eregette a füstöt, úgy nézett a lányra. – Senki? Nem volt senki?

Dorina önkéntelenül ajkaihoz emelte az ujját, és bekapta. – De igen. Te. – Mikor Tomi erre is csak egy mosollyal reagált, megtoldotta. – Akkor voltam boldog, mikor hazajöttünk hozzád. Melletted… veled.

- Haza – suttogta a férfi merengve, és arcáról lerítt, elhiszi unokahúga minden szavát, hiszen jól emlékezett rá, mikor érkezésükkor ugyanezt a szót használta. – Itthon vagy – mondta végül -, csak nekem kell idő, hogy hazataláljak.

Különös beszéd volt, de Tomi nem óhajtotta megmagyarázni. Még egyet szívott a cigarettájából, a csikket elnyomta, majd kifújva a füstöt besétált a lakásba. Dorina vágyakozón nézett utána, és már az jó érzéssel töltötte el, hogy Tomi nem zavarta messzire a háztól. Itthon volt. Igen, nagybátyja ezt mondta, és ettől átjárta szívét a szeretet és a béke. Lassan, hálásan követte Tomit, mert most, hogy rátalált, nem akart egy percet sem eltölteni nélküle. Kellett neki, szüksége volt rá, mert szerette, mert boldog volt vele, csak vele.

A nappaliban talált rá nagybátyjára, amint épp elhelyezkedett a kanapén, majd bekapcsolta a televíziót. Unokahúga jöttére felemelte ugyan a fejét, de csupán egyetlen pillanatra, mert azután tekintetét a képernyőre szegezte, mintha a híradás lekötné minden figyelmét.

Dorina zavartan közeledett, és ugyanolyan idegesen foglalt helyet nagybátyja mellett. Néhány centiméter választotta el tőle, de métereknek érezte, ezért helyezkedett kicsit, mígnem egészen közel húzódott az erős férfitesthez. Mivel Tomi az ellenkezésnek a legkisebb jelét sem mutatta, a lány merészen – olyan merészen, amilyen még sosem volt – nagybátyja vállára hajtotta fejét, miközben kezét végighúzta az izmos karon, és remegő ujjait belehelyezte Tomi tenyerébe.

Nem szólt, csupán szapora lélegzetvétele beszélt helyette, amit nem tört meg a férfi sem. És ez a békés csend boldog álomba ringatta Dorinát.

Tomi hagyta, és hagyott volna talán ennél többet is, de a csengő éles hangja úgy hasított a csendbe, mint a tőrdöfés. Egy halk káromkodás hagyta el a száját, ami inkább imának hangzott a megmenekülésre. Megragadta unokahúga derekát – aki most hagyta magát -, kiemelte a vízből, majd ő maga is kiugrott. Az egyik székről elvett egy összehajtogatott törölközőt – amiből mindig ott hevert néhány -, a vállára terítette, és csak úgy vizesen átvágott a nappalin, hogy ajtót nyisson.

Dorina remegő szívvel és testtel nézett utána, majd felállt, és az üvegajtóhoz osont, vigyázva, nehogy meglássák.

A rendőrkapitány érkezett, és láthatólag nem volt jókedvű. - Bocs a zavarásért! – szabadkozott, mikor Tomi beengedte. – A klubban kerestelek, de mondták, hogy már eljöttél.

- Baj van? – Tomi azonnal a tárgyra tért, mert nem óhajtotta lefutni az ilyenkor szokásos udvariassági köröket. Nem volt idege hozzá.

- Nincs, még nincs, és remélem, nem is lesz.

- Akkor?

- Csak figyelmeztetni akarlak, hogy a bíró titokban nyomoztat utánad. Minden lehetséges követ megmozgat, és mindenkit, akit csak tud.

Tomi megtörölte vizes haját. – Ennyire kiakadt?

- Ennyire.

Dorina hallgatta a híreket, és a bíró említésére a gyomra görcsbe rándult. Oda akart menni nagybátyja védelmező közelébe, de végignézve magán, moccanni sem mert. A ruháira pillantott, de mire vizesen beléjük bújna, a nap is felkelne. Törölközőért akart nyúlni, de azok olyan kicsik voltak, hogy nem takarnák kellőképpen. Végül Tomi ruháira siklott a tekintete, és elégedetten nyugtázta az éppen megfelelő ruhadarabot, a férfi ingét. Sietve magára vette, úgy ballagott be a nappaliba.

