Elmúlt két óra, mikor a férfiak felálltak és lassanként távoztak. A rendőrkapitány még egyszer biztosította Tomit, hogy nincs miért aggódnia, mert a bírónak nagyobb a szája, mint az esze.

- Figyeld ki, hogy holnap már itt fog kuncsorogni. Nem bírja ki kártya nélkül.

- Lesheti, mikor engedem be – húzta el a száját Tomi, miközben kezet fogott barátjával.

- Csak higgadtan, akkor nem lesz baj.

A rendőrkapitány is távozott, s Dorina már az asztalról szedte össze a poharakat, tologatta félre a székeket, csomagolta el a megmaradt aprósüteményt. Mikor Tomi visszafordult, csak serény ténykedését látta.

- Hagyd, majd Klemi megcsináltatja!

- De én… hebegte a lány zavartan – szívesen rendet rakok.

- Én meg szívesen mennék inkább haza. Ha meg vissza akarsz velem jönni este, neked is pihenned kell.

Ez inkább parancs volt, mint lehetőség, ezért Dorina letette kezéből a zacskókat, poharakat, és követte nagybátyját a hátsó ajtón át a kocsihoz.

Amint kiértek, Tomi azonnal cigarettára gyújtott, s a füstöt az ég felé eregette. A lány számára még a nézése is élvezetes volt, ugyanúgy, ahogy remegtető közelsége.

- Biztos, hogy jól vagy? – hallotta, de először fel sem fogta, hiszen sokkal nagyobb, sokkal mélyebb dolgok foglalkoztatták.

- Persze – felelte végül. – Semmi bajom. Köszönöm… köszönöm, hogy megvédtél.

- Ugyan! – Tomi mélyet szívott a cigarettájából, úgy pillantott unokahúgára. – A bíró minden nőre rámozdul. Tudnom kellett volna.

Dorina konstatálta magában, hogy nem ő volt az egyetlen áldozat, ám ez felvetett benne még egy kérdést, ami nem hagyta nyugodni. – És… mindegyikért ugyanúgy kiálltál, ahogy értem?

- Nem volt rá szükség, a többiek cseppet sem ellenkeztek.

- Csak én. – A lány elgondolkodott kicsit, majd zavartan, pihegve pislogott nagybátyja markáns arcába. – Azt hiszik, hogy… hogy én… hogy mi… szerelmesek vagyunk?

- Azt hisznek, amit akarnak. Így legalább biztos, hogy ilyen eset nem fordul elő még egyszer – nyugtázta Tomi, majd a csikket egy laza mozdulattal a kukába pöckölte. – Menjünk!

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és miután beszálltak, erőteljesen rátaposott a gázra. Nagy sebességgel vezetett, de Dorina most nem tette szóvá, olyannyira elmerült gondolataiban. Végigpörgette magában az elmúlt órák eseményeit, de csak a bizsergést érezte egyre fullasztóbbnak, ami elárasztotta egész testét Tomi iránt. Szégyen? Boldogság? Maga sem tudta, mi keveredik még benne, pedig életében először szeretett volna kristálytisztán látni.

Hamar megérkeztek. Tomi szó nélkül szállt ki az autóból, és indult a lakás felé. A nappaliban fordult csak vissza a nesztelenül lépkedő unokahúgához. – Pizza?

Dorina bólintott, majd ugyanolyan esetlenül álldogált, m int előző nap, mikor az anyjával megérkeztek. Nézte nagybátyját, ahogy az leadta a rendelést a telefonján, és még akkor sem vette le róla a szemét, mikor Tomi az udvarra ment, levette a ruhái, és hatalmas lendülettel beleugrott a vízbe. Az üvegajtón át figyelte, és bárhogy akarta, képtelen volt levenni róla a tekintetét. Nem értette, már semmit nem értett abból, ami befészkelte magát a szívébe, lelkébe, gondolataiba. Időbe telt, mire feleszmélt, és képes volt elvonatkoztatni, megmozdulni. Mégis merre? Az udvarra a medencéhez. Önkéntelenül vitték lábai, húzta a figyelem és a szeretet utáni vágy. Megállt a víz mellett, és megbabonázva figyelte Tomi karjainak egyenletes csapásait, izmainak erőteljes játékát, a meztelen testén végigfolyó vízzuhatagot, s egészen elgyengült. Mintha kilométereket futott volna, szíve hevesen kalapált, a tenyere izzadt, és egész testében fűtötte valami különös izgalom. Percekig merengett így, s talán tovább is tartott volna, ha merengését meg nem zavarja a csengő éles hangja. Ijedten megfordult, de mire visszatért a valóságba, Tomi kiugrott a vízből, rákacsintott unokahúgára, s már ment is kinyitni az ajtót. Két doboz pizzával tért vissza, amit az asztalra tett, majd az útközben – ki tudja honnan – nyakába terített törölközővel végigdörzsölte magát.

Dorina nem akarta nézni, de pillantása egyfolytában odasiklott nagybátyja kidolgozott alakjára, izmos karjaira, kemény hasára, hosszú combjaira, de leginkább dús, vizes hajára, amiből a víz egyfolytában csöpögött, markáns, borostás arcára, amely annyira férfiassá tette.

- Melyiket szeretnéd? A kolbászosat vagy a szalámisat? – Tomi leült a székre, és felnyitotta az egyik doboz tetejét.

- Min… mindegy – felelte a lány, és tétován, gondolataitól fülig pirulva csatlakozott nagybátyjához. Tomihoz hasonlóan kezébe vett egy szelet pizzát, és bár a gyomra görcsben volt, mégis beleharapott. a kezdeti lökés éppen elég volt, mert az ízek kavalkádjában, Dorina felfedezett valami egészen újat. Az éhség úgy tört rá, mintha napok óta nem evett volna, s olyan jóízűen falatozott, hogy az első doboz pillanatok alatt kiürült.

Tomi száján végigfutott egy lágy mosoly, miközben a másik dobozt is feltárta. – Látom, ízlik.

- Ühüm! – bólintott Dorina. – Ez nagyon finom!

- Nem sok pizzát ehettél eddig.

A lány vállat vont. – Az üres kenyér olcsóbb. – Újabb szeletet vett a kezébe, miközben vágyakozva felsóhajtott. – Majd ha dolgozni fogok, és lesz rendes fizetésem… - Ettől a gondolatmenettől ijesztően jó ötlete támadt. Amíg még volt hozzá bátorsága, sietve ki is mondta. – Felveszel?

Tomi elmerengett a kérdésen, majd letette kezéből a pizzát, hátradőlt a székben, és teljes őszinteséggel felelt. - Pocsék főnök vagyok. Láthattad, hallhattad. Nekem egyik alkalmazott olyan, mint a másik, és ezer jelentkező jut egy helyére. Csak egy telefonomba kerülne, és máris egy tucat jelentkező állna az ajtóm előtt.

- Mégsem telefonálsz.

- Nincs rá égető szükségem, sem pedig kedvem újabb alkalmazottakkal vesződni.

- Akkor felveszel? – ismételte meg a kérdést Dorina reszkető szívvel.

Tomi arcizma megrándult, és tekintetének melegsége rávetült unokahúgára. – Nem akarlak bántani.

Ezt a választ Dorina nem tudta értelmezni, ezért zavartan lesütötte szemeit. – Bántani? Miért?

- Mint mondtam, pocsék főnök vagyok. Nem tudom garantálni, hogy mindig türelmes leszek hozzád.

A lány fellélegzett, hogy csak erről van szó, és a tőle telhető felnőttséggel felelt. – Tudom. Az munka, ez pedig a magánélet. Felveszel?

Tomi hangosan felnevetett, amitől az arca egészen pajkossá vált. Dorina szerette volna megsimogatni, de mozdulni is képtelen volt. – Tudod mit? Tegyünk egy próbát.

- Köszönöm! – suttogta a lány, ám volt még valami, egy egészen apró dolog, ami kikívánkozott belőle, és nem hagyta nyugodni, csupán a tálalásával akadt némi gondja, de hamarosan rájött annak módjára. – Azért túl kemény ne legyél hozzám, különben szakítanom kell veled. – Mikor Tomi értetlen képet vágott, még hozzátette. – Jelenleg a házicicád vagyok.

A férfi arcán végigfutott egy lágy mosoly. – Próbálom észben tartani.

- Vagy… elmondhatnád az igazat.

- Már megtettem. Arról nem tehetek, hogy nem hitték el. – Felállt, és egy nagy csobbanással beugrott a medencébe.

Olyan szívesen ment volna Dorina is utána, de félt, rettegett megtenni ezt a lépést. Inkább felállt, összeszedte az étel maradékait, bevitte a konyhába, majd felment az emeletre, hogy lezuhanyozzon, és pihenjen egy kicsit, mielőtt az esti műszak elkezdődne.

