Dorina ijedten próbált talpon maradni, és lehetőleg elég messze az idegentől. Nem értette, mit akar tőle, és még kevésbé, hogyan keveredhetett bele megint egy hasonló szituációba, mint a bíróval. Igaz, ez a férfi nem fogdosta olyan durván, ám ajánlata egyértelművé tette, mit akar. Segélykérőn pislogott körbe, de a vendégek oda sem figyeltek rá, Marcsi pedig kifejezetten élvezte kínlódását. Szinte nevetett rajta, és nyilvánvalóan arra várt, hogy beadja a derekát, vagy elsüllyedjen a szenvedéstől. Lesütötte szemeit, hogy legalább a rá szegeződő egyértelmű pillantást ne lássa, s közben imát mormogott, hogy történjen végre valami, amitől megszabadul.

Nem várta, de a történés hamarabb ott volt, mint végiggondolhatta volna. Kemény, határozott, de teljesen nyugodt hangja olyan tisztán hasított Dorina fülébe, hogy a szíve ezerszer gyorsabb tempóban lüktetett, és egész testében remegett. Remélte, csak remélni merte, hogy nagybátyja a jó következtetést vonja le a jelenetből, és nem őt ítéli el.

- Lóri! Nagyon régen nem találkoztunk, de úgy látom, nem változtál. – Tomi megveregette a férfi vállát, de kezét nem vette el, inkább megszorította a csontos vállat, majd lejjebb hajolt, hogy szavait jobban lehessen érteni. – Viszont most van egy bökkenő. Ez a kislány velem van.

Dorina alig mert moccanni. Nagybátyjára pislogott, de olyan kétségbeesetten, hogy az láthatta rajta, mennyire fél. Ám Tomi nem nézett rá, csupán ujjainak szorítása erősödött – ez látszott ismerőse kabátján – egészen addig, míg a férfi elengedte Dorinát, és egy mosollyal hátrafordult.

- Szóval, veled van. Mégis, milyen minőségben?

- Mit érdekel az téged?

- Tudod – állt fel a bárszékről az idegen -, tetszik nekem ez a lány. Nem olyan, mint akik megfordulnak erre.

- Ne tetsszen! – Tomi állta ismerőse tekintetét, de olyan keményen, hogy még Dorina is megszeppent. Ám a férfit láthatóan nem rémítette meg.

- Sajnos, már megtörtént.

- Ne ringasd magad hiú ábrándokba! Mint mondtam, a kislány velem van, és ha hozzá akarsz jutni, velem találod szembe magad.

Az idegen farkasszemet nézett Tomival. – Ezek szerint a közepébe találtam. Nem gondolod, hogy túl fiatal hozzád?

- Nem gondolom.

Erre már nemigen volt mit mondani, és azt érezte a férfi is. Mintha enyhült volna, csendesen felkacagott, majd lazán zsebre dugta kezeit. –Az öregek benn vannak? – kérdezte, de mivel reakció nem érkezett rá, vetett még egy pillantást Dorinára, majd mindig mosolyogva otthagyta őket, és hamarosan eltűnt a klubszoba nyitott ajtajánál.

Tomi döbbent haraggal pillantott utána, majd elfordult, mintha nem is érdekelné, vagy nem számítana hátulról érkező támadásra. Unokahúgához lépett, és lágyan lenézett zavart, ideges arcára, s közben megsimogatta csupasz karját.

- Sajnálom! Úgy látszik, mindenkit megihletsz.

A szavak el sem jutottak a lány tudatáig, mert az érintés belülről rázta, mint az áram. A mellkasa sűrűn emelkedett, amit nagybátyja félreérthetett, mert összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, úgy vizslatta Dorinát.

- Minden rendben?

- Persze – motyogta, csak hogy ne látszódjék rajta érzelmeinek heve. – Minden.

A vendégek lassan szállingózni kezdtek. A boxok megteltek, Dorina pedig tette a dolgát. Felvette a rendeléseket, kiszolgált, s közben egyetlen szót sem szólt Marcsihoz, csak ha az feltétlenül muszáj volt. Bár úgy tűnt, a nő sem óhajt kommunikálni, mert szemeiben még mindig ott ült az egyre izzó gyűlölet. Csupán a vendégekre mosolygott kedvesen, és eggyel-kettővel még el is diskurált.

A klubszoba is megtelt, de a nagy munkában Dorina észre sem vette, mikor és kik „szállták” meg, ahogy azt sem, hogy Tomi is csatlakozott hozzájuk. Még a kihallatszott hangzavarra sem figyelt fel, olyannyira sokan jöttek-mentek körülötte. Legelőször a csukott ajtó tűnt fel neki, de azt ráírta annak a számlájára, hogy Marcsi bizonyára becsukta, hogy ne mehessen be senki. Ám, amikor valamivel később kinyílt, és Tomi lépett ki onnan egyenesen a pult mögé, meglepődött, ahogy a nyitott ajtón át elé táruló látványon is. Odabent akkora volt a cigarettafüst, hogy alig lehetett látni. Az asztalnál bizarr kinézetű férfiak kártyáztak, káromkodtak és kiabáltak. Mások voltak ezek, mint előző alkalommal, sokkal keményebbek, kevésbé bizalom gerjesztőek. Egyikükön mély var húzódott, épp a szeme alatt, a másikuk hasonlított Marlon Brando alakította keresztapára. Harmadikuk pedig… éppen őt nézte, de olyan szemekkel, mintha le akarná vetkőztetni. Dorina döbbenten pislogott rá, de csak akkor tudott reagálni, mikor a magas, vékony férfi felállt az asztaltól, és elindult éppen felé. Olyan sietve lépett el az ajtó elől, és folytatta a munkáját, hogy kis híján elsodorta a mellé érkező vendégeket. Zavartan elnézést kért, majd a pulthoz ment, hogy leadja a következő rendelést, és mikor tálcájára kerültek az italok, óvatosan egyensúlyozva kivitte azokat. Mikor végzett, egy másik asztalhoz ment, és ott is felvette a rendelést. Visszafelé tartott, mikor egy Tomi kaliberű, magas, izmos, jóképű férfit látott a pult előtt az egyik bárszéken, amint Marcsival beszélgetett igen elmélyülten. Nem is figyelt volna fel rá, de Marcsi igen kacéran vigyorgott, és egészen előrehajolt, hogy dekoltázsába mélyen be lehessen látni. Ezt nyilván a férfi is értékelte, mert kezét felemelve egy köteg pénzt dugott Marcsi mellei közé.

Dorina zavartan közeledett a pulthoz, hogy átadja kolléganőjének a kért italok rendelését. Kénytelen-kelletlen a férfi közelébe kényszerült megállni, hogy Marcsi egyáltalán felfigyeljen rá. Mégsem a nő, hanem a férfi vette előbb észre, és átható tekintetével úgy pásztázta végig, mintha máris meztelen volna. Ajkán egy felsőbbrendű, elégedett mosoly ült, és elfeledve Marcsit, már egész testével Dorina felé fordult.