- Találhat valamit? – tudakolta Tomi, ügyet sem vetve az érkezőre, ahogy barátja döbbent vonásaira sem, aki szinte leragadt a férfiingben közeledő hamvas szépség látványánál. Csupán akkor reagált, mikor Tomi felhúzta szemöldökét, és krákogott egyet.

- Mi? Ja, nem. Ne aggódj, nem végzek fél munkát.

Dorina szemlesütve lépett nagybátyja mellé. Nem akart zavarni, de olyan erősen húzta a szíve, hogy képtelen volt parancsolni neki. És őszintén szólva, nem is akart. Ám kinézete egyértelművé tett mindent. Mindent, amit amúgy is eljátszottak már.

- Tudom – nyugtázta Tomi. - Viszont akadt némi gond. Lóri ismét kint van.

A rendőrkapitány meglepetten elhúzta a száját, majd sóhajtott egy mélyet. – Még lett volna egy éve. Vagy rosszul emlékszem?

- Jó magaviseletért, és néhány befolyásos jó szóért kiengedték.

- Hát, ez javában megnehezít mindent.

- Megpróbálom távol tartani, de azt hiszem, nem lesz könnyű.

- Miért? Mit akar?

Tomi elhúzta a száját. – Egyelőre csak kóstolgat, de attól tartok, nem elégszik meg ennyivel, és mindenemet el akarja venni.

Dorina magán érezte a kapitány tekintetét, amitől fülig vörösödött. Óvatosan megfogta nagybátyja csuklóját, hogy védelemre találjon, és kissé neki is dőlt. S míg Tomi erre nem reagált, a kapitánynak szinte elállt a lélegzete.

- Mindenedet?

- Igen.

A két férfi egymásra nézett, s ennyiből is értették a másikat. A kapitány bólintott, majd megrázta őszbe forduló fejét.

- Nos, amit egyelőre tehetünk, hogy Lórit távol tartjuk. Ne hagyd magára a kislányt egyetlen pillanatra sem, és legyél nagyon óvatos! Ha bármi van, hívj! Én meg ráállítok valakit, hogy figyelje, és lépjen közbe, ha baj van. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. – Mikor Tomi nyugtázta a szavakat, a férfi kezet fogott barátjával. – Nem is zavarok tovább. – Ismét végigmérte a víztől tocsogó, átázott ingű lányt, és egy halovány mosollyal a száján kilépett az ajtón.

Tomi becsukta és bezárta a bejáratot, majd odalépett unokahúgához, az arcához hajolt, és egy halovány puszit lehelt rá. – Jó éjt! – suttogta neki, majd hatalmas léptekkel, mint akit kergetne, felszaladt az emeletre.

Dorina lélegzetvisszafojtva nézett utána, és a legszívesebben ő is felrohant volna. Minden erejére szüksége volt, hogy ne tegye. Előbb kiment az udvarra, összeszedte a szétdobált ruhákat, majd azokkal kezében ballagott fel a szobájába.

A sajátjait a székre dobta, de Tomiét perceken át ott tartotta a kezében, majd gondolt egyet, és kilépve a szobájából, a fürdő elé állt, és ott várta meg nagybátyját. Hallotta a vízcsap zuhatagát, a motoszkálást, és egész belsejében remegett, ahogy elképzelte a zuhanyzó férfit. Egészen belemerült az álmodozásba, mert arra eszmélt, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, és Tomi magas, izmos, félmeztelen alakja magasodik felé.

- Na, mi van? – A férfi haloványan mosolyogva pillantott rá, miközben kivette kezéből a nadrágot. – Ennyire türelmetlen vagy?

Hogy ezt mire is értette pontosan, Dorina nem tudta, de úgy sejtette, érzelmeire gondolt. Fülig pirulva pislogott a szép és szabályos arcra, s közben izgatottan az ajkába harapott.

Tomi nyugtázta a reakciót, majd nevető szemekkel otthagyta unokahúgát.

Jó fél óra kocsikázás után, Tomi beparkolta a kocsit a garázsba. Leállította a motort, lekapcsolta a lámpákat, hátradőlt az ülésben, és nem mozdult. Dorina a sötét ellenére látta halovány árnyát, hallotta szapora légzését, és hirtelen rájött ostobaságára. Hiszen mit számít, Tomi ki volt azelőtt? Mit számít, mikor most itt van mellette, és törődik vele?