- Engedd el!

Tomi éles hangja csattant fel a hátuk mögött, és Dorina képtelen volt eldönteni, hogy a megkönnyebbüléstől ver félre a szíve, vagy a megaláztatástól, aminek nagybátyja tanúja lett. Nem számított, csak az, hogy az őt markoló kéz engedett, és már nem ölelte olyan szorosan.

- Ugyan már! Ez csak egy kis liba. Most mi bajod? – fordult oda a bíró a zavar legkisebb jele nélkül.

- Azt mondtam, vedd le róla a mocskos kezed! – taglalta Tomi, és észrevehetően egyre dühösebbé vált, vonásai pedig egyre keményebbé.

- Nem értelek – motyogta a bíró, de keze még mindig ott nyugodott a lányon -, eddig nem volt gond, ha kiszolgáltam magam. Most mi bajod?

- Nem mondom még egyszer! Azonnal vedd le róla a kezed, különben esküszöm, hogy egyenként töröm le minden ujjadat, ami hozzá ér!

Dorina nem mert felnézni. Lesütött szemekkel, egész testében remegve várta, hogy végre történjen valami, amitől kevésbé érzi rosszul magát. Még azt is csak haloványan vette észre, hogy a bíró ujja már nem ér hozzá, hanem fenyegetően lendül Tomi felé, és ott hadonászik a férfi orra előtt.

- Fenyegetsz? – kiabált a bíró fülig vörösödve, mert észrevette vendéglátója háta mögött a kártyapartnereket, akik kíváncsian nyújtogatták nyakukat befelé. – Nagyon vigyázz, mit merészelsz!

Csend lett, mély, síri csend, melyben Tomi dühe szinte látható formát öltött, miközben úgy hajolt a bíró arcához, mintha lenne ereje bárkivel szembe szállni. - Takaródj! – Csupán egyetlen szó volt, de sokkal többet mondott, mert Tomi tekintetében gyilkos ösztönök csillantak. Mindenki látta, de csupán a rendőrkapitánynak volt lélekjelenléte hozzá, hogy közbeszóljon.

- Ne csinálj ostobaságot!

Tomi arcizmai minden pillanattal egyre jobban rángtak, és láthatóan nehezére esett türtőztetnie magát. – Takarodj innen! – ismételte önmagát, s közben tett egy fenyegető lépést előre.

A bíró, aki jóval alacsonyabb volt vendéglátójánál, nem sokat tehetett, morogva, hangosan kiabálva kikerülte Tomit és a bámészkodó férfiakat. – Ezt még megbánod! Ezt még nagyon meg fogod bánni! – sivította, majd dúlva-fúlva elhagyta a helyiséget.

Távozásával egy ideig olyan mély lett a csend, hogy Dorina hallani vélte saját szívének heves dobogását. Amúgy is labilis állapotban volt, amit tetézett a rászegeződő jónéhány férfiszem, és Tomi jelenléte.

- Nyugi! – A rendőrkapitány vetett egy mindent tudó pillantást a lányra, majd megveregette Tomi vállát, és visszament a kártyaasztalhoz, ahogy utána a többiek is.

Dorina érezte a perc súlyát, és nagybátyja borús, szánakozó tekintetét. Nem akarta magáénak tudni a sajnálkozást, sokkal inkább a megértésre és biztonságra vágyott. Szeretett volna elmenni, itt hagyni mindent, és visszabújni saját kis csigaházába.

- Jól vagy? – Tomi odalépett unokahúga elé, és tenyerét végighúzta a vékony, reszketeg karon.

Az érintéstől Dorina megszédült, és olyan szívesen bújt volna a meleg, erős karok közé, de nemhogy bújni, moccanni sem mert. Hogy mégse tűnjön olyan elveszettnek, bólintott, miközben úgy bámulta a padlót, mintha arra lenne írva az elmondandó szövege.

- Nagyon sajnálom – suttogta a férfi, s ujjai lágyan megszorították Dorina állát, ezzel kényszerítve, hogy felnézzen és lássa nagybátyja égető, perzselő szemeit. – Tudnom kellett volna.

A lány egészen elérzékenyült, és igazán össze kellett szednie magát, hogy képes legyen megszólalni. – Jól… jól vagyok.

Bizonyára mást mutattak vonásai, mert Tomi összehúzta szemöldökét, és olyan mélyen vájt unokahúgába, mintha átröntgenezné gondolatait. – Biztos?

- Ühüm. – Dorina ismét bólintott, és bár kellemesen hatott rá nagybátyja erős ujjainak enyhe szorítása, mégis elfordította a fejét, mert nem bírta a csodásan kéklő szempár vizslatását. Nem tudta, mit tegyen, hogyan reagáljon, ezért nekiállt folytatni a munkát, amit a bíró miatt félbehagyott.

Ezt látva, Tomi visszasétált vendégeihez, és lassan a minden hasonlatos lett, mint az incidens előtt. A férfiak folytatták a játékot, ittak, és telefüstölték a szobát. Dorina újabb kör italt osztott szét, s közben hallgatta a beszélgetést.

- Tehet valamit? – tudakolta a temetkezési vállalkozó két slukk szivar között.

- Nem, dehogy! – rázta őszes fejét a rendőrkapitány. – Mióta is jár ide? Ha befeketíti Tomit, azzal saját magát is, hiszen tanuk vannak rá, milyen elvetemült szerencsejátékos. Ha szükséges, bizonyítani tudjuk, hogy folyton lerészegedett, és molesztálta az alkalmazottakat. Legutóbb pedig áthágta a legfőbb szabályt, mely szerint házicicát nem simogatunk.

A kijelentésre Dorina egész testében elvörösödött, és biztos volt benne, Tomi azonnal felvilágosítja a társaságot, mekkora tévedésben vannak. Ám a férfi hallgatott, még csak nem is reagált az elhangzottakra, mintha minden szavuk igaz volna. Ettől Dorina szíve még hevesebben kapálózott, és elöntötte a nagybátyja iránti szeretet. Úgy hitte, soha senkitől nem kapott még annyi törődést, mint tőle, soha senki nem fordított rá ekkora figyelmet. Felpillantott, és meglátta Tomi meleg tekintetét, ahogy őt pásztázza. Szíve olyan iramban lüktetett, hogy kezdte azt hinni, a vékony felsőjén át már-már látható. Főleg azután, hogy Tomi egy fejbiccentéssel odaintette magához.

Dorina engedelmesen lépdelt hozzá, de nagybátyja abban a pillanatban felállt, és a székre mutatott. Nem igen tehetett mást, s mivel ellenkezni nemigen mert, helyet foglalt. Nem sokáig kellett tétlenül várakoznia, mert Tomi megragadta a bíró székét, odavitte sajátja mellé, és leült unokahúga közvetlen közelébe. Felemelte az asztalon nyugvó kártyalapokat, és a lány kezébe nyomta, majd úgy egészen közel hajolt hozzá, hogy nem csak lábaik értek össze, de vállaik is.

- Én nem… - dadogta Dorina, de nem tudta eldönteni, hogy a férfi közelségétől, vagy a zavartól, amit érzett -, nem tudok játszani.

- Nem gond – felelte Tomi, s közben átkarolta a lány vállát, majd a füléhez hajolt, és belesuttogott. – Ez egy színsor lesz. Már csak egy lap hiányzik. Cseréld le a káró hetest!

Dorina szédült nagybátyja italtól édes leheletétől, izmos lábának melegétől, hosszú ujjainak érintésétől, és igencsak koncentrálnia kellett, hogy eljusson a tudatáig, amit mond. – Melyik? Melyik az? – kérdezte végül. Nagybátyja pedig türelmesen magyarázott és mutogatott hosszú perceken át. Dorina a fellegek felett lebegett, és még számára is hihetetlen volt, de már mosolyogni is tudott. Amikor pedig egy nagyobb összeget nyert, Tomi nevetve magához húzta, és csókot lehelt a homlokára. Akkor úgy érezte, vége a világnak. Olyan hirtelen támadt fel benne ez a felismerés, hogy sírni vágyott tőle. ám a játék ment tovább, és nem akarta, hogy bárki megsejtse vívódásait, szívének rejtett titkát.

A lány keze reszketett, miközben a poharakat töltögette, hát még amikor kilépett a terembe, és mindenkihez odasétált, hogy letegye melléjük az italokat. A férfiszemek úgy tapadtak rá, hogy Dorinának igazán össze kellett szednie magát, hogy ne fusson el.

- Hallod-e, Tomi, micsoda kincseket rejtegetsz előlünk? – füttyentett a bíró, és tenyerével rácsapott a lány fenekére. – Honnan ez a szépség?

