Tomi oda sem figyelt rájuk, mert hirtelen megindult, kiment az irodából, egyenesen a nagyterembe, miközben hangosan elkiáltotta magát. – A klubszoba ki van takarítva?

- Ki van – hallatszott a felelet, ám a tekintetek nem Tomit pásztázták, hanem a mögötte ballagó unokahúgát. Dorina jól érzékelte ezt, ahogy azt is, tetőtől-talpig végigmérik. Próbálta észre sem venni, de mikor a bokszokhoz értek, és Marcsi szinte átfúrta szemével, nehezen bírt rezzenéstelen maradni.

Tomi az órájára nézett, majd odafordult Dorinához, és komoran végigmérte. – Akkor, ahogy tegnap. Marcsi a pultnál, te a bokszoknál.

Dorina bólintott, pedig cseppnyi kedve nem volt a nővel dolgoznia. – És te? – kérdezte azért.

- Bent leszek – mutatott a pult melletti helyiségre.

- Kártya?

A férfi bólintott, majd öles léptekkel otthagyta őket. Így Dorina sem tehetett mást, nekiállt letörölgetni az asztalokat, eligazította a terítőket, a díszeket, ahogy minden kezdés előtt. Már akkor rájött, sem a ruha, sem a cipő nem volt szerencsés választás a munkához, sokkal inkább egy könnyű, délutáni csábításhoz. Akárhányszor lehajolt, a szoknyarész felhúzódott, a cipő pedig már akkor feltörte a lábát. Mégsem hagyta el magát, úgy tett, mintha nem zavarná semmi. Még a vendégek rászegeződő éhes tekintete sem. Nem azoktól félt, akik Tomihoz érkeztek, őket lefoglalta a nagybátyja és a kártya. Ám az esti buliba érkezők, akik helyet foglaltak a bokszokban, olyan szemeket meresztgettek kivágott felsőjéből kacsintó idomaira, hogy megfogadta, még egyszer nem vét ekkora hibát az öltözködésében.

Egy idő után, akárhogyan szerette volna tartani magát, már nem bírta a cipőjében, nyomta ahol csak lehetett, és feltörte mindegyik lábujját. Nem tehetett mást, a pult takarásában levette a lábbelit, és mezítláb folytatta a munkát. Ezen nem csak Marcsi csodálkozott, de mindenki, aki észrevette. Már aki hajlandó volt a mellein kívül mást is megnézni.

- Hamupipőke, elveszítetted a cipőcskédet? – hallotta meg maga mögött, és mikor elfordult a pulttól, Lóri nevető szemeit látta, amint őt pásztázták. Ahogy minden férfinek, tekintete neki is a dekoltázson állapodott meg, és leplezetlenül csodálta a látnivalókat.

Dorina talpig elvörösödött, majd sietve kikerülte a férfit, és kivitte a rendeléseket. Azt remélte, ha úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a szavakat, s nem is látná a férfit, az előbb-utóbb majd békén hagyja. Csupán akkor jött rá, mekkorát tévedett, mikor visszament a pulthoz egy újabb körért, és Lóri éppen a mellette lévő üres bárszékre huppant, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta a csuklóját, és úgy mint azelőtt, fogva tartotta. Nem volt durva, sem követelőző, sokkal inkább kérő.

- Meghívlak egy italra.

- Dolgozom. – Dorina hangja remegett, ahogy egész teste a félelemtől. Mit is mondott Tomi? Kiáltson, ha baj van? Vajon erre gondolt? Hiszen Lóri még csak fájdalmat sem okoz, csupán egy italra invitálta meg. Ez már baj lenne?

- Csak egy ital. Addig majd Marcsi tartja a frontot. – És hogy kétség se férjen igazához, oldalra pillantott a pult túloldalán italt töltögető nőhöz. Szabad kezével Marcsi ujjaihoz ért, és oda is hajolt hozzá. – Öt percre elrabolom a kislányt.

Kijelentés volt, nem kérdés, és választ sem várt rá, csak felállt, kezébe vette a pulton heverő két pohár likőrt, és maga után húzva Dorinát, az egyik üres bokszhoz sétált.

- Eresszen el! – sziszegte a lány, de olyan csendesen, hogy Lóri ügyet sem vetetett rá.

- Ülj le! – parancsolta, és Dorina félve engedelmeskedett. Becsusszant az asztalhoz, miközben segélykérőn pislogott körbe, hátha van valaki, aki megmenti vagy legalább figyelni, nehogy baj érje. Ám egyetlen szempár sem szegeződött rá olyan mélyen, mint Tomié szokott. Ha fel is keltette valaki érdeklődését, azt a mély dekoltázsa, a szűk miniszoknyája tette, nem ő maga. Lórira is ez volt a legnagyobb hatással, mert igencsak elidőzött rajta. Végül mégis leült a lány mellé, és míg teste az asztal felé fordult, tekintete Dorinát pásztázta.