- Lóri… ő mit akar tőled? – tudakolta egészen halkan, csakhogy éreztesse nagybátyjával jelenlétét, ám választ nem kapott, ezért tovább kérdezett. – Miért mondta, hogy van még ügyetek egymással? – Mikor erre sem kapott feleletet, remegő hanggal suttogott. – Tomi, kérlek, mondj valamit!

Nem azt a reakciót kapta, amit várt, mert a férfi hirtelen mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és eltűnt a lakásban. Dorina félelmei lángra kaptak, és kezdtek kétségbeeséssé válni. Sietve kiszállt ő is az autóból, és követte nagybátyját. A lakásban nem volt senki, csak a síri csend. Dorina az emeletre pillantott, majd egy nehézkes sóhajjal nekiindult, mikor csobbanás ütötte meg a fülét. Megállt, és az üvegajtón át az udvarra nézett. Nem sokat látott, csupán a medence vízének hullámzását, mintha úszna benne valaki. Nem kellett elhatároznia, hogy odaballag, mert a lábai maguktól vitték.

A medence előtti asztalnál állt csak meg, és onnan figyelte Tomi erőteljes karcsapásait. Sírni vágyott, ha arra gondolt, nagybátyja előle menekült, és menekül most is. Mégsem hátrált meg, mert úgy hitte, akkor valóban elveszít mindent, és egyedül marad, teljesen egyedül. Lassan, reszketve vette le ruháit, hogy ne maradjon rajta más, csupán a fehérneműje. Remegő testtel lépett a medence szélére, leült, és úgy várta, hogy Tomi visszaérjen hozzá. Akkor gondolkodás nélkül csúszott bele a vízbe, mert biztos volt benne, nagybátyja elkapja és megtartja. Igaza lett. A férfi ijedten kapott utána, és a derekánál fogva szorosan magához húzta.

- Mit művelsz megint? Bele akarsz fulladni?

- És ha igen? – suttogta Dorina, és magát meghazudtolva fonta nagybátyja nyaka köré reszketeg karjait, miközben arcát is elrejtette belé. – Minek éljek, ha már te is olyan rideg vagy hozzám?

- Rideg? – Tomi két kezébe fogta a lány derekát, hogy kiemelje a vízből, és visszaültesse a medence szélére, de Dorina nem hagyta. Olyan szorosan kapaszkodott nagybátyjába, mintha a mentőöve volna. – Dorina. – A hang egészen lágy lett, szinte megadó, amitől a lány szíve még hevesebben kalapált, mint eddig.

Széjjelebb húzta ujjait, és mint egy lassított felvétel beletúrt nagybátyja hajába, miközben önkéntelenül olyan közel húzódott hozzá, hogy csupasz testük összeért. Csak egyszer akarta, egyszer érezni, mielőtt az álom véget ér, és szétfoszlik, beleveszik a jéghideg valóságba. Ám amint megérintette, nem érte be ennyivel. Fejét hátrább hajtotta, és egy lágy, hosszú csókot lehelt Tomi nyakára, majd még hátrább dőlve az arcára is.

- Ne csináld ezt! – A férfi ismét megragadta unokahúga derekát, hogy eltávolítsa magától, hogy kiemelje a vízből, de nem tudta. Dorina olyan erővel kapaszkodott, mintha fuldokolna. És valójában fuldoklott is, bár nem a víztől, hanem a szerelemtől. Szinte görcsösen szorította Tomit, és csak akkor lazított ismét, mikor a férfi is ezt tette. – Kérlek, Dorina, eressz el!

A lány a levegőt kapkodta, és minden bátorságára szüksége volt – amiből nem jutott sok neki -, de megtette. Ismét megtette. Előbb nagybátyja nyakát csókolta meg, majd az arcát, míg végül egészen hátradöntötte fejét, ajkai szétnyíltak, és egy remegő, futó csókot lehelt Tomi szájára. Bár viszonzásra nem talált, már azt boldogan nyugtázta, hogy nagybátyja teste megdermedt, majd hasonló rezonálásba kezdett, mint az övé. A csend pedig úgy ölelte körül őket, mint gyermeket a bölcső. Azután a férfi ujjai felfelé indultak Dorina hátán, lassan, érzékien simogatva a vizes, fiatal bőrt, egészen a válláig. Valamivel hátrébb megragadta a lány karját, és megpróbálta lefejteni magáról, de Dorina még éppen időben reagált, és már nem csak a kezével, de a lábával is átkulcsolta a férfit.