Dorina összerezzent, de nem mert reagálni sem, hiszen fogalma sem volt arról, itt mi számít kedveskedésnek, és mi tolakodásnak. Csupán egy lopott pillantást vetett nagybátyjára, és leolvasta arcáról, hogy a bíró épp a türelem határát feszegeti.

- A kincsesláda mélyéről, de remélem, nem bánom meg, hogy előhoztam.

A téma ennyivel lezáródott, így Dorina is tovább folytatta a munkát, és egyre-másra cserélte az üres poharakat telire, vágta össze a gyümölcsöket, vitte be a rágcsálnivalót. Ahogy múlt az idő, és a férfiakat elkapta a játékszenvedély, már nemigen figyeltek rá. Döntötték magukba az italokat, és egymás után szívták a cigarettát, szivart. Még Tomi is teljesen elmerült a kártyákban, és ugyanúgy hangoskodott, mint a többiek.

Jó hangulatban telt el a délelőtt, ám ahogy egyre kapatosabbak lettek a vendégek, úgy bomlott fel az asztal. Már nem várták meg, míg Dorina kiszolgálja őket, maguk mentek italokat töltögetni. A lány zavartan segédkezett, szeletelte a gyümölcsöket, keverte az italokat, törte a jeget, mosogatott. Olyannyira lefoglalta ez a tevékenység, hogy már oda sem figyelt, ki mászkál mögötte és szolgálja ki magát, vagy veszi ki kezéből az éppen felszeletelt gyümölcsöt. Csupán arra eszmélt, hogy egy nagy darab kéz tapadt a fenekére, és úgy markolta meg, mint cukrász a dagasztanivaló tésztát. Közben egészen az asztalhoz szorította. Nyögni sem tudott, mert a hányinger kerülgette, mikor megérezte a bűzös leheletet, amely az arcába csapott.

- Hmmm! Ez igazán csodás! – hallotta az ismerős hangot. Beletelt egy kis időbe, mire felismerte, de abban a pillanatban elkapta a félelem. A bíró. Dorina nem volt ostoba, tudta, hogy egy ilyen befolyásos emberrel nem jó ujjat húzni. De az egész teste undorodott, s nem csak a teste, de a lelke is.

- Ne – nyögte, mikor sikerült végre megszólalnia. – En…engedjen el!

- Ugyan! Egyezzünk meg, meglátod, jól megfizetlek.

- Nem, nem akarom! – szenvedett a lány, és megtett mindent, hogy sikerüljön kiszabadulni a bíró matató kezei közül. Ám a következő pillanatban felsikoltott, mikor az ujjak benyúltak a felsője alá, és a melleit fogdosták. – Eresszen el! Hagyjon! – kérlelte Dorina mindhiába. A szavak semmit nem értek, csak még jobban felajzották a bírót, aki egyre sürgetőbben, egyre követelőzőbben szorongatta áldozatát. A lány arcán végigfolytak a tehetetlenség és a néma düh könnyei, orcáján ott égett a szégyen pírja. Meghalni vágyott, meghalni és nem lenni többé, mert képtelen lett volna azzal a szégyennel élni, ami egyre jobban eluralta, hiszen fenekénél érezte a bíró kemény gerjedelmét.

Dorina úgy ült a fotelbe süppedve, mintha vele együtt készítették volna, és mozdulni sem mert. Figyelte, ahogy Tomi az ajtóhoz lépett, és kikiabálta rajta.

- Klemi! Tegyél róla, hogy a klubszoba egy félórán belül ragyogjon! – Hangja markáns mélysége, kiállásának keménysége meghozta hatását, mert olyan síri csend lett az egész épületben, mintha temetés lenne. Főleg azután, hogy bevágta az ajtót, és visszaült az íróasztala mögé.

Csupán Dorina nem bírta a némaságot, aggasztotta nagybátyja dühe, pedig nem rá irányult, mégsem bírta nézni. Lassan felállt a fotelből, odaballagott Tomi elé, és zakatoló szívvel, félszegen megszólalt.

- Miért… miért nem mondtad meg neki, hogy az unokahúgod vagyok?

Tomi fel sem nézett, úgy felelt. – Mert semmi köze hozzá.

- De volt… hozzád – nyugtázta a lány fülig pirulva, és felkészülve rá, hogy Tomi őt is helyre teszi. Ám nagybátyja tekintete teljesen nyugodtan, vagy inkább kíváncsian meredt rá.

- Ez egy munkahely – ismételte a már elhangzott szavakat. – Nem azért fizetem őket, hogy a magánéletemben vájkáljanak.

- De… ő a magánéletedben volt.

- Volt.

Dorina felsóhajtott, és már csak egyetlen kérdés foglalkoztatta, ami kikívánkozott belőle. – Szeretted?

Tomi elhúzta a száját, és megrázta a fejét. – Nem.

- Akkor… akkor minek kellett?

- Az égre, Dorina! Férfi vagyok.

- Ó – felelte a lány olyan hangsúllyal, ami igen egyértelműen jelezte véleményét, hangosan mégsem mondott semmit, inkább elindult kifelé, hogy megkeresse a mosdót.

- Hová mész? – szólt utána Tomi, amit nem csak a lány, de odakint a nők is tisztán hallottak. Dorina egy pillantást vetett rájuk, de leolvasta arcukról, mit gondolnak, és hogy ne maradjon bennük semmi kétely, összeszedte minden bátorságát, és úgy felelt.

- Te mondtad, hogy érezzem magam otthon. Hát megpróbálom.

- Oké, de el ne tévedj! – zárta le Tomi, nem törődve azzal, hogy kijelentésével egyértelművé tette a helyzetet a féltékeny nők számára.

A lány behúzta az ajtót, majd lassú, tétova léptekkel végigballagott a folyosón, majd – tudva, hogy minden mozdulatát árus szemekkel figyelik -, benézett minden helyiségbe, míg végül megtalálta a személyzeti mosdót. Útközben a takarítóeszközöket is felfedezte, és egészen őrült ötlete támadt. Így, miután végzett, már azokkal felszerelkezve ment a klubszobához. Előzőleg nem látta, de valóban nagy volt a kupleráj, nem csodálkozott rajta, hogy Tomi teljesen kiakadt. Neki is állt, mielőtt nagyobb balhé kerekedne belőle, mint ami eddig volt. A helyiség közepén lévő hatalmas játékasztalról összeszedte a poharakat, és bevitte a kis konyhaféleségbe, ami egy boltívvel a szobából nyílt. Összeszedte a szétdobált szemetet, rágcsálnivalókat, elmosogatott, letörölte az asztalt, felsepert, felmosott, és mindent megcsinált, amiről azt gondolta, feltétlenül szükséges. Már épp végzett, mikor nyílt az ajtó, és Klemi alakja rajzolódott ki előtte.

- Hoppá! – csettintett a nyelvével a nő, miközben alaposan végigmérte előbb a helyiséget, majd magát a lányt. – Épp most akartam gyorsan összecsapni, mert a takarítónő nem ér rá. Ez esetben viszont… hát kösz!

- Nincs mit – suttogta Dorina, ám a hálával ugyanúgy nem tudott mit kezdeni, mint a lenézéssel.

S mint végszóra, Tomi erőteljes léptei közeledtek, de hangja hamarabb odaért, mint ő maga. – Klemi! Ki van már takarítva a klubszoba? A vendégek perceken belül érkeznek.

- Ki – felelte a nő az addigra odaérkező főnökének. – A barátnőd megcsinálta.

Tomi benézett a zavartan ácsorgó unokahúga mellett, és elégedetten bólintott. – Ha az ember nem bízhat az alkalmazottaiban, legalább a családja a segítségére van.

- Ezt meg sem hallottam – húzta fel az orrát Klemi -, mert a végén olyat találok mondani, hogy úgy járok, mint Marcsi. Csak azt áruld el nekem, kedves főnököm – tudakolta, miközben ujját végighúzta a férfi mellkasán -, hogy most ki fog beállni Marcsi helyett az este?

- Majd én – közölte Tomi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő maga pótolja a hiányzó embereket. – A nagypultot elviszik a fiúk ketten, a kicsit meg én.

Klemi vállat vont, Dorina viszont olyan lépésre készült, amihez hatalmas bátorság kellett, na meg féltékenység, ami attól a pillanattól gyűlt benne, hogy belépett a bárba, és meglátta a Tomi körül legyeskedő kihívó, csinos nőket. Tudta, mellettük csupán egy szürke kisegér, vagy még az sem, és egyáltalán nem való egy ilyen helyre, de nagybátyja figyelme volt számára most a mentsvár, a világmindenség közepe.

- Szívesen segítek én is – motyogta, és olyan könyörgőre sikeredett a tekintete, mintha az élete múlna a válaszon.

Tomi áthatóan végigmérte unokahúgát, majd sóhajtott egy mélyet. – Normális esetben nem engedném, de most megköszönöm, ha segítesz. Ha nem gond, már most elkel még két kéz mellettem.