- Szia, szépségem! – bókolt, de szemei sokkal többet mondtak, amitől a lány a talpáig elvörösödött, és a legszívesebben elmenekült volna.

Dorina csupán egyetlen pillantásra méltatta a férfit, azután az italt töltögető Marcsit nézte. Nem mintha szebb vagy jobb látvány lett volna, de kevésbé zavaró. Ám, hiába a látható tartózkodás, az idegen még mindig őt fürkészte.

- Tudod, hogy nagyon csinos vagy? – hallotta meg Dorina, és hiába nem akart reagálni, a férfi hideg ujjai megfogták a csuklóját.

- Ne… - tiltakozott a lány csendesen, a lehető legkisebb feltűnéssel, és megpróbálta elhúzni a kezét, de a szorítás erősödött, bár még nem okozott fájdalmat.

- Sok mindent tudnék neked adni – suttogta a férfi, s ehhez mérten közelebb húzta magához a lányt. – Hidd el, élveznéd minden pillanatát.

Tomi a klubszoba előtti pulthoz ballagott, és rendezkedni kezdett. Poharakat vette elő, italokat rakott ki, s közben vetett egy pillantást a tétován ácsorgó unokahúgára. – Cica, nézd meg a klubszobát. Tiszta?

Dorina szófogadóan kinyitotta az ajtót, benézett, és nyugtázta a rendet. – Tiszta – felelte, majd odaballagott a pult másik oldalára, nagybátyjával szembe. – Ma is lesz kártya? – Mikor már kicsúszott száján a kérdés, akkor döbbent rá, megszegte a magának tett fogadalmat.

- Lesz – közölte Tomi, de úgy tűnt, több szót nem akar erre vesztegetni, mert ismét lefoglalta magát a pakolással. Pedig Dorina szerette volna tudni, hogy ugyanazok jönnek-e, mert a bíróval nem szeretett volna találkozni. Mégsem szólt, csak kezébe vette a pulton lévő rongyot, a boxokhoz sétált, és mindegyiket alaposan letörölgette.

Hosszú, néma, tevékeny percek voltak, és a lányt csupán az vigasztalta, hogy nagybátyja ott van a közelében. Olyan idillinek, olyan meghittnek érezte a képet, egészen addig, míg megpillantotta Marcsi csinos alakját, aki rá sem nézve egyenesen Tomihoz libegett a pult mögé.

- Itt vagyok – közölte főnökével, és olyan kihívó pózban állt meg, hogy minden kerek idoma ezerszer jobban érzékelhetővé vált.

- Nagyszerű! – nyugtázta Tomi, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy alaposabban végignézzen a nőn. – Ma este a tiéd a pult. – mondta neki, majd kilépett, hogy átadja a helyét.

Dorina tétován figyelte őket, és bármennyire ette a féltékenység, nem mert odamenni hozzájuk, nem mert beleavatkozni kettejük dolgába. Ám aggodalmát nehezen tudta elrejteni, mert fejében minduntalan az járt, hogy nagybátyjáék bármikor dönthetnek úgy, felelevenítik kapcsolatukat. Mi van, ha ismét összejönnek? Hiszen a macska-egér harc, ami vívtak, jelenthette ezt is. Ha be akarta vallani, ha nem, ettől reszketett.

- Cica! Gyere csak! – hallotta meg Tomi hangját, de csak akkor indult meg, mikor látta a felé fordult tekintetét.

- Igen? – suttogta, mikor odaért nagybátyja mellé.

- Na, akkor ma este – nézett hol az egyik, hol a másik nőre – együtt fogtok dolgozni.

- Tessék? – sipákolt Marcsi, de olyan élesen, hogy a nagypultnál lévő kollégái mind felfigyeltek rá. – Ez valami ízléstelen tréfa?

- Nem az.

- Nem? Akkor mégis mi? – dühöngött a nő. – Te komolyan gondoltad, hogy egy terembe raksz az új csajoddal? – Marcsi kikelt magából, és úgy hadonászott, akár egy fúria, pedig még kicicomázva sem volt, és a múltkorinál némileg visszafogottabban öltözött fel.

- Igen, teljesen komolyan. Már többször mondtam, de elismétlem: Ez egy munkahely, ha nem vetted volna észre.

- Ó igen! – dühöngött a nő. – Azért hoztad ide a csajodat, hogy kellemesebbé tedd a munkát?

Tomi arca egyre keményebbé és haragosabbá vált, de szavaiban még türtőztette magát, pedig látszott rajta, nehezen teszi. – Ne feszítsd túl a húrt!

- Ugyan, miért ne? Talán kirúgsz? Ja, hogy már felmondtam? Bocs! – Hangja gúnyos volt, testtartása pedig harcias, és Dorina előre rettegett attól, hogy vele maradjon. Ám Tomi döntése véglegesnek bizonyult, mert egyszer csak áthajolt a pulton, megragadta Marcsi karját, és odarántotta magához. A fülébe suttogott, de olyan keményen, hogy a nő egészen belevörösödött, szemei pedig szikrákat hánytak, ám a végén egyetlen gonoszkodó megjegyzést sem tett. Úgy tett, mint aki teljesen belemerült a munkájába, csupán haragos tekintetét emelte fel olykor-olykor.

Dorina még mindig ugyanott állt, és azt próbálta kitalálni, nagybátyja mit mondhatott Marcsinak, amitől az elcsendesedett, és nem hadakozott tovább. Az igazságot? Nem, azt biztosan nem, hiszen a nő még mindig gyilkos pillantásokat vetett rá.

- Akkor ezt megbeszéltük – nyugtázta Tomi. – Negyed óra múlva nyitás. – Unokahúgához fordult, és megsimogatta kétségbeesettséget tükröző arcát. – Minden rendben lesz!

Dorina ebben nem volt annyira biztos, mégis bólintott, és szótlanul visszament az asztalokhoz, hogy folytassa, amit félbe hagyott, ám a feje kóválygott a rengeteg gondolattól, érzéstől. Már a munkát sem élvezte úgy, hogy nem Tomival kellett együtt dolgoznia. Sőt, Marcsi kifejezetten idegesítette, szinte félt tőle. Mégis erőt vett magán, és megtett mindent, hogy senki ne lássa rajta, mennyire rosszul érzi magát a bőrében.

Miután beültek, a férfi indított, és kikanyarodott az útra. Egy darabig nem szólt, de aztán bizonyára úgy vélte, meg kell törnie a beállt, nehézkes és fájdalmas csendet, mert unokahúgára pillantott, és feltette a legidétlenebb kérdést, amit csak lehetett. – Jól vagy?

Dorina rámeredt nagybátyjára, de mikor tekintetük találkozott, még a kérdést is elfelejtette. Tomi ezt másképp értelmezte, mert szabad kezét unokahúga ujjaira tette, és játékosan megszorította.