- Dorina! – Tomi szenvedő hangja élvezet volt unokahúga számára. – Az égre! Férfi vagyok, nem egy darab fa.

- Tudom – lehelte a lány. Ezzel együtt ismét megcsókolta nagybátyja arcát, és ujjait sokkal bátrabban túrta bele a sűrű, rövid hajba.

Tomi az égre emelte tekintetét. – Mondd, mit akarsz?

Egyszerű kérdés volt, a felelet viszont annál nehezebb. Mégis kimondta, addig, míg mersze kitartott, amíg szégyenkezés nélkül el tudta mondani, amíg még meghallgatták. – Hogy… hogy szeress engem.

Tomi lehunyta szemeit a szóra, és Dorina úgy hitte, ha eddig tolerálta is, tovább már nem fogja. Félelmei az egekbe szöktek, pedig megtett mindent, hogy uralja őket. Arra gondolt, milyen szerencse, hogy hajnal van, sötét, ők pedig épp a vízben vannak, mert így el tudta rejteni a könnyeket, amik végigfolytak az arcán.

- Túl sokat kérsz – Tomi szavai elhaltak a levegőben, miközben ujjai visszacsúsztak a lány derekára. – Én… nem tudok szeretni.

Dorina úgy hitte, nem értette jól, pedig tudta, minden betűt tisztán, érthetően hallott. Valamit mégsem fogott fel, valamit nem látott. Ezért egészen hátra hajtotta fejét, és belenézett nagybátyja szemeibe. Már az sem érdekelte, ha a férfi észreveszi könnyeit, csak hogy megértse, hogy… - Miért mondod ezt? Hiszen te vagy az egyetlen, aki szeret engem.

Tomi haloványan elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Szeretlek, de nem úgy, ahogy azt te akarnád.

- Nekem ez is elég – suttogta Dorina, s hogy szavainak súlya legyen, ismét megsimogatta nagybátyja haját, és egy újabb futó csókot lehelt a szájára.

Azonnal cigarettára gyújtott, és úgy fújta ki a füstöt, hogy szinte látható volt a vele távozó feszültsége is. A kocsihoz lépkedett, de megállt előtte, és elgondolkodva az eget fürkészte. Dorina ott volt mögötte, nesztelenül, akár az árnyék. csupán a csendet bírta nehezen, amit a harsogó zene sem tudott feloldani. Ezért megszólalt, s feltette a legelső kérdést, ami eszébe jutott.

- Ki volt az a férfi?

Tomi újabb slukkot szívott a cigarettájából, majd megfordult, és ráült a kocsi elejére. A földet nézte, mintha csak azon tanakodna, mit mondhat el. Végül mégis nyíltan, őszintén nézett bele unokahúga szerelmes tekintetébe.

- Sok olyan dolgot tettem az életem során, amire nem vagyok büszke. Tudod, anyádnak sok mindenben igaza volt.

Már a kijelentés is abszurd volt, és a félelem úgy áradt szét Dorinában, mint az erdőt érő lángok. – Az nem lehet!

Tomi elhúzta a száját, de tekintetének tisztasága mit sem változott, továbbra is lekötötték a lányt. – Sajnos, az. Akiket ma láttál, a régi életem egy részei. Ha akarnám sem tudnám őket kizárni. De… kompromisszumot kötöttünk, ami eddig egészen jól működött.

- Milyen kompromisszumot?

A férfi elfordította a fejét, majd kezét végighúzta sűrű haján. – Az csak rám és rájuk tartozik.

Dorina látta nagybátyja szenvedését, hiszen egész testtartása árulkodott róla. Bár minden erejét össze kellett szednie, de odalépett lábai közé, és reszketeg ujjaival megsimogatta az arcát. – És… és a barátod? – Még a hangja is elcsuklott, de nem törődött vele.

- Lóri nem a barátom – felelte Tomi, és kissé meghátrált, úgy nézett fel unokahúgára –, a rablótársam.

Dorina ujjai megálltak, ahogy maga a lány is megdermedt a szavak hallatán. – Ugye… ugye ezt nem komolyan mondtad?

Tomi felállt, amivel hátrálásra késztette unokahúgát, majd eldobta a csikket, kinyitotta a kocsi ajtaját és beszállt. Elindította a motort, és bekapcsolta a lámpákat, mintha menni készülne, így Dorina sem tehetett mást, az anyósüléshez ballagott, és beült nagybátyja mellé.