Dorina szíve hatalmasat dobbant a szavaktól, és a mosoly úgy cikázott végig az arcán, hogy alig bírta leplezni. A szíve így is egész nap hevesen kalapált, de most még inkább táncot járt pihegő mellkasában. Hogy leplezze hevültségét, sietve megszólalt. – Csak mondd, hogy mit csináljak!

- Klemi majd mindent megmutat és elmagyaráz. Addig én beviszem az italokat.

Tomi egy bíztató tekintettel otthagyta őket, így Dorina minden figyelmét a munkának és a hozzá fűzött magyarázatoknak szentelhette. Klemi kedvesen és türelmesen elmondta, mit kell csinálnia, megmutatott mindent, amire a rövid idő alatt lehetősége volt. Vittek be gyümölcsöket, sós és édes aprósüteményeket, helyükre rendezték a székeket, szétválogatták a poharakat, előkészítették a tányérokat. Mire az első vendég megérkezett, már nagyjából minden a helyére került. Dorina úgy gondolta, nincs más dolga, így Klemi után ő is kisétált a szobából. De alig lépte át a küszöböt, Tomi az útját állta, lehajolt hozzá, és a fülébe suttogott. Lehelete simogatta a lány nyakát, amitől Dorina majdnem elájult, és bár hallotta nagybátyja hangját, a szavak nem jutottak el a tudatáig.

- Te… tessék? – kérdezett vissza zavartan.

- Eggyel kevesebben lesznek, nekem is be kell állnom játszani. Itt maradnál kiszolgálni?

- Én? De… - Dorina már nem csak zavart volt, de ideges is, mert nagybátyja mögött egyre több vendég érkezett, akik jókedvűen veregették meg Tomi vállát, és elég egyértelmű pillantásokat vetettek feléjük. – Még sose… nem csináltam még ilyet.

- Nem nagy kunszt, de ha nem segítesz, kénytelen leszek én ugrálni, miközben játszom, és akkor biztosan veszítek – mosolygott unokahúgára, de olyan édesen, hogy Dorina akkor sem mondott volna nemet, ha valaki pisztolyt tart a fejéhez.

- Rendben – suttogta, pedig tisztában volt vele, hogy sem a ruházata, sem a természete nem megfelelő egy ilyen helyhez.

- Akkor gyere! – Tomi kezet fogott a vendégeivel, miközben átvezette Dorinát a termen, be a boltív mögé. – A bíró kizárólag vodkát iszik jéggel, a rendőrfőkapitány whisky, a… - sorolta volna, de a lány kétségbeesetten közbe vágott.

- Jó… de melyik a bíró és a rendőrfőkapitány?

Tomi kilesett a férfiakra, miközben odaintette unokahúgát, úgy magyarázott. – A barna nyakkendős egy vagyonos kereskedő. Tonik jéggel. A fehér inges a bíró. Vodka jéggel. A kék zakós képviselő. Vörösbor…

Dorina megtett mindent, hogy megjegyezze az elhangzottakat. Megpróbált észben tartani mindent, de olyannyira össze volt zavarodva, hogy nem volt biztos benne, hogy mindent maradéktalanul végre fog tudni hajtani. Még meg akarta kérdezni Tomit, hogy ő mit iszik, de lehetősége sem volt rá, mert a férfi addigra otthagyta, és csatlakozott a már összegyűlt társasághoz.

A nő vetett még egy hitetlenkedő pillantást Dorinára, majd arrébb sétált, hogy tovább folytassa a munkáját. Csak a lány nem tudott elvonatkoztatni az iménti párbeszédtől, és újra lejátszotta magában, hogy megértse, hogy rájöjjön, hol ronthatta el. De nem volt ilyen pont. Mégis úgy gondolta, ha nem tisztázza Tomival a kialakult félreértést, abból hatalmas botrány kerekedhet, aminek bizonyára ő issza meg a levét. Nem akarta az egyetlen biztos pontot, a nagybátyját elveszíteni, csak mert egy kotnyeles nő nem ismeri az „unokahúg” jelentését.

Zavartan, idegesen állt fel a székről, és félszegen visszaballagott az irodához. Az ajtó előtt megállt, és hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel bekopogott.

- Gyere! – hallotta Tomi kemény hangját.

Lassan, óvatosan nyitott be az ajtón, és mikor belépett, be is csukta maga mögött, hogy senki ne hallhassa mentegetőzését, és nagybátyja haragját. Mert hogy mérges lesz, abban egészen biztos volt.

- Bocsánat, hogy visszajöttem – makogta, miközben egyre közelebb lépkedett az íróasztalhoz, aminek végén Tomi ült, és egy mappát olvasott.

- Semmi gond, már befejeztem a telefonálást.

- Igen… látom – motyogta Dorina, és néhány mély sóhaj után, lesütött szemekkel, fülig pirulva kezdett neki mondandójának. – Én… azt hiszem… szóval… történt egy kis félreértés.

- Nocsak! – A férfi szemei kíváncsian vetültek unokahúgára, amitől az még inkább zavarba esett. – És pedig?

Dorina nyelt egyet, s miközben a kezeit tördelte, megpróbálta összefoglalni a lényeget. – Odakinn… az a nő… ő megkérdezte, hogy… mióta… mióta vagyunk úgy. Nem értettem, és elmondtam, hogy… hogy tegnap költöztünk hozzád. Ő meg valami eljegyzésről érdeklődött. Én… én azt hittem tudja, hogy mi… hogy rokonok vagyunk. Nem gondoltam, és… - szabadkozott, és Tomi égszínkék szemeinek fényében még inkább kellemetlenül érezte magát. – Sajnálom.

A férfi szája szélén egy halvány mosoly suhant át, ahogy unokahúga égő orcáit nézte. – Mit mondtál neki az eljegyzésről?

- Hogy… hogy nem terveztem. Akkor jöttem rá, hogy ő azt hiszi, hogy mi… hogy mi együtt… - Még kimondani is maga volt az izzó láva.

Tomi felhúzta a szemöldökét, majd letette kezéből a mappát, és az íróasztal mögötti székre telepedett, onnan méregette a zavart, félénk kiscicát. – Ne aggaszd magad! Klemi folyton kombinál. Mindenben többet lát, mint ami valójában benne van. Ha meg nem, hát hozzátesz, hogy érdekesebb legyen.

- Ez megnyugtató. – Mintha mázsás kő esett volna le Dorina válláról, szinte fellélegzett, és csak azt sajnálta, hogy szerelmi története olyan gyorsan véget fog érni, amilyen gyorsan elkezdődött. – Azt hittem, én voltam… szóval, hogy én értettem rosszul.

Másodpercek – gondolta a lány -, Tomi feláll, kimegy, és tisztáz mindent, s az álom, ami egy pillanatra ellepte, eltűnik, hogy helyébe lépjen a kegyetlen és rideg valóság. Az illúzió pedig, hogy tartozik valakihez, úgy dől semmibe, mint egy rosszul felépített kártyavár. De Tomi nem mozdult, csak belemélyedt az előtte lévő papírhalmazba, és azt is csupán foghelyről jegyezte meg unokahúgának, hogy érezze magát otthon. Jobb híján beletelepedett az egyik fotelbe, és onnan figyelte nagybátyja minden rezdülését. Persze nem feltűnően, csak a tőle megszokott elesettséggel. Ez a tevékenység jó időre lefoglalta, de csak fokozta zavarát és feszélyezettségét. Szinte fellélegzett, mikor egy rövid kopogás után nyílt az ajtó, és a beinvitálást meg sem várva egy vékony, magas sarkú körömcipőbe és igazán kihívó ruhába öltözött nő tipegett befelé. Haja mesterien fel volt tűzve, az arcán pedig több volt a vakolat, mint a falon. Mégis annyi magabiztossággal ballagott Tomihoz, mintha övé lenne a klub.

- Hívattál – mosolygott a férfire, s közben lábait keresztbe rakva ráült az íróasztal szélére. Miniszoknyája láttatni engedte formás, hosszú combjait, és ahogy előre hajolt, dekoltázsából majd kiestek nagy mellei.

Úgy tűnt, Tomit nem hatotta meg a belépő jelenet, mert felhúzott szemöldökkel a nő arcába nézett. – Marcsi, mi van veled?

- Velem, édes, igazán semmi. És veled?

Dorina nehezen viselte, ahogy a nő kacérkodott Tomival, és mivel amúgy sem foglalkozott vele senki, ki akart osonni a szobából, hogy fájó lelkét kiszellőztesse a friss levegőn. Ám felállni sem volt ideje, mert nagybátyja úgy csattant fel, mint alig fél órája odakint.