- Ne aggódj! Anyád hamarosan újra visszajön, mint mindig. – Mikor a lány nem felelt, és arcán kiütközött a bizonytalanság, a félelem, a nyugtalanság, Tomi még hozzátette a legédesebb szót: - Cica.

Ez megtette hatását, mert Dorina elpirult, és lesütötte szemeit. Az erős kéz szorított még egyet ujjain, majd elengedte, de nyomát ott érezte még akkor is, mikor leparkoltak a klub hátsó bejáratánál, és kiszálltak a kocsiból.

- Ez meg mi? – Tomi, szokásához híven azonnal cigarettára gyújtott, úgy ballagott egyre közelebb alkalmazottaihoz, akik az ajtó előtt várakoztak.

- Helló, főnök! – intett Klemi, és lassan odatipegett Tomi közelébe. – Remélem, nálad a kulcs.

Tomi összehúzott szemöldökkel kifújta a füstöt. – Kinek kellett volna ma nyitnia?

- Mintha nem tudnád! – Klemi félrefordította fejét, úgy méregette főnökét. – Marcsinak.

A férfi magában elmormogott némi szitkot, majd előhalászta zsebéből a kulcscsomóját, és a bejárathoz ballagva kinyitotta a zárat. Előre ment, egyenesen a nagyterembe, ott megállt, és csak úgy a válla felett szólt vissza unokahúgának.

- Cica, zárd be az ajtót!

Dorinának hirtelen fel sem tűnt, hogy nagybátyja hozzá beszélt, csak amikor a többiek olyan egyértelműen vigyorogtak rá, hogy attól ismét csak fülig pirult, és szó nélkül teljesítette az utasítást. Bezárta az ajtót, majd kulccsal a kezében ment Tomi után.

-… fél óra múlva. Nem érdekel, mit csinálsz éppen, szedd össze magad, és told be a hátsódat, mielőtt elveszítem a türelmemet. – közölte Tomi a telefonba, de olyan élesen, hogy akinek szólt, az bizonyára nem mert ellenkezni. –Nem vitatkozom! Fél óra, és egy perccel sem több! – ismételte magát, majd letette a telefont, és két kézzel, dühösen a pultnak támaszkodott.

- Mi történt? – Dorina odasétált nagybátyjához, letette mellé a kulcsot, és kíváncsian pislogott rá.

- Semmi különös, csak kezd elegem lenni ebből a nőből.

- Nőből? – kíváncsiskodott Dorina. Hangja élesebbre sikerült, éppen ahogyan szánta, és ezt nem csak ő érezte, de a körülöttük jövő-menő alkalmazottak is, akik mindent tudó mosollyal pislogtak felé. Egyedül Tomi nem vett róla tudomást, mert ugyanolyan hévvel felelt.

- Marcsiból.

A név elhangzása után, több szem is Dorinára szegeződött, amit a lány inkább csak érzett, mint látott, mert nemhogy a többiekre, még nagybátyjára sem mert nyíltan felnézni. – Értem – sóhajtotta, amire az egyik pultosfiú kis híján felröhögött. Dorina abban a pillanatban megfogadta, soha többé nem szól egyetlen szót sem, még csak nem is kérdez semmit, hiszen éppen arra nincs hatással, éppen annak nincs füle hozzá, akinek szól. Zavart fejében egymást kergették a teóriák, a kusza gondolatok, amik teljesen lelombozták. Ugyan, mit várt? Ő csupán egy unokahúg, semmi más.

A lakásban csend honolt, így Dorina nesztelen léptekkel ballagott le a lépcsőn. Félt, reszketett attól, hogy találkozzon nagybátyjával, mert nem tudta, hogyan magyarázza meg neki a tegnapi beszédesebbnél is beszédesebb pillanatokat. Sokáig nem morfondírozhatott rajta, mert a konyhába menet éppen Tomival találta szembe magát. A férfi most is fess volt és elegáns. Sötétkék ingjében, fekete öltönynadrágjában olyan volt, akár egy modell. Tekintete áthatóam mérte végig unokahúgát, de csak egyetlen mozdulatra, azután elfordult, és meggyújtva a kezében lévő cigarettáját az udvarra ballagott.

Dorina az ajkába harapott, majd szemlesütve, bizonytalanul követte. Figyelte minden mozdulatát, mintha csak el akarná raktározni, nehogy valaha elfejtse. Hogy mégse tűnjön ki szívéig hatoló zavara, kérdezett.

- Mikor megyünk?

A férfi mélyet szívott a cigarettájából, és az ég felé eregette a sűrű füstöt. – Nemsokára.

- Mégis mikor?

- Sietsz? – A kíváncsi szemek úgy vetültek rá, mintha belé szeretnének látni, s Dorina ettől még inkább zavarba esett. Képtelen volt felelni, csupán a fejét rázta, majd lassan visszafordult a lakás felé, mikor nagybátyja ismét megszólalt. – Anyád hívott, hogyha akarunk még találkozni vele, várjuk meg.

- Hogyha még? – fordult vissza a lány értetlenkedve.

Tomi szájához emelte az egyre fogyó cigicsikket, úgy válaszolt. – Elköltözik.

- Mit… mit csinál? – Dorina kétségbeesetten, teljesen lesújtva pislogott nagybátyjára, miközben néhány lépést közelített felé, hogy ebben a zűrzavarban is érezhesse annak biztonságát. – De nem szólt… nekem egy szót sem szólt róla. – Nem értett semmit, hiszen anyja nem mondta el szándékait, és Tomi szavai azt tükrözték, Sára nélküle akar menni. – Hová… hová megy?

- Valami olyasmit rebegett, hogy hónapok óta van egy udvarlója a munkahelyéről. Hozzá költözik.

- Egy udvarlója? – Dorina keserű sóhaja úgy tört felszínre, mint a láva. Forró kétséggel, tüzes reménytelenséggel. – Azt… azt nem mondta, hogy velem… velem, mi lesz?

Tomi elnyomta a csikket, úgy nézte unokahúga szenvedését. – Csak magáról beszélt, hogy ő költözik.

- Értem. – A lány egy félszeg mosollyal tördelte maga előtt összefont ujjait, és alig mert nagybátyjára nézni. – Akkor… akkor én maradok? Persze, csak ha nem dobsz ki.

- Mégis, minek nézel? – húzta össze sűrű, sötét szemöldökét Tomi.

Minek is? – tette fel a kérdést magának Dorina, de azonnal meg is válaszolta. – Egy jóképű, szívdöglesztő pasinak, egy… - Beleharapott az ajkába, és egy sóhaj kíséretében lesütötte szemeit.

- Ez jót jelent vagy rosszat? – incselkedett a férfi, amire a lány fülig vörösödött. Nem akarta állni nagybátyja mélyen látó tekintetét, inkább beballagott a házba, a konyhába, hogy igyon egy csésze kávét. De alig töltötte ki magának az illatozó feketét, mikor csengettek, és hamarosan anyja éles hangja csapta meg a fülét.