- Mit… mit akar?  kérdezte a lány idegesen, miközben olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta.

- Nyugi! Csak beszélgetünk. Lazíts! – Lóri felemelte a poharát és belekortyolt. – Az öreg mesélt rólam? Biztos valami ádáz szörnyetegnek állított be. Igaz? – Mikor nem kapott feleletet, elgondolkodva pislogott maga elé. – Nem tart sokra, pedig… Mit mondott? – kérdésével egyidejűleg egészen a lány felé fordult, és úgy vizslatta, mintha szeretne az elméjébe látni.

Dorina zavartan próbált kitérni, de nemigen tudott, mert a férfi szinte keresztüldöfte a pillantásával. Nem sok választást hagyott, és a lány ajkai lassan, bizonytalanul szóra nyíltak. – Nem… nem sokat.

- Mégis, mit?

- Hogy… hogy a rablótársad… – Még kimondani is szörnyű volt, hát még elviselni a tekintetet, ami hirtelen olyan ádázzá vált. – Volt – tette még hozzá.

- Ennyi?

Dorina bizonytalanul bólintott, majd hozzátett még egy részletet. – Hogy vigyázzak veled, és ne engedjelek túl közel. – Nem pont ezek a szavak voltak, de nem számított, a lényeget nagyon jól visszaadtál.

Lóri ravaszkásan összehúzta szemeit, majd felemelte a lány poharát, és odanyújtotta neki. – Igyál egy kicsit! Mint mondtam, nem kell félned, csak beszélgetünk. Amúgy is, mit tudnék csinálni ennyi ember előtt?

Dorina lassan, remegő kézzel nyúlt az italért, vigyázva, hogy még véletlenül se érjen a férfihez. ivott egy kortyot, s a poharat visszahelyezte az asztalra. – Vissza kell mennem – közölte csendesen -, dolgozom.

- Nyugi! – Lóri megitta az italát, majd ismét a lánynak szentelte minden figyelmét. – Tomival tényleg társak voltunk hosszú hónapokon át. Jó pár rablást terveltünk ki együtt, és mindet véghez is vittük. Ne holmi piti utcai rablásokra gondolj, vagy betörésre. Mi nagyban utaztunk. Megcéloztuk a gazdag ficsúrokat, és megfosztottuk őket minden vagyonuktól. Néha elég volt leülni kártyázni velük, máskor ennél többre volt szükség. nagyokat kaszáltunk, és elég dörzsöltek voltunk.

- Mégis, mi történt? – Dorina tekintetében látszott a kíváncsiság, ami úgy csillant fel, akár a szikra.

- Rosszul időzítettünk – húzta el a száját Lóri. – Az egyik kliens nem akart besétálni a csapdába, így kénytelen voltam rásegíteni a dologra. Sajnos későn jöttünk rá, hogy csapda volt. Beállítottak a zsaruk, és azonnal elkaptak.

Dorina döbbenten hallgatta a sztorit, és hiába próbálta szkeptikusan látni, attól félt, a férfi minden szava igaz. – Tomit is?

- Nos, az öregnek szerencséje volt, mert ott helyben csupán egy szenvedélyes kártyajátékosnak nézték, akit én hívtam játszani. Kihallgatták és elengedték. Csak a tárgyaláson láttam viszont, mikor eljátszotta, hogy régi ellenem vallott. Szerencséje volt, és ezt nem véletlenül mondom így. – Lóri közelebb hajolt a lányhoz, úgy nézett bele kétségbeesett szemeibe. – A zsaruk sejtették, hogy az eddigi rablásokat nem egyedül vittem véghez. Meg akarták tudni, ki a társam, de… hallgattam. Egyetlen szót sem szóltam. S nem szólok most sem, ha…

- Ha? – Dorina rosszat sejtett, de kivárt és remélt.

- Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném.

- Mégis… mégis mi?

Lóri még közelebb hajolt, hogy lehelete súrolta a lány nyakát. – Tudod, vannak bizonyítékaim. Hangfelvételek, kódok, titkos találkozóhelyek. De ha nem lenne, ott a szavam, ami után újra elkezdenének nyomozni. Ha csak megemlíteném Tomi nevét, mint a társamét, biztos lehetsz benne, hogy lecsuknák, és legalább annyi évet kapna, mint amennyit én leültem, ha nem többet. Ugyanis a vagyon, amit együtt szereztünk, most nála van – mutatott körbe.

Dorina azonnal megértette, és megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy csupán anyagi jellegű a férfi érdeklődése. Bólintott, mintha nyugtázná a tényeket, amire a férfi ajkai megérintették a fülét. Összerezzent, és próbált elhúzódni, de abban a pillanatban Lóri ujjai a csuklóira fonódtak és visszahúzták.