- Hogy mi van velem? – állt fel Tomi, és olyan komoran nézett a nő szemeibe, mintha ellensége volna. – Megmondtam, hogy reggelre legyen kitakarítva a klubszoba.

- Tudom, édes – egyenesedett fel Marcsi is, és olyan bizalmas közelségbe lépett a férfihez, mintha nem a beosztottja, sokkal inkább a nője lenne. – Tudod, arra gondoltam, hogy…

- Ne gondolj, csak hajtsd végre! – Tomi olyan haragosan villantotta meg kék szemeit, hogy még Dorina számára is egyértelművé vált hozzáállása és véleménye. Ő maga fellélegzett ugyan, de láthatóan Marcsi nem tudta hová tenni ezt a viselkedést.

- Tessék?

- Jól hallottad! Amit mondok, az nem lehetőség, hanem parancs. Ha nem vagy képes normálisan elvégezni a munkádat, amiért megfizetlek, veheted a sátorfádat. Amúgy sem emlékszem, hogy cirkuszi bohócot alkalmaztam volna.

A szavak kemények voltak, és Dorina elméjében sorra jelentek meg a hasonló inzultusok, amik őt érték. Szinte sajnálta a nőt, aki rémülten, értetlenül nézett főnökére, majd tekintete egyenesen a fotelhez vándorolt, és szinte keresztüldöfte a lányt.

- Szóval Kleminek igaza volt. – Nem lehetett eldönteni, hogy a méreg forr benne jobban vagy a szégyen égeti, mert hangja síróssá vált, mégis szikrákat szóró tekintettel pillantott vissza főnökére. – Megszédített egy igénytelen kis csitri, és kifordított önmagadból.

Dorina szeretett volna elsüllyedni a szavak hallatán, hiszen ő egy kiskutyát sem tud elszédíteni, nemhogy egy érett, felnőtt férfit, akinek minden ujjára akad legalább tíz csinosabbnál-csinosabb nő. Bezzeg ő, sosem tartozott igazán senkihez, és jó érzés volt, hogy itt azt hiszik, de biztos volt benne, ha eddig nem, Tomi most bizonyára felvilágosítja ezt a nőt, hogy ki is valójában, hogy a félreértés tisztázódjon végre. Ezért is lepődött meg, mikor nagybátyja még csak említést sem tett valódi kilétére.

- Ha nem tudnád, ez egy munkahely. – A férfi olyan élesen förmedt Marcsira, hogy az rémülten rezzent össze. - A magánéletemhez pedig semmi közöd sincs. Lennél szíves intézkedni végre a klubszoba miatt?

A nő szája tátva maradt a döbbenettől, de leginkább a hangnemtől, ami úgy csattant a légben, akár egy pofon. Beletelt néhány pillanatba, mire sikerült összeszednie magát, és megadni a feleletet. Mikor összegyűlt az ereje, felemelte a fejét, és dühösen, akár egy fúria nézett főnöke szemeibe. – Intézkedj magad! – Azzal elfordult, és olyan gyorsan hagyta el a helyiséget, ahogy magas sarkú cipőjében ez lehetséges volt. Az ajtót ő is bevágta, amit egyértelműen Tomitól tanult. Távozását pedig csend követte, mély és feszélyezett csend.

Elhaladtak a bár előtt, át a táncparketten, egy kisebb terembe, ahol keskenyebb pult volt, szemben vele pedig bőrpárnás faboxok szépen megmunkált fa asztalokkal. A falakat itt is telerajzolták, ám nem a tengerpart vagy a csillagos égbolt képeivel, hanem egy hangulatos szőlőültetvény csodálatos festményeivel. A tőkéken érett, lédús szőlőfürtök lógtak, kicsit odébb egy prés állt, melyet egy trikóba öltözött izmos férfi tekert. Amott pedig néhány rövidnadrágos, ingujjas lány szedte a szőlőt a hátukon lévő puttonyba. Olyan élethű volt mindegyik kép, hogy nem csupán a férfi izmainak játéka tűnt ki belőle, de a lányok formás kebleinek vonala, és az arcukra ült nevetés kacaja. Szinte hallotta a fülébe, ahogy Tomi dühös szavait.

- Ez mi? – Tomi a teremből nyíló szobaajtóban állt, és felháborodva meredt befelé, majd haragja teljességével a bárpulthoz érkező Klemire. – Miért nincs kitakarítva a klubszoba?

A nő odatipegett főnöke mellé, és belesett a helyiségbe, majd teljesen nyugodtan vállat vont, mintha cseppet sem félne Tomi haragjától. – Tegnap már elment a takarítónő, mire végeztünk mindennel. Marcsi azt mondta, elég lesz majd ma reggel kipucolni, mielőtt beindul az esti banzáj.

- Megmondtam tegnap, hogy reggelre legyen itt rend!

- Tudom – közölte a nő még mindig teljes nyugalomban –, de ne az én fejemet harapd le miatta…

A mondandóját már nem tudta befejezni, mert Tomi olyan hévvel csapta meg az ajtót, hogy az kis híján kiesett. Nem csak Dorina rezzent össze, de azok is, akik jóval távolabb álltak, vagy a másik helyiségben végezték feladataikat.

- Azonnal hívd fel Marcsi barátnődet, hogy méltóztasson bejönni és elvégezni a munkáját. Mert ha én hívom, abban nem lesz köszönet.

- Máris, főnök! – húzta el a száját Klemi, miközben úgy nézett végig Dorinán, hogy a lánynak beleborsózott a háta. Egy lépésre sem maradt le nagybátyjától, mikor az elindult visszafelé, oda, ahonnan érkeztek.

A lány azt hitte, már mennek is, és épp némi megkönnyebbülés dobogott hevesen lüktető szívében, ám Tomi elhaladt a kijárat előtt, és benyitott egy másik ajtón, ami – ez egyértelműen kiderült Dorina számára – egy kényelmesnek tűnő iroda volt.

Tomi nem szólt, úgy tett-vett, mintha egyedül lenne, és Dorina nem is akarta megzavarni. Csendesen megállt az egyik falnál, és alaposabban szemügyre vette a helyiséget. Arra számított, hogy minden szobának hasonlóan díszített falai vannak, mint amit odakint látott. Ám az iroda nem tükrözte azt a hangulatot a maga komor egyszínűségével. A berendezése mégis magával ragadó látvány volt a kényelmesnek tűnő öblös fotelekkel, és a hatalmas kanapéval. A falakon arctalan női alakok képei lógtak alig takaró, áttetsző ruhákban, de volt, amelyen még egy falatnyi fehérnemű sem látszott. Dorina arca rózsába vált a látványtól, hát még akkor, mikor megszólalt Tomi telefonja, és a férfi egyenesen őrá nézett azokkal a csodásan fénylő szemeivel.

- Menj, igyál valamit odakinn!

Dorina azonnal kifordult a helyiségből, és még az ajtót is gondosan becsukta maga mögött. Ebben nagyon jó volt, hiszen anyja mellett meg kellett tanulnia, hogyha zavar, a lehető leggyorsabban és legészrevétlenebbül távozzon. Jobb híján a bárpulthoz sétált, és tétován leült az első útjába kerülő székre, onnan figyelte a sürgő-forgó embereket. Csupán négyen voltak, Klemi, egy másik pultos fiú, a kidobóember és egy pincérlány, aki alig lehetett idősebb, mint Dorina, mégis fényévekkel volt tőle. Hiszen már mozgásában is egészen vagány, határozott benyomást keltett, kinézetében pedig hasonlított egy csinos modellhez, aki nem rejti véka alá, amit a teremtő neki ítélt. Így azonnal helytállóvá vált Dorina feltételezése, hogy Tomit valóban szebbnél-szebb lányok veszik körül, akikkel ő fel sem vehetné a versenyt. Ettől a gondolattól egészen elkedvtelenedett, és ha lett volna bátorsága, köszönés nélkül távozik.

- Hány éves vagy? – hallotta meg a pult másik oldalán Klemi csendes hangját. Hozzá beszélt, mert ráemelte hosszú, fekete műszempilláit, és úgy várta a választ, mint az éhező a mannát.

- Tizennyolc – felkelte Dorina, de olyan hangsúllyal, mintha más a kora is bűn lenne.

- Te jó ég! – rikkantotta a nő, majd egészen áthajolt a pulton, mintha valami bizalmas dologról lenne szó. – És mióta vagytok úgy?

Dorina nem értette a kérdést, sem pedig azt, mit jelenthet az „úgy”. Mégis felelt, annak megfelelően, ahogy ő értelmezte ezt a különös kérdést. – Tegnap költöztünk… - Nem tudta befejezni, mert Klemi tátott szájjal, döbbenete teljességével halkan felsikított.

- Összeköltöztetek? – A nő lejjebb vette a hangját, úgy tudakozódott tovább. – Ez ennyire komoly? Apám! Talán eljegyzés is lesz?