- Ó, hát mégis vagyok olyan fontos, hogy megvártatok? El sem hiszem.

- Ne áltasd magad, nem miattad tettem – felelte Tomi csendes haraggal.

Dorina szíve megremegett, mert úgy hitte, mert azt akarta hinni, hogy nagybátyja óvja, védi, ha kell az egész világ, ha kell, az anyja ellen. Ettől elég erőt érzett magában, hogy kimenjen, és Tomi közelébe sétálva belenézzen Sára kemény vonásaiba.

- Szia, anya!

- Szia! – dünnyögte az asszony, majd bemutatta az ajtóban ragadt, közel ötvenes, kopaszodó, barna bőrű férfit, aki tétován ácsorgott, és jobb híján Sárát nézte, majd a beállt csend hatására sürgetni kezdte.

- Menjünk, szívem! – Amint erre az asszony bólintott, és riszálva az emeletre ballagott, a férfi a többiekhez fordult magyarázatra. – Éjszakás vagyok, és ma még nem sokat aludtam. Szeretnék pihenni, mielőtt dolgozni megyek.

- Hát persze – felelte Tomi nyersen -, mi nem tartjuk fel.

A férfi alig észrevehetően elhúzta a száját, de többet nem szólt, némán várta, hogy kedvese visszaérjen. Szinte fellélegzett, mikor meglátta a lépcső tetején.

- Szívem, végre! Azt hittem, már tegnap összecsomagoltál.

Dorinát megőrjítette a „szívem” kifejezés, ami a férfi szájából annyira negédesen és erőltetetten hangzott, hogy a hideg is kirázta tőle. Amúgy sem találta túl szimpatikusnak Bélát – mert az anyja így mutatta be -, és nem azért, mert roma volt, hanem egyszerűen áradt belőle valami ellenségeskedés.

- Sietek, sietek! – nyögte Sára pakkjai súlya alatt, és bármennyire nevetségesen szenvedett is, egyik férfi sem sietett segítségére, míg ő le nem szólt az emeletről. – Bélu, levinnéd a csomagjaimat?

- Le – felelte a férfi, és kelletlenül felment a lépcsőn, majd megragadta a csomagokat, és köszönés nélkül, némán kisétált a házból.

Sára követte, ám az ajtóból még visszanézett előbb öccsére, majd leányára, de olyan semmitmondón, amitől Dorina szíve megállt ütemében. – Nem akarok érzelgős búcsúzkodást, úgyhogy sziasztok! – És mielőtt bárki felelhetett volna, Sára kilépett az utcára. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy az ajtót becsukja. Tomi lépett oda, és egyetlen mozdulattal becsapta azt, majd hitetlenkedve unokahúgára nézett.

- Anyád egyre rondább pasasokat szed össze. Azelőtt legalább ízlése volt, de most… „Szívem!”

Hogy ne látszódjék rajta a megbántottság, Dorina vette a lapot, és megforgatta bánatos szemeit. – Ne már! Csak ezt ne! Jobb becézésed nincs? Ettől a hideg is kiráz.

- De van – mosolygott lágyan Tomi, majd fejével az ajtó felé intett. – Gyere, cica, induljunk mi is!

- Igen, ez határozottan jobb – sóhajtott a lány, és hagyta, hogy Tomi kivezesse a kocsihoz.

Délutánra járt az idő, mikor Dorina szemei kinyíltak, és a lehúzott redőny résein át beköszönt a ragyogóan tűző nap. Látta, de idő kellett hozzá, hogy felfogja, hogy megértse, hiszen az első pillanatban azt sem tudta hol van. Lassan kelt életre benne a hely, és minden pillanata az elmúlt estének, hajnalnak, a bánatnak és a boldogságnak. Ittak, igen, ez tisztán rémlett előtte. Tomi italt adott, amitől úgy érezte, már nem önmaga. Hazajöttek, és az anyja kiborult. Azt mondta, elengedi a kezét, és többé nem figyel rá. Figyelt valaha is? Soha nem hallgatta meg, a problémáit egy intéssel elintézte. Mégis… így megtagadva iszonyú fájdalmat okozott. Erre is emlékezett, hiszen szívébe még most is belemart. Vigaszt és biztonságot keresett. A medencéhez ment, nagybátyja közelébe. Beleugrott a vízbe, mintha öngyilkos akarna lenni, pedig soha egyetlen pillanatra sem állt szándékában. Meg kellett tennie, hogy végre átlendüljön a holtponton, amiben volt. Tomi elkapta. Erős karjának szorítása, ujjainak érintése maga volt a lángoló csoda. Kiemelte a vízből, és azt mondta… igen, azt mondta, hogy: „Itthon vagy, Dorina.”

A lány szíve hevesen dobogott, és a simogató tenyérbe csókolta felhevült érzelmeit. Tomi csak nézte, és szemei úgy vetültek rá, mintha nem értené, vagy inkább, mintha nagyon is jól tudná… Azután megrázta a fejét, és egy halovány mosollyal otthagyta unokahúgát.

Dorina sokáig pislogott utána, ruháiból, csöpögött a víz, a szíve csordultig tele lett, és a legszívesebben felordított volna, hogy mindenki hallja, egyszerre rossz és jó, nehéz és könnyű, keserű és édes. Sosem érzett hasonlót, talán mert eddig nem foglalkoztak vele, nem szerették.

Ezen kettősséggel ballagott a szobájába, és kóválygó fejjel levetkőzött, és befeküdt az ágyába. Sokáig, nagyon sokáig nem tudott elaludni, mert a szíve úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni mellkasából. Ám az ital megtette hatását, és hamarosan mégis álomba szenderült, de álma olyan volt, mint maga a valóság: rideg és tűzforró.

Nyújtózkodott egyet, majd egy mély sóhaj kíséretében kikelt az ágyból. Tomira gondolt, amitől egész teste remegni kezdett, és szokatlan gondolatok lepték el. Csinos akart lenni, csinosabb, mint eddig bármikor. Elhúzta a száját, mert ruhatára igazán szegényes volt, csupán egy bőröndből állt, ami még mindig ott hevert kinyitva az ágy mellett. Azért odalépett, és kiszedett belőle mindent, míg ráakadt egy mélyen dekoltált, testhez simuló hófehér pólóra, és egy egyenes szabású, fekete vászonnadrágra. A haját egy laza copfba fogta és leheletnyi sminkkel eltűntette a szeme alatti karikákat. A szemfestéket is a kezébe vette, de tekintetének csillogása olyan hatással bírt, hogy nem volt szükség színezésre.