A férfi mintha csak erre várt volna, szélsebesen kikanyarodott az útra, és tövig nyomva a gázpedált, végigszáguldott a hajnali utakon.

Dorina kétségbeesetten kapaszkodott, de nem mert szólni. Félt, sokkal jobban félt, mint eddig bármikor. Hiszen, ha az anyjának igaza volt, akkor Tomi nem az, akinek eddig hitte. A kép, amit felépített magában, összeszakadt, ahogyan a megkeseredett, fájó szíve.

Hajnalodott, mikor ürülni kezdett a terem. Tomi régi ismerőse társaságában ücsörgött a pultnál, és tekintetét alig-alig vette le unokahúgáról. Dorinát ez nyugtatta egész éjjel, ám egy idő után kevésnek találta, és mivel munkája sem nagyon volt már, merészségre szánta el magát. Lassan odaballagott nagybátyja mellé, de olyan közel, hogy karjaik szinte összeértek. Lóri szemei felcsillantak, és olyan tűzben égtek, amit mindenki észrevett körülöttük. Úgy tűnt, Tomi is látta, mert vonásai ugráltak idegességében. Hogy megelőzze a bajt, felemelte a kezét, és lazán átfogta unokahúga derekát, közelebb húzta magához, és egy lágy csókot lehelt annak pirossá vált orcájára.

Dorina a fellegekben járt, a lélegzete elállt, és egész testében rázta a bódult remegés. Égett az arca, és hogy ne lássák, hátat fordított Lórinak, és fejét nagybátyja vállhajlatába fúrta. Testét nekidöntötte a biztos, erős támasznak, és beszívta Tomi férfias illatát. Nem csak az orra, de egész lénye megtelt vele, amitől bátorságot merített, és míg tálcát fogó keze maga mellett lógott, szabad karját nagybátyja nyak köré fonta.

- Nagyon édes ez a kislány! – hallotta meg Lóri hangját, ami visszazökkentette abba a valóságba, amit épp ki akart zárni. – Barátom, igazán irigyellek érte.

Dorina érezte nagybátyja feszült izmainak rángását, amitől ő is ideges lett, mert nem tudta, neki szól-e, vagy ismerősének. Keze megremegett Tomi tarkóján, és amíg még volt benne mersz, megsimogatta előbb a csupasz nyakat, majd beletúrt a sűrű, selymes hajba. Élvezte, ahogy a hajszálak cirógatják ujjait, de még jobban azt, hogy nagybátyja megdermedt az érintésre, és fejét is félig feléje fordította. Derekát fogó keze a lány hátán simított végig, amitől Dorina még jobban hozzá simult.

- Ezt még nézni is élvezet! – füttyentett Lóri, majd felállt a bárszékről, és megveregette barátja szabad vállát. – Hagylak benneteket édelegni, de számíts rá, hogy megkereslek. Van néhány nyitott ügyünk, amit tisztáznunk kell. – Nem várt választ, csak egy utolsó mosolygós pillantással távozott.

Tomi felsóhajtott. – Na végre! – Elengedte unokahúgát, és készült felállni, de Dorina nem mozdult. Nem mintha nem értette volna a jeleket, csupán képtelen volt abbahagyni az ölelést. – Cica! Alig van vendég, menjünk haza! – hallotta a kérlelő hangot, de még így is nehezére esett elengedni az egyetlen embert, aki törődött vele, aki odafigyelt rá, aki szerette.

- Nem… nem maradhatnánk így? – suttogta alig érthetően, zavartan, és a visszautasítástól idegesen.

- Meddig? Már így is igazi látványossággá váltunk.

Dorina ijedten emelte fel a fejét, és ő maga is látta nem csak Marcsi haragos, féltékeny tekintetét, de a többi pincérét is, nem beszélve a még ott maradt vendégekről.

Fülig pirult, és elengedte nagybátyját. Hagyta, hogy Tomi kivegye kezéből a tálcát és a pultra tegye, majd követte, mikor átvágott a nagytermen, és kilépett a hátsó ajtón.