- Eljegyzés? – Dorina már végképp nem értett semmit, hiszen Tomi elmondta Kleminek, hogy rokoni kapcsolatban állnak. Ezért ismét csak úgy felelt, mintha nem a férfiről lenne szól. – Még nem terveztem.

- Nem? Akkor csak úgy összecuccoltatok és kész? – Klemi a fejét rázta döbbenetében. – Tizennyolc éves vagy. Mióta ismeritek egymást?

- Hát… mindig ismertük.

Miután Tomi elnyomta a második csikket is, egy mély sóhaj után elindult Klemi után. Dorina sem tehetett mást, követte, mint egy jól beidomított kiskutya. Közben körbe-körbe nézett, mert kíváncsi volt nagybátyja azon életére, amit anyja annyira megvetett, de nem látott mást, csak egy graffitivel telerajzolt folyosót, amely azonnal lenyűgözte. Egyik oldalon a lemenő napot ábrázolta, ahogy a víztükörben visszatükröződik, a másikon egy oázist, pálmafákkal. A plafon pedig tele volt csillagokkal, mintha éjszaka lenne. Csodálatos volt, és ez még csupán egy kis részlete volt mindannak, ami elé tárult. Mert ahogy egyre beljebb lépkedett, nem csak a gazdagon felszerelt bárpultot látta, vagy az igényes berendezést, de a táncparkett falai varázslatos graffitiét is. Mintha megelevenedett volna az esti tengerpart, az egyik felén táncoló emberek árnyékai a holdsütésben, a másikon egy szerelmespár bontakozott ki, míg megint másikon maga a víz, apró hullámokkal, és néhány delfinnel.

Dorinát olyannyira elkábította a látvány, hogy fel sem tűnt nagybátyjának hűlt helye, csak arra eszmélt, hogy egy nagydarab, tagbaszakadt férfi állja el az útját és a nézni valót.

- Te meg mit keresel itt? Hogy jöttél be?

A lány ijedten rezzent össze a mély, dühös hangtól, és megszeppenve emelte szemét a hatalmas idegenre. Sietve körbenézett nagybátyja után, de sehol nem látta, így megpróbál kikecmeregni a bajból. – Én… én… csak… - dadogta, de sokkal nehezebb volt kiállnia magáért, mint gondolta.

- Mit te? – kiáltott rá a férfi. – Tűnj innen, mielőtt én doblak ki!

Dorina zavara és félelme az egekbe szökött, és bárhogy kívánta, sem a padló nem akart megnyílni alatta, sem az ég rászakadni. Ezért úgy állt ott mozdulatlanul, mint egy riadt nyuszi a vadász puskája előtt.

- Tűnés! Nem hallod?

Dehogynem hallotta, tisztán és érthetően, és úgy tűnik, nem csak ő, mert a hangoskodásra mindenki őket nézte. Dorina már igazán nem vágyott másra, csak szobája magányára, és meg is fogadta, ha egyszer újra ott lesz, ki sem teszi a lábát többé… hacsak nem anyja úgy dönt, ismét tovább állnak.

- Mi van? – Tomi mély baritonja úgy süvített végig a helyiségen, hogy attól mindenki rémülten ment a dolgára, csupán Dorina érezte úgy, hogy megérkezett a megváltás.

- Bocs, főnök – szabadkozott a melák -, csak egy kiscsaj bepofátlankodott. Épp ki akartam dobni.

Tomi szemei vészjóslóan villantak, és úgy állt a hatalmas fickó mellett, mintha ő lenne a nagyobb. Pedig sem izmai, sem magassága nem vetekedhetett az óriással, ám egész kiállása felsőbbrendűnek hatott, hát még szavai.

- Egy. A kiscsaj velem van, úgyhogy, ha egy ujjal is hozzáérsz, véged! Kettő. Ha még egyszer szabadon hagyod a bejáratot, én foglak kidobni téged.

A nagydarab fickó szinte meghunyászkodott, ahogy főnökére pislogott. – Bocs, csak egy pillanatra…

- Elég sok ilyen pillanat van – vágott a szavába Tomi, és úgy mérte végig, mintha képes lenne pusztán a tekintetével ütni -, és elég sűrűn. De ha így folytatod, már nem sokáig. – Még eleresztett egy haragos villantást, majd a bárpult felé vette az irányt.

Dorina ott lépdelt mögötte, nem akart lemaradni még egyszer, és belecseppeni egy újabb kellemetlenségbe. Hiszen az arca még mindig égett a nagydarab férfi szidalmaitól, de leginkább attól, hogy nagybátyja mindennek tanúja volt.

- Ez biztosan egy vagyonba kerülhetett.

- Bizony, abba – helyeselt Tomi, miközben egy gombnyomással felnyitotta a garázst, majd indította a kocsit, és felpörgette a motort.

- Talán megnyerted a lottó ötöst?

A férfi hamiskásan elmosolyodott. – Mondhatjuk úgy is. – Azzal felengedte a kuplungot, és olyan iramban taposta a gázpedált, hogy mögöttük hatalmas porfelhő keletkezett.

Dorina ijedten keresett valami kapaszkodót, mert beleszédült az élesen vett kanyarba, és a száguldásba, nemkülönben nagybátyja közeli jelenlétébe. Nem is tudta eldönteni, melyik zavarja jobban. Ám egy csikorgó kerekekkel bevett kanyar után már tisztán érezte.

- Nem mehetnénk lassabban? A végén még felborulunk, vagy megállít a rendőr.

- Ugyan! Csak engedd el magad!

- Nem tudom… én… félek – felelte nyíltan a lány.

Tomi erre rálépett a fékre, amitől a tempó egészen elviselhetővé vált. Csupán a hirtelen beállt csend nem akart szűnni, és ezt mindketten másképp élték meg. Dorina szégyenkezve gyávaságáért, Tomi pedig kíváncsian.

- Nem szabadna ennyire rettegned a dolgoktól. Próbálj lazítani!

- Azt hogyan kell?

A férfi a fejét rázta a kérdésre, mert képtelen volt felfogni, hogy az azelőtt cserfes, határozott lány, mitől lett ennyire magába forduló és félénk. Mégsem szólt, még akkor sem, mikor megérkeztek a klubhoz. Csak bekanyarodott az épület mögé, és leparkolt a hátsó bejáratnál, majd lendületesen kiszállt, és azonnal cigarettára gyújtott.

Jobb híján Dorina is követte, és lassan odaballagott a közelébe, onnan pislogott körbe. De hiába nézelődött, nem jutott el a tudatáig semmi, mert megzavarta a nagybátyjából áradó férfias illat, a cigarettájának füstje, és még ki tudja mi. Elmerengett ezen, vagy inkább azon, hogy milyen jól esik neki a cseppnyi figyelem, a törődés, amit tőle kap, a mosoly, a pillantás…

- Helló, főnök! – hallotta meg a hátuk mögül, és mikor odafordult, egy magas, vékony, felcicomázott nőt látott közeledni, aki száját cuppantásra nyújtotta, és egy csókot küldött Tomi felé, miközben közelebb tipegett.

- Szia, Klemi! Ilyen korán? – tudakolta a férfi, de különösebben figyelemre sem méltatta a kifestett, miniszoknyás beosztottját.

- Mivel Marcsinak szabad kezet adtál a beosztásban, így engem tett be délelőttre. Persze jellemző, mert övé az este, mikor sokkal bulisabb minden, még te is.

Hogy ezt mire értette, Dorina nem tudta, de Tomi láthatóan igen, mert olyan különös pillantással sóhajtott fel és mutatott a nőnek az ajtó felé, ami sejtetni engedett ezt-azt.

- Vár a munka. Nem?

A nő kacsintott egyet. – Kár, hogy csak a munka vár. – A kijelentés igen kacér volt, amitől Dorina arca azonnal vörössé vált, főleg mikor a szőkeség őt mérte végig. – Bár úgy látom, a mai napod már foglalt. Ki a kisbarátnőd? Elég elhanyagolt teremtés.

Tomi összehúzta szemöldökét, vonásain látszott a düh, de még kellően nyugodtan felelt. – A kis barátnőm az unokahúgom. Örülnék, ha a munkáddal is olyan elmélyülten foglalkoznál, mint a magánügyeimmel.

- Jól van, megyek már! De hogy te milyen undok vagy ma reggel!