- A részemért jöttem. Igen, azért jöttem, de… időközben megváltoztak a terveim. Kellesz nekem!

A lány megszédült, az ájulás kerülgette, és már látta maga előtt, ahogy épp a padlóról mossák fel. Nem, nem hitte, hogy mindez valóság. Bizonyára álmodik, mert ő csak egy a szerény, visszahúzódó, ártatlan, hétköznapi lány, semmi több. Száz és ezer szebb és okosabb nő van nála, aki kapva kapna egy ilyen lehetőségen, és élvezné, hogy egy ilyen jóvágású, csinos férfinek tetszik. Aki szívesen fürödne a fényben, az érintésben, az ölelésben, és odaadná mindenét. De ez nem ő. ösztönösen megrázta a fejét, és némán is szabadulni próbált, ám az erős karok olyan ádázul tartották fogva, hogy mozdulni sem bírt.

- Nincs mitől félned, megmondtam – közölte a férfi, és hüvelykujjával megsimogatta Dorina vékony csuklóját. – Nem foglak bántani! Csak szeretném, ha végighallgatnál, és megértenél. Rendben? – Miután a lány bólintott, ismét odahajolt hozzá. – Kellesz nekem az első pillanattól fogva, hogy megláttalak, és nem nyugszom, míg az enyém nem leszel.

Ezek olyan kilátások voltak, ami minden valamirevaló, tisztességes lányt megrémítenének. Így érezte Dorina is. Félt, reszketett, és legszívesebben világgá szaladt volna, vagy legalábbis Tomi ölelő karjai közé. Oda is pillantott az ajtóra, de az ugyanúgy, ahogy eddig, csukva volt. Nem sokat tehetett, nyíltan, őszintén tette fel a legelső kérdést, ami felötlött benne. – Annak ellenére, hogy én… hogy nem akarom?

- Akarni fogod. Ha nem is magadért, de akarni fogod Tomiért. Persze, csak ha szereted annyira, hogy áldozatot hozzál miatta.

Már a feltételezés is sértette, de nem mutatta, mert félelme sokkal nagyobb volt, mint bármi más érzése. A kiutat kereste, és felötlött benne, hogy talán elmondhatná az igazat. Ám ezt abban a pillanatban el is vetette, mert Lórit ez nemhogy visszatartaná, sokkal inkább sarkallná ötlete megvalósításához. Marcsira pillantott, de az olyannyira elmerült a munkában, hogy feléjük sem nézett. Már ott tartott, hogy csap egy kisebb botrányt, amire talán Tomi is megjelenik végre, de akkor eszébe jutott, hogy bizonyára nem lenne szerencsés, ha Lóri találkozna azokkal az emberekkel, akik odabent kártyáznak és isznak. Ez esetben nem tehetett mást, kivárt, és tovább hallgatta a férfit.

- Gondolom, nem akarod, hogy a szerelmed börtönbe kerüljön egy régen elkövetett eset miatt. Hogy elvegyék minden ingatlanát és ingóságát, és ami a legszörnyűbb, a becsületét.

- Nem – suttogta a lány.

- Ugye megtennél bármit érte?

- Igen.

- Bármit, ami csak módodban áll?

- Bármit – felelte, és valóban így is érezte. Nem akarta, hogy Tominak baja legyen, nem akarta, hogy kára származzon abból, hogy az unokahúga felkeltette egy másik férfi érdeklődését.

Lóri felemelte szabad kezét, és elsodort egy tincset a lány arcából. Érintése bizalmaskodó volt, Dorina mégsem moccant. Nem mintha nem akart volna menekülni, de az ereje egészen elhagyta a gondolatra, hogy más férfi is úgy érinti, ahogy Tomitól vágyta. S ha ez nem is lett volna elég, Lóri ujjai az arcához értek, majd lecsúsztak a nyakára, onnan a dekoltázsába, és ahogy megállapodtak a két melle között, kissé kijjebb húzták az anyagot, hogy még jobban ráláthasson a kerek, formás dombocskákra.

Dorina tiltakozni akart, sikítva elrohanni, de valami fogva tartotta. Valami, ami ott mocorgott a fejében, az elhangzott szavakban. „Ugye megtennél bármit érte?” Bármit? Vajon ez, mit takarhat?

- Mit… mit akar tőlem?

Lóri szemei csillogtak, ahogy felnézett a lány arcába. Elengedte a ruháját, és még a tartása is lazább lett. – Tudod mit? Kezdjük az elején. – Üdvözlésre nyújtotta a kezét. – Paksai Lóránt. A barátaimnak csak Lóri.