Ott állt a csukott ajtó előtt, és képtelen volt megemészteni, hogy már nem kell az édesanyjának. De kellett valaha is? Hiszen cipelte egyik helyről a másikig, de nem sokat törődött vele. Mégis. Ez a nyílt elutasítás rosszul érintette, és meg iszonyatosan megrémült tőle. Lassan ballagott le a lépcsőn, önkéntelenül is oda, ahol a biztonságot, a nyugalmat érezte. Átment a nappalin, ki az udvarra, lerúgta a cipőjét, és ruhástól leült a medence szélére. Nem tudta, mit fog tenni vagy mondani, de már előre reszketett, előre rettegett attól, hogy nagybátyja is ugyanúgy elutasítóan viselkedik majd, mint az anyja. A könnyei végiggurultak sápadt arcán, de oda sem figyelt rájuk, csak Tomit érzékelte, aki hatalmas karcsapásokkal közeledett felé, és mikor odaért, letörölte arcáról a vizet, majd kíváncsian felnézett rá.

- Te még nem alszol?

- Nem… nem tudok.

- Pedig hosszú volt a nap.

- Tudom, de… – motyogta a lány, de hangja olyan kétségbeesetten szólt, hogy Tomi azonnal rájött, itt sokkal többről van szó.

- Na, mondd, mi történt?

- Bementem anyához, hogy… hogy megmagyarázzam, hogy… de elküldött. Nem kellek neki, soha nem is kellettem, csak nyűg voltam a nyakán, egy kolonc. – Szája legörbült, szemeiben ott csillogtak a reménytelenség könnyei. – Engem senki nem akar. Nem akart apa sem, most már anya se. Mi lesz velem? Kit érdekelne, ha meghalnék? – A kérdéssel egy időben a vízbe ugrott. Nem számított rá, de a medence mélysége azonnal lefelé húzta, még arra sem maradt ideje, hogy levegőt vegyen. Hitte, a mondata nem is érhetne banálisabb végett, mégsem volt benne félelem, mert Tomi elkapta hátulról, és a derekánál fogva húzta fel a levegőre.

- Mit művelsz? – suttogta a férfi ijedten, és olyan szorosan tartotta unokahúgát, hogy testük teljesen összetapadt.

Dorina kiköhögte a lenyelt vizet, és mikor csillapult az ingere, megérezte nagybátyja ölelésének melegét, a hasát fogó erős tenyeret, a hátához szorított mellkast. Nem bírta, fejét hátrahajtotta Tomi vállára, és megtett mindent, hogy hasson rá. – Senkim sincs – szipogta elesetten.

- Akkor én ki vagyok? Ugyan, Dorina, hiszen anyád eddig sem törődött veled. Mégis, miért bánt most annyira, hogy képes lennél megfulladni miatta?

A lány már nem hallotta a szavakat, mert teste furcsa rezonálásba kezdett, és azon viaskodott magában, hogy meg merje-e fogni Tomi ujjait, melyek ott nyugodtak a hasán. Talán az ital miatt, ami még mindig elhomályosította, talán másért, végül megérintette az erős kezet, miközben fejét fordította, és homlokát a férfi állának döntötte. Maga sem értette, honnan volt mersze hozzá, és igazából nem is érdekelte, mert csak a pillanat számított, a néma perc, amíg nagybátyja a karjaiban tartotta, de olyan gyengéden, hogy elcsapásra elfeledte minden bánatát. Ám ahogy minden, a perc is véget ért. Tomi meghátrált, megragadta unokahúga derekát, és egy hatalmas lendülettel kiemelte a vízből, visszaültette a medence szélére. Egy halovány mosolyt küldött felé, majd háttal ráfeküdt a vízre, és lassan eltávolodott Dorinától.

Hallani lehetett karjainak egyenletes mozgását, és a tompa fényben az egyre messzebb tűnő, majd közeledő alakját. Dorina megállapította, hogy még sosem látott ennél csodálatosabbat, és még soha senki nem volt rá ekkora hatással. Hogy rajongását tompítsa valamelyest, és a férfit maga mellett tudja, mikor Tomi visszaért, feltett egy egyszerű, és cseppet sem fontos kérdést.

- Reggel megyünk a klubba?

Tomi a vízben lebegve végighúzta arcán és haján a két kezét, majd felnézett unokahúga szomorú szemeibe. – Dehogy! Hisz mindjárt reggel van.

- És délután?

- Igen. De téged csak akkor viszlek magammal, ha addigra kialszod magad. – Kedvesen megszorította Dorina bokáját, majd egy erőteljes mozdulattal kimászott a medencéből. – Úgyhogy, irány az ágy!

Dorina is felállt, és lehajtott fejjel, keserűen pislogott maga elé. – Nem tudok. Én… nagyon félek.

- Mitől?

A lány nem értette, honnan volt ereje és mersze, de felnézett nagybátyjára, és olyan bánatos képet vágott, hogy minél erősebb szánalmat ébresszen. – Attól, hogy egyedül maradok, hogy… én… nekem nincs semmim, én…

Tomi értetlenül megrázta a fejét, majd odalépett unokahúgához, és nedves tenyerébe fogta sápadt, remegő arcát. – Felejtsd el! Nem maradsz egyedül. Itthon vagy, Dorina.

A tekintetük találkozott, és a lány egész testében reszketett. A lábai alig bírták, a szíve olyan hevesen kalapált, mintha kevés lenne számára a hely. És valóban az volt, mert csordultig volt Tomival, és az iránta való mély szeretettel. Egy pillanatra behunyta szemeit, mert attól félt, kiolvasható belőle minden érzelme, azután mégis kinyitotta, mert rájött, azt akarja, hogy nagybátyja tudja, lássa és érezze, soha így nem szeretett senki mást.

Felemelte reszkető karját, és ujjaival előbb megérintette Tomi kezét, majd lágyan megfogta, odafordult, és csókot lehelt a tenyerébe. Utána sem engedte el, csak belefektette arcát, és úgy nézte a férfi értetlen, bizonytalan tekintetét.

Ott állt a csukott ajtó előtt, és képtelen volt megemészteni, hogy már nem kell az édesanyjának. De kellett valaha is? Hiszen cipelte egyik helyről a másikig, de nem sokat törődött vele. Mégis. Ez a nyílt elutasítás rosszul érintette, és meg iszonyatosan megrémült tőle. Lassan ballagott le a lépcsőn, önkéntelenül is oda, ahol a biztonságot, a nyugalmat érezte. Átment a nappalin, ki az udvarra, lerúgta a cipőjét, és ruhástól leült a medence szélére. Nem tudta, mit fog tenni vagy mondani, de már előre reszketett, előre rettegett attól, hogy nagybátyja is ugyanúgy elutasítóan viselkedik majd, mint az anyja. A könnyei végiggurultak sápadt arcán, de oda sem figyelt rájuk, csak Tomit érzékelte, aki hatalmas karcsapásokkal közeledett felé, és mikor odaért, letörölte arcáról a vizet, majd kíváncsian felnézett rá.

- Te még nem alszol?

- Nem… nem tudok.