Tomi bólintott, és elengedve unokahúgát visszament a klubszobába. Mögötte nem maradt más, csak a csend. Hiába a hangzavar, ami körülvette Dorinát, benne mélyen ült a némaság, és nem akart szűnni hosszú percekig. És valóban csak percekig, mert valamivel később ismét kinyílt a klubszoba ajtaja, és egyre-másra szállingóztak ki a férfiak. A pulthoz sétáltak, s közben minden fiatal lányt alaposan végigmértek. A lóri nevű férfi vezette őket, s Dorina jól látta, az ő közreműködésének köszönhetően több szempár szegeződött rá, mint amit zavar nélkül képes volt elviselni. Érezte miként mérik végig tetőtől-talpig, s figyelik minden mozdulatát. Nehezen bírta. A keze remegett, és kis híján földre ejtette az összeszedett üres poharakat. Csak akkor nyugodott meg, mikor a férfiak sorát Tomi zárta, aki keresztbefont kézzel vigyázta a rendet, s – Dorina remélte – őt.

- Hallod, öregem! – Egy alacsonyabb, kopaszodó, napszemüveges fickó lépett Tomihoz, és hangosan, hogy a környékben mindenki hallhassa, elmondta észrevételét. – Ez a kislány valóban szemrevaló. Mondd csak, az ágyban is tuti? – Felröhögött, amitől kilátszottak cigarettától sárga fogai, és elégedetten arrébb állt.

Tomi nem felelt, de szemeinek néma dühe beszélt helyette. a vendégeit nézte, majd unokahúgát, aki értetlenkedve, szinte félve közeledett felé.

- Mi… mi történt?

- Semmi.

Dorina egészen közel lépett nagybátyjához, hogy lehetőleg ne érthesse más a szavait. – Hallottam, amit az a fickó mondott az előbb.

Tomi sóhajtott egy mélyet, majd tekintetét haragosan Lórira szegezte. – Sajnálom.

- Ezt már mondtad – nyugtázta a lány, miközben zavartan hátat fordított a rá szegeződő kíváncsi, vetkőztető szemeknek. – Mit akarnak?

- Téged. – Tomi ezt olyan egyértelműen jelentette ki, hogy Dorina ijedten fordult felé, és pislogott fel rá. A férfi ezt látva még hozzátett néhány mondatot. – Lóri régi ismerősöm. Elterjesztette odabenn, hogy a szeretőm egy csinos, fiatal, ártatlan kislány. Kíváncsiak voltak rá, igaz-e.

- A szeretőd? – Már a szó is megbotránkoztató volt, forró, perzselő és lélegzetelállító. Ám a visszakérdezésre Tomi izmai megfeszültek, mintha csak akkor tudatosult volna benne a szónak jelentése.

- Így legalább tisztában vannak vele, hogy nem jutnak a közeledbe, csak ha engem kiiktatnak. – Különös szavak voltak, amit Tomi azonnal megmagyarázott a következő mondatával. – Bár ez nekik egyáltalán nem akadály.

- Miért?

A férfi vetett egy lágy pillantást unokahúgára, és kezeit is leengedte, amitől kevésbé feszültnek látszott. – Elég azt tudnod, hogy kerüld őket jó messzire. És ha egyikük mégis a közeledbe találna menni, kiabálj nekem.

Dorina aggódva alsó ajkába harapott. – Megijesztesz.

Tomi a fejét rázta, mintha csak jelezné, nem akar többet erről beszélni. Némasága pedig egyet jelentett azzal, hogy az este folytatódik, ahogy a munka is. A lány tudomásul vette, és egy halovány fintorral otthagyta nagybátyját. Már abban a pillanatban, hogy ellépett mellőle, hiány égette a szívét, és belülről reszketett a félsztől, de nem törődött vele, mert azt akarta, Tomi elégedett legyen a munkájával. Megpróbált ügyet sem vetni az éhes pillantásokra, és remélte, a játékosok hamarosan visszavonulnak a klubszobába. Ám hiába várta, úgy tűnt, az esti kártyát felváltotta valami egészen más, mert a férfiak belevegyültek a mulatozó társaságba. Egyedül Lóri maradt a pultnál, és egy ital társaságában Dorinát figyelte. A lány magán érezte tekintetét, és látta is, akárhányszor csak a pult felé fordult. Átjárta az idegesség, de nem is volt olyan vészes, mint akkor, mikor Tomi is csatlakozott a férfihez, és élő pajzsként megállt előtte, takarva a látványt.

A lány agya kattogott, és egyre csak azon imádkozott, érjen már véget ez az este, hogy otthon lehessenek békében és nyugalomban. Erre vágyott, na meg nagybátyja társaságára.