Azonnal cigarettára gyújtott, és úgy fújta ki a füstöt, hogy szinte látható volt a vele távozó feszültsége is. A kocsihoz lépkedett, de megállt előtte, és elgondolkodva az eget fürkészte. Dorina ott volt mögötte, nesztelenül, akár az árnyék. csupán a csendet bírta nehezen, amit a harsogó zene sem tudott feloldani. Ezért megszólalt, s feltette a legelső kérdést, ami eszébe jutott.

- Ki volt az a férfi?

Tomi újabb slukkot szívott a cigarettájából, majd megfordult, és ráült a kocsi elejére. A földet nézte, mintha csak azon tanakodna, mit mondhat el. Végül mégis nyíltan, őszintén nézett bele unokahúga szerelmes tekintetébe.

- Sok olyan dolgot tettem az életem során, amire nem vagyok büszke. Tudod, anyádnak sok mindenben igaza volt.

Már a kijelentés is abszurd volt, és a félelem úgy áradt szét Dorinában, mint az erdőt érő lángok. – Az nem lehet!

Tomi elhúzta a száját, de tekintetének tisztasága mit sem változott, továbbra is lekötötték a lányt. – Sajnos, az. Akiket ma láttál, a régi életem egy részei. Ha akarnám sem tudnám őket kizárni. De… kompromisszumot kötöttünk, ami eddig egészen jól működött.

- Milyen kompromisszumot?

A férfi elfordította a fejét, majd kezét végighúzta sűrű haján. – Az csak rám és rájuk tartozik.

Dorina látta nagybátyja szenvedését, hiszen egész testtartása árulkodott róla. Bár minden erejét össze kellett szednie, de odalépett lábai közé, és reszketeg ujjaival megsimogatta az arcát. – És… és a barátod? – Még a hangja is elcsuklott, de nem törődött vele.

- Lóri nem a barátom – felelte Tomi, és kissé meghátrált, úgy nézett fel unokahúgára –, a rablótársam.

Dorina ujjai megálltak, ahogy maga a lány is megdermedt a szavak hallatán. – Ugye… ugye ezt nem komolyan mondtad?

Tomi felállt, amivel hátrálásra késztette unokahúgát, majd eldobta a csikket, kinyitotta a kocsi ajtaját és beszállt. Elindította a motort, és bekapcsolta a lámpákat, mintha menni készülne, így Dorina sem tehetett mást, az anyósüléshez ballagott, és beült nagybátyja mellé.

A férfi mintha csak erre várt volna, szélsebesen kikanyarodott az útra, és tövig nyomva a gázpedált, végigszáguldott a hajnali utakon.

Dorina kétségbeesetten kapaszkodott, de nem mert szólni. Félt, sokkal jobban félt, mint eddig bármikor. Hiszen, ha az anyjának igaza volt, akkor Tomi nem az, akinek eddig hitte. A kép, amit felépített magában, összeszakadt, ahogyan a megkeseredett, fájó szíve.