Tomi nem felelt, csak vetett egy szúrós pillantást a nőre, majd eldobta a csikket, és egy újabb cigarettát halászott elő. Dorina viszont nem tudta, mit kezdjen magával, mert Klemi rávilágított a rideg valóságra. Mellette valóban elhanyagoltnak érezte magát az egyszerű ruháiban, amiket a túrkálóban vásárolt, nem beszélve arról, hogy kisminkelve sem volt, ellentétben az épület felé riszáló nővel. Önbecsülése ismét esett egy szintet, és úgy hitte, legjobban tenné, ha most azonnal hazamenne, bezárkózna a szobájába, és ki sem lépne onnan úgy néhány… évtizedig. Addigra talán sikerülne bebeszélnie magának, hogy ő is ér valamit, még ha nem is olyan szép és elegáns, mint azok a nők, akik Tomit körülveszik. Mert, hogy körülveszik, abban egészen biztos volt. Nem csak Klemi tekintete miatt, de úgy vélte, egy ilyen kaliberű férfit sokan akarnak maguknak tudni.

Lopva odasandított nagybátyjára, de azt olyannyira lefoglalta valami más, hogy egyáltalán nem foglalkozott vele. Dorina biztos volt benne, még csak észre sem veszi a benne dúló háborút, és a megannyi kételyt. Persze nem is akarta terhelni vele, megelégedett azzal, hogy a közelében maradhatott.

Másnap reggel Dorina arra ébredt, hogy iszonyú éhség gyötri. Hiába próbálta tagadni, leküzdeni, nem volt képes uralkodni rajta. Sietve felöltözött hát, és minden bátorságát összekotorva kilépett szobája ajtaján.

Csend volt, túl nagy csend. Nem hallatszott sem vita, sem szöszmötölés. Dorina egy pillanatra meg is nyugodott, hogy talán elkerüli a találkozást Tomival. Ebben a reményben osont le a lépcsőn, be a konyhába, hogy csillapítsa mardosó éhségét. Ám abban a pillanatban, hogy átlépte a küszöböt, épp nagybátyjával találta szembe magát, aki akkor indult kifelé egy csésze kávéval a kezében.

- Jó reggelt! – köszönt Tomi, miközben kikerülte a lányt.

- Jó reggelt! – dünnyögte Dorina már csak magának, és ha a hasa nem figyelmezteti, azt is elfelejtette volna, miért indult. Ám ahogy a korgás egyre ismétlődött, kelletlenül a szekrényhez lépett, és a tartóból kivett egy szelet kenyeret, amit csak úgy ácsorogva majszolni kezdett. Merengve, zavartan evett, és valahol nagyon messze járt gondolataiban, mert észre sem vette, hogy nincs egyedül. Arra eszmélt fel, mikor nagybátyja odaállt mellé, és csodásan fénylő szemei értetlenkedve meredtek rá… vagy inkább a csupasz kenyérszeletre.

- Üresen eszed? Tele a hűtő.

Dorina riadtan pillantott fel, és legszívesebben még azt a szeletet is eldobta volna, amit eszegetett. Végül csak vállat vont, és azt felelte, ami legelőször eszébe jutott. – Én… már megszoktam, hogy így eszem.

- Megszoktad? – Tomi összehúzta sűrű, sötét szemöldökét, és úgy mérte végig unokahúgát, mintha fogalma nem lenne arról, mi mindenen ment keresztül. S valójában nem is volt.

- Hát… anya legutóbbi pasijánál sosem volt semmi a hűtőben. Ők a munkahelyükön ettek, és nem sokat foglalkoztak vele, hogy legyen itthon ez-az. Néha vettem felvágottat, de sokszor azt is megették, így nekem… - mutatott a kenyérre -, csak ez jutott.

Tomi hitetlenkedve a fejét rázta, amitől sötét haján megcsillant az ablakon át betűző fénysugár. – Nem lehetett könnyű.

- Kibírtam – vont vállat ismét a lány, majd idegesen lenyelte az utolsó falatot, és hogy elterelje magáról a szót, sietve témát váltott. – Anya?

- Dolgozni ment.

- De… de azt mondta, hogy a hétre szabit kért.

- Valóban? – Tomi elhúzta a száját, amitől az arca egészen kisfiússá változott. – És te elhitted?

Dorina felnézett nagybátyja szemeibe, és megrázta a fejét. – Miért?

- Tudod – kezdte Tomi -, anyád nem mindennapi ember. És ezt nem azért mondom, hogy bántsalak, de ha egyszer olyat fog tenni, te is elfelejted majd, hogy az anyád, ahogy olykor én is megfeledkezem róla, hogy a nővérem.

- Sokat veszekedtek… - A lány félt kimondani, mégis megtette, de nyomban le is sütötte szemeit, mert tartott tőle, hogy Tomi ezt vádaskodásnak veszi. Ám a férfi ugyanolyan nyugodtan felelte meg ezt, mint az eddigieket.

- Nem, nem sokat, mert mi folyton veszekszünk. Mint mondtam, nem akarlak bántani, de anyád egy kibírhatatlan némber.

- Ő ugyanezt mondja rólad.

A férfi éles kacaja betöltötte a konyhát, és Dorina füle visszahangozta a csodás hangot, miközben szájtátva bámulta az előtte álló tökéletességet. Azt kívánta, bárcsak megállna a perc, és sosem múlna el nagybátyja arcáról a meleg nyári nap, ő pedig örökké fürödhetne benne. Aztán mégis lecsendesült, de szemei sokáig mosolyogtak még.

- Anyádnak nem tetszik az életstílusom. Azt mondja, túl könnyedén veszek mindent, túl lazán. Valamiféle alvilági, gonosz, link figurának gondol.

- Pedig nem is vagy az! – Ez inkább kérdésnek hatott, mint kijelentésnek, és ehhez mérten Tomi meg is válaszolta.

- Csak mert nem veszek mindent olyan véresen komolyan, és mert szeretem az éjszakai életet? – Egy pillanatra elhallgatott, majd a kávéfőzőhöz lépett, és még egy adag feketét öntött a csészéjébe. – Bírom ezt az életformát, és senki kedvéért nem fogok változtatni rajta. Pláne nem anyád miatt.

Dorina nem tudta, mit felelhetne erre, pedig szívesen társalgott volna még. Ám nagybátyja vetett rá egy lágynak tűnő, de határozott pillantást, és csészével a kezében kilépett a konyhából. A lány sóhajtozva nézett utána, és még pillanatok múlva is maga előtt látta fess alakját, fazonra kócolt haját, fehér fogait, és csodásan fénylő szemét. A fejét rázta és várta a kijózanodást, hiába. Töltött magának kávét, belekortyolt, de az sem segített rajta. Nem látott más kiutat, lassan, bizonytalanul, de követte nagybátyját az udvarra, és tétován, zsebre dugott kézzel megállt néhány méterre tőle. Iszonyú zavarban volt, így a vizet kezdte tanulmányozni, de arról meg a tegnapi jelenet jutott eszébe. Mivel zavara egészen a feje búbjáig vörösítette, kiprésel magából néhány szót, ne tűnjön olyan fenemód elesettnek.

- Van… jár valami napilap? – kérdezte, de nem mert felnézni. – Keresek… keresnem kell valami munkát.

- A nappaliban. – Volt a felelet.

Dorina habozás nélkül, szinte menekülve sietett vissza a házba. A kanapéra huppanva lélegzett csak fel, és gondolatban ezernyi szitkot szórt saját fejére. Közben remegő kezébe vette a kisasztalon nyugvó újságot, és átfutotta az álláshirdetéseket. „Gyakorlattal rendelkező”, „Több éves munkatapasztalattal” – olvasta mindenhol. – „Szakirányú végzettséggel”. Csalódottan dobta a lapot maga elé, majd felállt, és visszaslattyogott nagybátyjához. Miért? Azt maga sem tudta, de a közelében biztonságban érezte magát, és… otthon.

- Na, van valami? – tudakolta Tomi, mélyet szívva cigarettájából.

- Van… de nem nekem. Se tapasztalatom, se végzettségem. – A csalódottság kiült vonásaira, amit nagybátyja is jól látott.

- Ne aggódj, majd lesz.

- Biztosan, de attól tartok – motyogta félszegen -, arra sem én fogok kelleni.

- Nincs valami nagy önbizalmad.

Dorina kikerekedett szemekkel bámulta Tomit, majd amikor észrevette magát, sietve elfordította a fejét, és tőle szokatlanul, kissé cinikusan válaszolt. – Mitől lenne? Az egész életem bizonytalan, miért pont önmagamban lennék biztos?

- Mert fiatal vagy, egészséges és szép.

„Szép.” Valóban ezt mondta? Dorina szíve heves kapálózásba kezdett, és igencsak koncentrálnia kellett, nehogy elveszítse beszélgetésük fonalát. – Nem vagyok szép, csak egy átlagos tini, aki útban van mindenhol, akire még a saját anyja sem figyel, csak cipeli magával, mint egy púpot a hátán.