- Pedig hosszú volt a nap.

- Tudom, de… – motyogta a lány, de hangja olyan kétségbeesetten szólt, hogy Tomi azonnal rájött, itt sokkal többről van szó.

- Na, mondd, mi történt?

- Bementem anyához, hogy… hogy megmagyarázzam, hogy… de elküldött. Nem kellek neki, soha nem is kellettem, csak nyűg voltam a nyakán, egy kolonc. – Szája legörbült, szemeiben ott csillogtak a reménytelenség könnyei. – Engem senki nem akar. Nem akart apa sem, most már anya se. Mi lesz velem? Kit érdekelne, ha meghalnék? – A kérdéssel egy időben a vízbe ugrott. Nem számított rá, de a medence mélysége azonnal lefelé húzta, még arra sem maradt ideje, hogy levegőt vegyen. Hitte, a mondata nem is érhetne banálisabb végett, mégsem volt benne félelem, mert Tomi elkapta hátulról, és a derekánál fogva húzta fel a levegőre.

- Mit művelsz? – suttogta a férfi ijedten, és olyan szorosan tartotta unokahúgát, hogy testük teljesen összetapadt.

Dorina kiköhögte a lenyelt vizet, és mikor csillapult az ingere, megérezte nagybátyja ölelésének melegét, a hasát fogó erős tenyeret, a hátához szorított mellkast. Nem bírta, fejét hátrahajtotta Tomi vállára, és megtett mindent, hogy hasson rá. – Senkim sincs – szipogta elesetten.

- Akkor én ki vagyok? Ugyan, Dorina, hiszen anyád eddig sem törődött veled. Mégis, miért bánt most annyira, hogy képes lennél megfulladni miatta?

A lány már nem hallotta a szavakat, mert teste furcsa rezonálásba kezdett, és azon viaskodott magában, hogy meg merje-e fogni Tomi ujjait, melyek ott nyugodtak a hasán. Talán az ital miatt, ami még mindig elhomályosította, talán másért, végül megérintette az erős kezet, miközben fejét fordította, és homlokát a férfi állának döntötte. Maga sem értette, honnan volt mersze hozzá, és igazából nem is érdekelte, mert csak a pillanat számított, a néma perc, amíg nagybátyja a karjaiban tartotta, de olyan gyengéden, hogy elcsapásra elfeledte minden bánatát. Ám ahogy minden, a perc is véget ért. Tomi meghátrált, megragadta unokahúga derekát, és egy hatalmas lendülettel kiemelte a vízből, visszaültette a medence szélére. Egy halovány mosolyt küldött felé, majd háttal ráfeküdt a vízre, és lassan eltávolodott Dorinától.

Hallani lehetett karjainak egyenletes mozgását, és a tompa fényben az egyre messzebb tűnő, majd közeledő alakját. Dorina megállapította, hogy még sosem látott ennél csodálatosabbat, és még soha senki nem volt rá ekkora hatással. Hogy rajongását tompítsa valamelyest, és a férfit maga mellett tudja, mikor Tomi visszaért, feltett egy egyszerű, és cseppet sem fontos kérdést.

- Reggel megyünk a klubba?

Tomi a vízben lebegve végighúzta arcán és haján a két kezét, majd felnézett unokahúga szomorú szemeibe. – Dehogy! Hisz mindjárt reggel van.

- És délután?

- Igen. De téged csak akkor viszlek magammal, ha addigra kialszod magad. – Kedvesen megszorította Dorina bokáját, majd egy erőteljes mozdulattal kimászott a medencéből. – Úgyhogy, irány az ágy!

Dorina is felállt, és lehajtott fejjel, keserűen pislogott maga elé. – Nem tudok. Én… nagyon félek.

- Mitől?

A lány nem értette, honnan volt ereje és mersze, de felnézett nagybátyjára, és olyan bánatos képet vágott, hogy minél erősebb szánalmat ébresszen. – Attól, hogy egyedül maradok, hogy… én… nekem nincs semmim, én…

Tomi értetlenül megrázta a fejét, majd odalépett unokahúgához, és nedves tenyerébe fogta sápadt, remegő arcát. – Felejtsd el! Nem maradsz egyedül. Itthon vagy, Dorina.

A tekintetük találkozott, és a lány egész testében reszketett. A lábai alig bírták, a szíve olyan hevesen kalapált, mintha kevés lenne számára a hely. És valóban az volt, mert csordultig volt Tomival, és az iránta való mély szeretettel. Egy pillanatra behunyta szemeit, mert attól félt, kiolvasható belőle minden érzelme, azután mégis kinyitotta, mert rájött, azt akarja, hogy nagybátyja tudja, lássa és érezze, soha így nem szeretett senki mást.

Felemelte reszkető karját, és ujjaival előbb megérintette Tomi kezét, majd lágyan megfogta, odafordult, és csókot lehelt a tenyerébe. Utána sem engedte el, csak belefektette arcát, és úgy nézte a férfi értetlen, bizonytalan tekintetét.

 

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyja dühét, és megelőzze a bajt. – Egyáltalán nem mocskos a hely, nagyon… nagyon barátságos, és végre van munkám.

Sára meg sem hallotta a szavakat, csak öccse egyre haragosabb arcát nézte, amitől őbenne is forrt a méreg. – Az a hely egy lebúj, egy játékbarlang, az alvilági mocsok szennye. Oda járnak a legnagyobb gazemberek, akiknek van elég pénzük a ringyókra és a szerencsejátékra.

Tomi kezdte elveszíteni kezdeti türelmét, pedig megtett mindent, hogy unokahúgának ne kelljen kettejük marakodását látnia, de nem bírta. Képtelen volt szó nélkül tűrni nővére gyűlöletét. – Befejezted? – Hangja fenyegető volt, s ezzel együtt tekintete élesen villant.

- Én? Hiszen te mocskoltad be a lányomat, mikor magaddal vitted.

- Anya – próbálkozott Dorina ismét. – Én akartam… én akartam ott dolgozni, nem Tomi hibája.

Sára szemei kikerekedtek a döbbenettől, és úgy bámulta a lányát, mintha még sosem látta volna. – Olyan naiv vagy, akár egy liba – szidta, és még csak a szavakat se válogatta meg, hogy némileg kíméletesebb legyen. – Az a klub éppen olyan, mint a nagybátyád, mocskos és aljas. Soha többé nem mehetsz oda!

A szavak kemények voltak, és mélyen megsebezték Dorinát, hiszen számára a nagybátyja sokkal többet jelentett egy rokonnál. Életet, kedvességet, figyelmet és munkát kapott tőle. A maró rágalmak úgy csapták arcul, hogy nyomát ott érezte sokáig.

- Nem… nincs igazad! Tomi jó ember. Nem tilthatod meg, hogy vele menjek!

- Nem? Pedig éppen azt teszem. – Sára felemelte ujját, és fenyegetően tolta lánya orra elé. – Soha többé nem mehetsz abba a lebujba! Megértetted?