Dorina nézte az erős, határozott kezet, a hosszú ujjakat, és nem volt biztos benne, hogy bármit is bele akarna helyezni. Sem a kezét, sem a sorsát nem óhajtotta, s mégis megtette. – Földes Dorina.

Lóri elmosolyodott, lágyan megszorította a lány kezét, majd a szájához emelte, és egy hosszú csókot lehelt a kézfejére, miközben tekintetével fogva tartotta. – Örülök, hogy megismertelek! Mondd csak, mit kell tennem, ha újra találkozni szeretnék veled?

- Nem, én nem… nem vagyok biztos benne, hogy…

- Nyugalom! – Lóri felemelte mindkét kezét maga mellé, mintha csak azt mutatná, tőle nem kell tartani. – Teljesen ártalmatlan vagyok. De kellesz nekem, és nem hagyom, nem hagyhatom, hogy kicsússz a kezeim közül!

Dorina elámult a férfi szavain, s bár ódzkodott, mégsem utasította el teljesen, mert érezte, látta, van még valami. Valami, ami Tomival kapcsolatos. – Mit akar?

- Először is azt, hogy ne magázz!

Dórina sóhajtott. – Mit akarsz?

- Elmondom. – Lóri vonásai komollyá váltak, és olyan keményen vájt Dorina tekintetébe, mintha hipnotizálni akarná -, de nem itt, és nem most. Találkozhatnánk később?

A kétségbeesés és a kíváncsiság furcsa vegyülete vette körül a lányt. Tétovázott, és a kiutat kereste, hiába, mert nem jutott dűlőre. – Dolgoznom kell.

- Utána?

- Tomi… Tomival leszek.

- Oké! Akkor holnap. Reggel érted megyek.

- Ne! – Dorina rémülten rezzent össze. – Tomi – suttogta, s úgy vélte, ez az egy szó megmagyaráz mindent.

- Találj ki valamit! Mondd, hogy dolgod van!

- Nem, én… nekem nincs… nincs semmi dolgom.

Lóri elmosolyodott, és két kezébe fogta a lány selymes, reszketeg ujjait. – Imádnivaló vagy, édesem!

A szó ugyanaz volt, amit Sára legújabb barátja is használt, de Lóri szájából egészen másként hatott. Simogató volt és kedves, mégsem érte el azt a hatás, mint Tomi.

- Nem kell, hogy dolgod legyen – folytatta a férfi. – Elég, ha azt mondod, hogy el kell intézned ezt-azt. Vásárlást vagy hasonlót.

Dorina a fejét rázta. – Nem hinné el. Nem szoktam elmenni sehová.

- Akkor itt az ideje, hogy elkezd – közölte Lóri, és még mindig olyan mérhetetlen türelemmel viseltetett a lány iránt, mint eddig. – Tíz óra megfelel?

- Én… nem tudom. – A lány gyomra görcsbe rándult már a gondolatra is, hogy egyedül maradjon a férfivel, hát még arra, hogy titkolóznia kell Tomi előtt. Nem tudta, melyik érinti rosszabbul.

- Nem lesz baj, ígérem. A hajad szála sem görbül. Csak… - ujjait lecsúsztatta Dorina csuklójára, és ott simogatta tovább – beszélgetünk. Rendben?

A lány bólintott. Elhitte Lóri minden szavát, mert el akarta hinni, mert meg akarta tudni – most már egyre inkább -, mit takarnak. Mégis tartott attól, hogy nem tudja megoldani, hogy lebukik, és Tomi haragudni fog rá, talán még el is zavarja. Átfutott rajta, hogy elmond neki mindent, de el is vetette, hiszen Lóri célzott rá, hogy nagybátyja csak addig van biztonságban, és addig őrződik a titka, amíg minden jól alakul.

Nehéz döntés volt, nagyon nehéz.

- Tíz órakor – közölte Lóri, immár olyan határozottsággal, ami ellen nem lehetett kifogás. – Elmegyek érted, és beülünk egy kávéra valahová.

Dorina felelni akart, elmondani a félelmeit, az aggodalmait, de nem jutott szóhoz, mert az asztal mellől Marcsi szólalt meg.

- Bocsika, hogy zavarok, de jó lenne, ha kaphatnék egy kis segítséget. Nem vagyok polip, csak két kezem és két lábam van.

Hangja gúnyos volt, de Lóri nem vette fel. Valójában oda sem figyelt rá, mert szemeit végig Dorinán tartotta. Még akkor is, mikor kiszállt az ülésből és félreállt, hogy a lány szabadon távozhasson. S utána is rajta tartotta tekintetét még hosszú perceken át. Dorina akárhányszor odapillantott látta, hogy övé a figyelme. Méregette, mosolyogva édesgette, s olykor elidőzött a domborulatain.