- Ez ostobaság! – Tomi elnyomta a csikket, és egészen közel lépett unokahúgához, kezeit annak álla alá tette, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzen. Nem vette észre a lány testében végigfutó remegést, vagy csak átsiklott felette. – Mi történt, Dorina? Néhány éve még a fejemet vetted, mikor anyáddal összekaptunk. Kiálltál érte és magadért. Most pedig egy félénk, félszeg kiscicát látok, aki egyfolytában fülig pirul.

Ettől a kijelentéstől, na meg az érintéstől a lány arca ismét pirossá vált, és szerette volna a fejét is elfordítani, de nagybátyja nem hagyta, megragadta újra, és visszahúzta maga felé.

- Bántottak, vagy anyád mondott valamit?

Mivel Dorina nem tudott szabadulni, megadta magát, és hagyta, hogy sodorja az ár. Ám ahhoz, hogy könnyek nélkül felelni tudjon, nagyon nagy lelki erő kellett. – Nem, nem mondott, nem volt rá szükség, mert érzem. Az életem évek óta ugyanolyan. Anya reggel elmegy, délután hazajön. Az épp aktuális pasijával bezárkóznak a szobába, és letudnak néhány menetet. Este kikászálódnak, elmennek csavarogni, vacsorázni, vagy ki tudja, hová, de van, hogy csak beülnek a tévé elé, és ennyi. Meg sem kérdezi, hogy vagyok, mi van velem, szinte rám se néz. Eleinte még megpróbáltam felhívni magamra a figyelmét, de rájöttem, hiába teszem. Ha néha észre is vesz, csak szid és parancsolgat.

A férfi elengedte unokahúgát, de nem mozdult. Hosszú pillanatokig nézte a lányt, és próbálta megfejteni az arcára kiült jeleket. – Sajnálom – suttogta végül, de olyan érzékien, hogy Dorina levegőt is elfelejtett venni. – Nem gondoltam, hogy ennyire nehezen éled meg. Én…

- Nem akarok többet beszélni róla – vágott nagybátyja szavába, miközben kezeit tördelve sétált egyre távolabb, el a bűvkörből, el a bizsergéstől. – Elég volt átélni. Most… jó itt nálad, és szeretném… kiélvezni, mielőtt ismét tovább állunk.

- Értelek – hagyta rá Tomi, majd sóhajtva visszalépett az asztalhoz, és újabb cigire gyújtott. – Ma kártyanap van, bemegyek a bárba. Van kedved velem jönni?

Alamizsna – futott át Dorina agyán. – Alamizsna, hogy ne érezzem rosszul magam, és hogy nagybátyám törlesszen valamit a siralmas életemért. Nem, nem kell!

- Igen, van – felelte mégis, de abban a pillanatban le is döbbent saját merészségétől, és a választ kereste a benne tomboló rengeteg miértre, ami a fejében motoszkált.

- Akkor hát, tőlem indulhatunk.

- Tőlem is – motyogta a lány, és lassan, tétován indult Tomi után a garázshoz, ahol nem a régi Skodát pillantotta meg, hanem egy metálkék színben pompázó Ferrarit. Nem bírta, és elejtett egy ámuló „Hűha”-t, s közben úgy simított végig a fényes karosszérián, mintha csak egy törékeny tárgyat érintene. Akkor kinyílt az ajtó, és Dorina szeme elé tárult a bőr ülés, a méregdrága autósrádió, a modern, fullextrás műszerfal, alig mert beszállni. Mikor megtette, akkor is kábulva pislogott körbe.

A szobájába lépett, és alaposan körbejárta annak minden szegletét, felemelt egy-egy tárgyat, majd visszatette ugyanoda. Jól érezte magát, nyugalom, biztonság áradt a falakból, amit azóta nem tapasztalt, mióta elmentek innen. Még tisztán emlékezett arra a viharos veszekedésre, ami a két testvér között zajlott. Súlyos, kemény szavak hagyták el Sára száját, és még utána is napokig pocskondiázta öccsét. Gengszternek, csalónak nevezte, aki folyamatosan kétes ügyletekbe keveredik, és úgyis börtönbe fog kerülni. Aljas gazembernek, aki kikészít maga körül mindenkit, aki megbízhatatlan, és csak kihasználja az embereket. Igen, talán még a tolvaj és a gyilkos jelző is elhangzott, na meg néhány múltbéli dolog, amit – visszagondolva – Tomi sem tagadott. Ám mindezek csak vádak voltak, egy sértett, megbántott testvér szájából. Dorina csupán azt tudta, Tomi egy szórakozóhelyet üzemeltet, amiben volt egy szerencsejáték-terem. Talán volt kapcsolata néhány fura alakkal, de őt magát jó embernek látta. Olyan volt, akár a magas, erős, kemény szikla, mint a levegőben szálló szabad madár, vagy az otthon biztonságot adó melege.

Dorina felsóhajtott, és úgy döntött, lefoglalja magát azzal, hogy kitakarít, és átpakolgat ezt-azt. Persze nem gondolt nagy átalakításra, csupán annyira, ami még Tominak se szúrna szemet. Ez a tevékenység jó időre lekötötte figyelmét, és talán meg sem állt volna, ha odalentről nem hangzott volna fel a testvéri veszekedés éles hangja. Megforgatta a szemeit, és próbált nem foglalkozni anyjáékkal, de a kíváncsiság vagy inkább az anyja viselkedése miatti szégyen úgy vonzotta, mint a mágnes. Lassan, tétován lépett ki a szobából, , le a lépcső aljáig, de ott megtorpant, mert a kialakult vita egyre hangosabbá vált. Nem mert közelebb menni, csak megkapaszkodott a korlátban – de olyan erővel, hogy az ujjai belefehéredtek -, majd leült a legalsó lépcsőfokra, és onnan hallgatta anyja sipákolását, és nagybátyja dühét.

- Ne kezd megint! – csattant fel Tomi baljós hangja a nappaliból.

- Én? Ugyan már! Te keresed folyton a bajt – kiáltott át Sára a konyhából. – Csodálkozom, hogy még szabadlábon vagy.

- Fejezd be! Nincs szükségem a károgásodra.

- Károgás? Örülj neki, hogy foglalkozom veled! Ha anya látna…

- Na, ebből elég! – Tomin olyan mérvű düh futott végig, ami a hangjából kiérezhető volt, és azonnal megfagyasztotta Dorinát. – Fogd be a szád, vagy én fogom be!

- Fenyegetsz?

Nem érkezett felelet, de a férfi erőteljes, határozott léptei úgy viharoztak ki a nappaliból, mintha szavait tettekre akarná formálni, hogy ő maga fogja be nővére száját. Nem jutott messzire, csupán az előtérig, ahol egy szeretetért és nyugalomért sóvárgó bánatos szempár pislogott rá. Annyi keserűség áradt belőle, ami egy jéghegyet is megolvasztott volna.

Tomi lenyelte a feltörő káromkodását, majd hirtelen célirányt változtatott, és az udvarra sietett. Néhány mozdulattal megszabadult a ruháitól, és egy szál gatyában beugrott a hűsítő, mély vízbe. Erőteljes karcsapásokkal úszott, de így is jó pár hossz kellett, hogy lehiggassza felborzolt idegeit.

Dorina merengve nézett nagybátyja után, majd tétován felállt, és figyelemre sem méltatva anyja szitkait, követte nagybátyját. Valami hívta, vonzotta, és olyan hévvel nyűgözte le, hogy az ájulás környékezte. Még sohasem látott ehhez foghatót, pedig jó pár férfihoz volt már szerencséje az anyja jóvoltából. Ám a sok új apuka közül egyik sem volt ilyen izmos, magas, és ennyire jóképű. ahogy Tomi lebukott a víz alá, majd felúszott, Dorinának a tévé reklámok jutottak eszébe, de úgy hitte, nagybátyja még azokon a modelleken is jócskán túltesz. Egyszerűen képtelen volt másfelé nézni, nem tudta levenni róla vágyakozó, ámuló szemeit. Mindezt csak tetézte, mikor Tomi kiugrott a medencéből, és a víz végigfolyt férfiasan szőrős mellkasán, kockás hasán, izmos lábain.

A lány száját elhagyta egy különös sóhaj, amitől észhez is tért, és olyan hirtelen fordult meg és futott fel a szobájába, hogy nem csak Tomi, de a konyhából kilépő anyja is döbbenten meredt utána. Dorina nem törődött velük, sokkal nagyobb gondja volt, méghozzá saját érzékei, melyek oly rútul becsapták. Hiába mondogatta magának, hogy csak Tomi kedvességére vágyik, a nyugalomra, az otthonra, az elmúlt pillanat képei még órák múlva és este is ott lebegtek a szeme előtt. Nem merte kitenni a lábát apró birodalmából, hiába hívta az éhség. Inkább koplalt, minthogy belenézzen Tomi őrjítően kék és tiszta szemeibe, melynek égszíne olyan fényesen csillog.