Dorina riadtan rázta a fejét, és ha eddig részegnek is érezte magát, ettől a vitától teljesen kijózanodott. Félelmei olyan magasra csaptak, hogy attól félt, teljesen elborítják. Nem mert Tomira nézni, mert rettegett attól, amit a férfi gondolt, és csak remélte, ismeri már annyira őt, hogy tudja, nem osztozik anyja rágalmaiban. Mindezt mégis kevésnek érezte, és határozottabban ki akart állni nagybátyja mellett. – Nem – felelte ezért, és életében először nézett farkasszemet édesanyjával, és annak akaratával. – Elmúltam tizennyolc éves, azt teszek, amit akarok.

Sára megrökönyödött a válaszon, de még jobban lánya választásán, hiszen ellen fordult, ellene, aki eddig nevelte, ruházta, etette. Nem bírta lenyelni, ezt már nem, büszkesége felkiáltott benne, ezért ő is olyan kemény feleletet adott, hogy fájjon Dorinának. – Ez esetben, mivel elmúltál tizennyolc éves, és már nincs szükséged a tanácsaimra, hát ne legyen ezután sem. Nem gondoskodom rólad tovább, csinálj, amit akarsz! – Azzal vetett még egy kemény, sértődött pillantást mindkettejükre, majd sarkon fordult, és felsietett az emeletre.

Ezt látva Tomi összeszorította ajkait, és magában káromkodva, haragosan az udvarra sétált.

Dorina egyedül maradt az előszobában, és reszketve próbálta tisztán látni a dolgokat. Bár a feje egyre jobban lüktetett, mégis erőltette, mert nem tudta, mit tegyen, ki után menjen. A szíve nagybátyjához húzta, a megnyugtató közelébe, a biztonságot adó jelenlétéhez, az esze viszont az anyjához, hogy tisztázza vele a kialakult helyzetet, és a benne dúló haragot. Végül elindult az emeletre Sára után, megállt szobájának ajtaja előtt, és egy mély sóhaj után benyitott.

- Anya – suttogta félszegen.

- Mit akarsz? – förmedt rá Sára, miközben befeküdt az ágyába, ügyet sem vetve a tétován ácsorgó lányra.

- Anya, ne haragudj! Kérlek, hidd el, hogy amit Tomiról gondolsz, az nem igaz. A klub is nagyon kellemes hely, és…

- Abba hagynád? – csattant fel Sára. – Nem érdekel sem Tomi, sem a klub. Elmúltál tizennyolc, azt csinálsz, amit akarsz, magadra vagy utalva.

A szavak ijesztőek voltak, mert bár Dorina sosem érezte anyja törődését, ez a lemondás a szívébe mart, és iszonyú fájdalmat okozott.

- Anya, kérlek!

- Hagyj aludni! – szólt rá Sára, és a lány nem tehetett mást, könnyes szemmel, elkeseredetten kilépett a szobából, és magára hagyta édesanyját.

A férfi hatalmas lendülettel kanyarodott a ház elé, leállította a motort, és egy sóhaj kíséretében kiszállt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kocsit a garázsba vigye. Az ajtóhoz ballagott, Dorina pedig ott lépdelt mögötte, mint egy jól idomított, néma kiscica. Ám alig lépték át a küszöböt, Sára trappolva rohant le a lépcsőn, és úgy állt meg az érkezők előtt, minta övé lenne a ház. Karjait keresztbe fonta mellei alatt, és szúrós pillantásokat lövellt előbb öccsére, majd a lányára.

- Ajaj – dörzsölte borostás állát Tomi, miközben nővére dühös vonásait nézte -, ezt nem ússzuk meg.

Sára elengedte füle mellett a célzatos megjegyzést, és úgy förmedt rájuk, mint anya a rakoncátlan kölykeire. – Hol a csudában voltatok? Mit képzeltek? Csak úgy eltűntök egész napra?

- Ne ordíts, mert megsüketülök! – felelte Tomi, de nővére ettől még inkább kiabált.

- De ordítok, igenis ordítok, ha úgy tartja a kedvem. Szóval, hol voltatok?

- A klubban. Hívtalak volna, de nemigen volt rá időm.

- Nem volt időd? Talán – pillantott lányára hasonló dühvel – neked sem?

Dorina zavartan pislogott, miközben a feje majd szétesett a hangzavartól. – Nekem nincs… nincs pénz a kártyámon. Nem tudtalak hívni. – Hogy elejét vegye a további hangoskodásnak, sietve magyarázattal is szolgált. – Amúgy sem nagyon értünk rá, mert dolgoztunk.

- Hogy mit csináltatok?

- Dolgoztunk, mert Tomi felvett engem.

- Mi? – Sára hangja még erősebben sipákolt, mint eddig, és a férfi ezt nehezen viselte, pláne, mikor nővére haragja őrá irányult. – Mit képzelsz magadról? Hogy merted a lányomat egy olyan mocskos helyre vinni? Nincs benned semmi tisztesség?

- Anya! – hebegte Dorina sietve, csakhogy lecsitítsa anyj

Reménykedett. Nem csak azért, hogy szíve szava válaszra leljen, hanem, hogy Tominak megfeleljen, és dolgozhasson végre. Utálta, hogy az anyjától függ, hogy sosincs pénze, és ha valamit szeretne, kuncsorognia kell. Az egyiktől szabadulni akart, a másiktól megkötözve lenni. Szárnyalni és a földön járni. Józannak lenni, és porig lerészegedni. Vívódott, küszködött, tele volt rettegéssel, és mindettől nemhogy aludni, de pihenni sem bírt. Csak feküdt az ágyon, és bámulta az ablakon át elé táruló szürkeséget. Fellélegzett, mikor kopogtak szobája ajtaján, és Tomi bedugta a fejét.

- Fél óra és indulunk.

- Rendben. – Úgy ült fel az ágyon, mintha akkor ébredt volna, de amint nagybátyja becsukta az ajtót, sietve felugrott, és sorra dobálta ki bőröndjéből a cuccait, hogy kikeresse az alkalomnak megfelelőt. Magában morgott, hogy erre csak most gondolt, hiszen igazi alkalmazottként már nem jelenhet meg farmerben és pólóban. Mivel nemigen volt alkalmatos ruhája, kiválasztotta a ballagós szoknyáját és blúzát. Szerencsére egészen jó állapotban voltak, és éppen illettek rá. Vagyis majdnem, mert a fehér blúz mellben kicsit szűk volt, és a felső gombjánál feszült, de mivel egyéb használhatót nem talált, megelégedette ezzel.

Mikor úgy érezte, elkészült, leballagott a földszintre, és a nappaliban várta az indulást. Ideges volt, és idegességében az ajkát harapdálta.

Tomi erre a látványra érkezett, és egy pillanatra nem az unokahúgát, csupán egy elveszett kis teremtést látott, aki szomjazott a támogatásra, a biztonságra, a szeretetre. Ám a következő percben már intett a fejével, jelezve, hogy induljanak, és azzal egy időben meg is fordult, és a bejárathoz sétált.

 

A klubban csupán néhányan lézengtek, nem volt még nagyüzem. Tomi a klubszoba előtti pulthoz vezette unokahúgát, és érthetően, türelmesen elmagyarázta, mi lesz a dolga. Olyan kedvesen beszélt, hogy Dorina lassan kezdett feloldódni, és elhitte, nem lehet semmi baj. Persze ehhez jócskán hozzájárult az is, hogy számára teljesen idegen alkalmazottakkal volt körülvéve, akik mind a főnök csaját látták benne. Ugyanis ez a pletyka úgy terjedt, akár a járvány. Látta a tekintetükben, ahogy összesúgtak a háta mögött, és hallotta néhány elejtett szóban. Gondolt rá, hogy talán tennie kellene egy olyan mozdulatot, ami egyértelművé teszi mindenki számára a helyzetet, ám rettegett Tomi reakciójáról, a szégyentől, a megaláztatástól. Így inkább a munkájára koncentrált, és végrehajtotta nagybátyja utasításait. Mire a vendégek tömegestül megszállták a szórakozóhelyet, már Dorina is tudta a dolgát, és felszolgálta a boxokba kért italokat, rágcsálnivalókat, amit Tomi rakott tálcára a pult mögött. Remekül együtt tudtak dolgozni, csupán a lánynak akadt némi problémája a feszülő blúzának gombjával, ami egyfolytában kigombolódott, majd egyszer csak leszakadt a helyéről, ezzel kitűnő belátást biztosítva a kerek, formás mellekre. Ideje sem volt megijedni miatta, mert akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatnyi megállásra sem futotta. Ezért útközben próbálta összefogni a blúzt, hogy a lehetőségekhez képest takarja mellének vonalát. Kínlódására nem csak a vendégek figyeltek fel, de Tomi is, aki nevető szemekkel hajolt át a pulton, hogy a hangos zenét túlkiabálva elmondja véleményét.

- Ha egyfolytában a blúzodat igazgatod, odavonzod a férfiak figyelmét.

- De leszakadt a gomb. – Dorina kétségbeesett arca megnevettette nagybátyját.

- És aztán? Nézz körül! A legtöbb lányon ennél sokkal kihívóbb ruha van, ami alig takar valamit, mégsem paráznak. – Mikor látta, hogy ez sem nyugtatta meg a lányt, megrázta a fejét. – Tudod mit? Ha bárki csak célzást mer tenni, szólj nekem, majd én móresre tanítom!

Ez hatott, mert Dorina halványan elmosolyodott, és tovább folytatta a munkát, kínosan ügyelve arra, hogy ne ütközzön semmiféle problémába. Szorgalmasan járkált a boxok között, felvette és kivitte a rendeléseket, miközben élvezett minden pillanatot. Leginkább azokat, amikor a pultnál leadta a vendégek kívánságait, és Tomi mindig mosolyogva fogadta. Tudta, érezte, nagybátyja árgus szemekkel követi, és még ha illúzió volt is a neki szánt figyelem, jól esett fürödnie benne.

Az este alapjában véve nagyszerűen telt. Bár Dorina olykor még ügyetlenkedett, olykor túlságosan visszafogott volt, de úgy érezte, megtett minden tőle telhetőt. Hajnalra azonban kellően elfáradt, kicsit többet támaszkodott a pultra, és a tempóból is jócskán visszavett.

- Elfáradtál? – Tomi két poharat vett elő, és teletöltötte pálinkával. Az egyiket a lánynak nyújtotta, míg a másikat – az este folyamán nem először - egy hajtásra kiitta.

Dorina nézte a poharat, és egyáltalán nem szimpatizált vele. Nem szerette az alkoholt, és nem hitte, hogy éppen most lenne szüksége rá. Ám Tomi addig-addig unszolta, hogy a lány – úgy ahogy nagybátyjától látta – egy húzásra lenyelte az erős italt. Nem számított rá, de olyan köhögési roham kapta el, hogy azt hitte, megfullad. A nyelőcsöve égett, az arca pedig lángra gyúlt. Az egyetlen megállapítás, amire képes volt, hogy az alkohol nemhogy feldobta volna, sokkal inkább letaglózta. Olyannyira a fejébe szállt, hogy amikor a maradék vendégek közül egy pár a boxhoz intette, mozdulni sem tudott, mert amint elengedte a pultot, úgy szédült, mintha órákon át fogott volna.

Tomi elnevette magát, és maga ment a vendégekhez, hogy kiszolgálja őket. Azután odaállt Dorina mellé, és mosolygós szemekkel kutatta vonásait. – Menj ki, levegőzz egy kicsit!

- De még vannak.

- Ezzel már egyedül is megbirkózom.

- Én… mindjárt összeszedem magam… mindjárt – sóhajtotta, de mikor ismét megpróbálta elengedni a pultot, úgy kóválygott a feje, hogy bele kellett kapaszkodnia Tomiba, onnan pedig megint a pultba. – Mi ez? – kérdezte szenvedőn.

- A pálinka hatása. Kicsit ellazít.

- Inkább kiüt - suttogta a lány, és döbbenten nézett fel nagybátyjára. – Hogyhogy rajtad nem is látszik?

- Érezni érzem, de hozzá vagyok szokva.

- Akkor ma talicskával megyünk haza?

A férfi szája megrándult, és jókedvűen felelt. – Vezetni még tudok.

- De én utasnak is részeg vagyok. Legalábbis úgy érzem.

Jelzett egy vendég, ezért Tomi ismét magára hagyta unokahúgát, akinek testében egyre inkább szétáradt az erős ital. Bizsergett, elöntötte a forróság, és furcsán kóválygott a feje. A legszívesebben ott helyben lefeküdt volna aludni, vagy legalább megállítani a körforgást. Nem érzékelte az időt, ahogy Tomi jövés-menését sem, csupán arra eszmélt, mikor nagybátyja átkarolta a derekát, és erős karjával megtartva vezette kifelé a friss levegőre. Dorina mélyeket lélegzett, mielőtt Tomi a kocsiba segítette volna, de jobban attól sem lett. Ráadásul nagybátyja közelsége valami hatalmas erővel csapta mellbe és korbácsolta fel érzékeit. Szerette volna, ha az utazás soha nem ér véget, vagy inkább, hogy érjenek minél előbb haza, és kiszabadulhasson ebből a fojtogató légkőrből. Zavarában úgy bambult ki az ablakon, mint egy kisgyerek, aki még sosem látta az elsuhanó táj szépségét, s a szemeit sem tudja levenni róla. Félt attól, hogy elárulja magát, hogy ebben az állapotban nem fogja tudni titkolni felhevült érzelmeit.